Az elmúlt napokban terjesztették a Parlament elé a  Köznevelési törvény módosítását, amelyben megjelenik egy új intézmény: az iskolaőrség. A módosítás értelmében az iskolaőrök a pedagógusok biztonságáért felelnek majd. A változtatást azért tartják indokoltnak, mert az elmúlt időszakban bekövetkezett tanárokat ért atrocitások után szükséges a pedagógusok és a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő munkakörben alkalmazott személyek fokozottabb védelme.

Az új intézmény részletszabályait azonban még nem ismerjük teljes mértékben, egyelőre csak néhány nyilatkozat van arról, hogy hány – és milyen iskolákat érint majd, milyen szerepük lesz az iskolaőröknek az iskola rendszerében. Azonban fontosnak tartjuk azt, hogy beszéljünk arról, milyen komoly – többek között gyermekjogi – kockázatai lehetnek a rendészeti szemlélet megjelenésének az iskolákban.

Mi történik akkor, ha egy iskolában megjelennek a rendőrök?

Az elmúlt években már többször felmerült az ötlet, hogy az iskolákban legyenek jelen olyan tanároktól független szereplők, akik dedikáltan az iskola rendjéért felelnek. Jelenleg a rendőrségnek van olyan bűnmegelőzési  és „iskola rendőre programja”, amely lehetőséget ad az iskoláknak előadások kérésére, azonban a rendőr nem állandó jelleggel van az iskolában, nem része az iskolai ökoszisztémának.

Elliot Aronson Columbine után című könyve egy 1999-ben történt középiskolai  tragédia részletes, tudományos szociálpszichológiai elemzését mutatja be – útmutatást is adva az iskolák társas légkörének megváltoztatásához, a biztonságosabb, örömteli tanulást jelentő iskolai környezet kialakításához. Részletesen leírja, mi a különbség a között, ha az iskolai konfliktusokat az iskolai környezeten belül igyekeznek megoldani és a között, ha külső intézkedéseket vezetnek be.

Levonja azt a következtetést, hogy iskolai agresszió esetén nem kizárólag az elkövetők felelősségét kell vizsgálni, hanem a közeget is, ahol tettüket elkövették.

Meg kell vizsgálni, hogy az iskola biztosított-e elég továbbképzést a pedagógusoknak, konfliktuskezelő technikákat a tanároknak és a gyerekeknek. Valóban nehezebb a több munkát, energiát és időt igénylő, de eredményes és biztonságos iskolai közeget megteremteni, mint a látványos, de valódi segítséget nem nyújtó, gyors, külső intézkedéseket bevezetni.

Ha az iskolának szerves részei a pszichológusok és segítő szakemberek, akik a diákokkal és a tanárokkal egyaránt foglalkoznak, akkor lehetőség van önismeretre, konfliktuskezelési technikák elsajátítására, az erőszakmentes kommunikáció gyakorlására. Ezek mind hozzájárulnak az erőszak megelőzéséhez. Magyarországon jogszabály szerint az 500 fő fölötti iskolákban kellene iskolapszichológusi ellátást biztosítani, ennek ellenére nagyon sok betöltetlen álláshely van.

Ha gyermekjogokról beszélünk, akkor az egyik legfontosabb szabály, hogy minden gyereket megillet az erőszakmentes gyermekkor. A gyerekbántalmazással szembeni zéró toleranciát Magyarországon olyan fontos jogszabályok is biztosítják, mint a Gyermekjogi Egyezményt kihirdetett törvény, a gyermekvédelmi, illetve a köznevelési törvényünk. Hisszük, hogy az erőszak egyik formája sem elfogadható, és minden formája megelőzhető.

Éppen ezért fontos elsődlegesen arra koncentrálnunk az iskolákban is, hogy hogyan előzhető meg a bántalmazás.

A kriminológia egyik alapvetése, hogy önmagában nem az tart valakit vissza egy szabályszegéstől, hogy súlyos büntetést kap majd érte, hanem az, hogy biztosan lesz következménye a tetteinek. A Hintalovon Alapítvány Gyermekjogi Központjához jogsegély szolgáltatásunk keretében beérkező oktatási ügyek nagy részében azonban nem ezt látjuk.

Ha történik valami az iskolában, az oktatási intézmény próbálja a „saját falai között” rendezni az ügyet úgy, hogy még véletlenül se csorbuljon az iskola hírneve. Ebből fakadóan azok a bántalmazással összefüggő esetek, amelyekben gyerekek vannak az áldozati oldalon, sokkal inkább rejtve maradnak, szemben azokkal az esetekkel, amikor egy felnőttet ér valamilyen atrocitás. Ez pedig eltolja a valós hangsúlyokat: az iskolai erőszak elszenvedői jellemzően a gyerekek. Továbbá ez a problémakezelés ahhoz vezet, hogy nem transzparensek a folyamatok, ugyanazon bántalmazó helyzetek előfordulásakor ad hoc döntések is előfordulhatnak.

Ha ebbe a jelenleg működő rendszerbe kívülről hoznak be egy újabb szereplőt, aki a rend betartásáért felel, akkor sajnos ez ismét nem a megelőzésre és a gyerekek szükségleteire történő reagálás.

Erre erősít rá Elliot Aronson is könyvében, amikor azt mondja:

„Gyakorlatilag kétfajta intézkedésről, beavatkozásról beszélhetünk: beavatkozhatunk a probléma gyökereinél, és beavatkozhatunk a felszínen.”

Mások jogainak tiszteletben tartása a minket megillető jogok megismerésével kezdődik

A gyermekjogok nem elvont jogszabályok, hanem gyermeki szükségletekről szólnak. Amikor iskolákban gyerekjogi órákat tartunk, a legelső feladatok között van annak tisztázása, hogy a jogok meddig tartanak. Legyen szó osztálytársról, tanárról vagy szülőről, a saját jogaik addig tartanak, ahol a másik jogai kezdődnek. Ez azonban akkor tud jól és könnyen működni, ha partnerségen alapul.

Ha a gyerek meg tudja élni azt, hogy a másik is tiszteletben tartja az ő határait, és tudja: következménye van annak, ha ő lépi át ezt a határt, de annak is, ha vele szemben sértik meg azt. A jogok ismerete elősegíti, hogy a gyerekek felelős és tudatos felnőttekké váljanak, akik nemcsak hamarabb ismerik fel az erőszakot és jogaik megsértését, de előrelátóbban és hatékonyabban védhetik meg magukat ellene. A megelőzésben kulcsfontosságú a jogok és azok határainak ismerete.

Az iskolai ökoszisztéma

Egy iskola sosem elszigetelt, egymástól függetlenül is jól működő személyek együttese, ahol mindenki teszi a dolgát. Az iskola egy közösség, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, helye és felelőssége. Egymásrautaltságban és kölcsönös függésben élnek a diákok és a felnőttek, minden esemény, cselekedet hatással van az iskola egészére. Ahol a tantestületben autoriter vezetés a norma, ott a tanár nehezen tud valóban partnerként kapcsolódni a gyerekekhez. Ahol a tanárok nem érzik jól magukat, az a diákok körében is érezteti hatását. Ahol a diákok között sok a konfliktus, ott a tanár is egyre tehetetlenebbnek és eszköztelenebbnek érzi magát. Ahol a tanárok rendszeresen lealacsonyító, megalázó módon beszélnek a diákokkal, ott ők is több bántást kapnak. Ahol az iskolai konfliktusokat nem kezelik jól, ott mindenki, a gyerekek, tanárok és a szülők is elégedetlenek.  Ahol a feszültségeket és a konfliktusokat nem a pedagógia, a pszichológia és a szociális munka eszköztárával kezelik, hanem egy külső kontrollt erősítő, rendészeti szemlélet mentén, ott a közösség tagjaiban nem alakul ki valódi, belülről motivált megoldási mechanizmus a problémák megszüntetésére.

A megfelelő iskolai ökoszisztéma, „belső harmónia” szempontjából az is fontos, hogy egyértelmű legyen a közösség tagjainak szerepe, felelősségi köre, átláthatóak legyenek a kompetenciahatárok. Félő, hogy egy külső, alapvetően rendészeti megoldási repertoárral bíró személy megborítaná ezt az érzékeny egyensúlyt: kérdésessé válna, hogy az egyes helyzetek kezelése kinek a feladata, szerepkonfliktusokat eredményezne a pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások és az iskolaőrök között. Ez a bizonytalanság hosszútávon éppen a feszültségek növekedését eredményezheti.

Biztonság az iskolában – a gyerekek szerint

A gyerekek háromnegyede biztonságban érzi magát az iskolájában, azonban minden 5. gyerek szerint nagyon sok zaklatás és bántalmazás fordul elő az oktatási intézményükben. A gyerekek több elfogadást és egyenlő bánásmódot szeretnének. Az érzelmi biztonság és az emberi tényezők sokkal hangsúlyosabbak számukra, mint a fizikai biztonság – derült ki többek között a 2019-ben publikált Te hogy látod? kutatásból. A felmérésben közel 5300 gyerek mondta el a véleményét arról, hogy ők hogyan látják a magyarországi gyerekek helyzetét.

A kutatásban részt vett gyerekek szerint az iskolát elsősorban az elfogadó légkör és a támogató felnőttek tennék biztonságosabbá, és nem a biztonságtechnikai vagy a fizikai környezet – ezt érdemes lehet meghallani mindenkinek.

A szerzők a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársai