Magyarországon 2005-ben lépett hatályba az a jogszabály-módosítás, amely megtiltotta a gyerekek testi fenyítését, ennek ellenére azonban mind a mai napig vita tárgya a magyar társadalomban, hogy egy jókor lekevert „nevelő célzatú pofon” hasznos-e vagy sem. Pedig mára valójában nem kellene, hogy kérdés legyen: a pofon nem nevel, hanem fájdalmat okoz testileg és lelkileg egyaránt.

Az idősebb generációk tagjai jó eséllyel fel tudnak idézni olyan esetet a gyerekkorukból, amikor otthon vagy az iskolában pofonnal, fenekeléssel, körmössel fegyelmezték őket. Akit így büntettek gyerekkorában, könnyen megeshet, hogy később ő maga is megteszi ezt a saját gyerekeivel.

Ahogy sok más mintázat, a testi fenyítés is generációról generációra „öröklődhet” egy családban – de ennek nem kell feltétlenül így történnie.

A Hintalovon Gyermekjogi Alapítványnak köszönhetően végre magyarul is olvasható egy hiánypótló kiadvány a gyerekek testi fenyítésének tilalmának fontosságáról, illetve az ezzel kapcsolatos tényekről és tévhitekről. A szervezet szerint ahhoz azonban, hogy a szülők a pofon, a fenékre csapás vagy a tasli helyett más eszközöket válasszanak, ha fegyelmezni akarják a gyereküket, elsősorban azzal kell tisztában lenniük, hogy miért nem ártalmatlanok ezek a fenyítési módok. Mint írják, csak akkor lehet új eszközöket, pozitív gyereknevelési technikákat választani, ha szembenézünk az „engem is vertek, mégis rendes ember lettem”, a  „mi lesz, ha a szülőktől ezt az eszközt is elvesszük” és ezekhez hasonló berögződésekkel.

A gyerek is ember

Az ENSZ Gyermekjogi egyezménye a valaha megalkotott legátfogóbb nyilatkozat a gyerekek jogairól, és egyben a történelem eddigi legszélesebb körben ratifikált nemzetközi emberi jogi egyezménye, amihez Magyarország 1990-ben a világon tizennegyedikként csatlakozott. A Bizottság egyértelművé tette, hogy a Gyermekjogi egyezmény minden helyszínen (a gyerek családjában, gyermekotthonban vagy nevelőszülőknél, bölcsődében, óvodában, iskolában, büntetés-végrehajtásban) megköveteli a testi fenyítés minden formájának jogi tilalmát és felszámolását. Hiszen a gyerekek is emberek, így hát nekik sem lehet kevesebb joguk, mint bármelyikünknek, a velük szemben alkalmazott erőszaknak nem lehet elfogadható mértéke.

Ahogy a nők ellen elkövetett erőszak nem magánügy, úgy a gyerekek testi fenyítése sem csak a négy fal közé tartozik: éppúgy nem jelent súlyosabb beavatkozást a magánszférába és a családi életbe, ha ahhoz ragaszkodunk, hogy a jog védje a gyerekeket az otthoni bántalmazástól, mint ha ahhoz ragaszkodunk, hogy a jog védje a felnőtteket a párkapcsolaton belüli erőszakkal szemben. Mint az a kiadványban olvasható,

„A testi fenyítés jogszerűsége sok országban a gyerek alsóbbrendűségének jelképe: tulajdonnak, felnőtt embernél kevesebbnek tekintik ahelyett, hogy teljes jogokkal rendelkező személyekként kezelnék. A testi fenyítés azt tükrözi, amit világszerte a legtöbb gyerek átél a mindennapok során, és minden esetben sérül a gyerekek emberi méltósága és testi épsége.”

Verés vagy szeretetteljes pofon?

A kiadvány egyik fontos alapvetése, hogy az emberek iránti szeretet és a bántalmazás összekapcsolása veszélyes: bár sokan érvelnek vele, nem létezik kedves, szeretetteljes, nevelő célzatú pofon. Akármekkora is az ütés ereje, az sérti a gyerek testi épségének tiszteletben tartásához való jogát. Ráadásul kutatások is bizonyítják, hogy a felnőttek gyakran a tervezettnél nagyobb erővel ütnek, a gyerekek pedig testi-lelki fájdalomról számoltak be.

A jogalkotók és a kormányzatok hagyományosan elválasztják egymástól a „gyermekbántalmazást” és a „testi fenyítést”, a kötet szerint ugyanakkor a legtöbb bántalmazás testi fenyítésnek minősül – azaz amikor a felnőttek gyerekeket bántalmaznak azért, hogy megbüntessék őket, és hatalmat gyakoroljanak.

„A gyerekek esetében azonban a felnőttek önkényesen különböztetik meg egymástól a fenyítő erőszakot, amely elfogadhatónak tekinthető, és a „bántalmazást”, amely már nem. Valójában azonban nem lehetséges különbséget tenni a gyermek- bántalmazás és a testi fenyítés között”

– fogalmaz a kiadvány.

Miért alkalmazzák még mindig olyan sokan?

Az ütés több okból is megfelelő eszköznek tűnhet a felnőttek számára. Lehet szó arról, hogy a szülők egyszerűen csak nem tudják, milyen károkat okoz az ütés a gyereknek és a családi kapcsolatoknak. Egy másik ok lehet, hogy akiket megütöttek gyerekkorukban, nem szívesen gondolnak rosszallva a szüleikre vagy a saját gyereknevelési módszerükre, emiatt sokak számára nagy kihívást jelent felhagyni ezzel a rossz gyakorlattal. Ezzel kapcsolatban megjegyzi a kiadvány: „Nem hibáztatásról van szó – a szülők a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekedtek –, viszont eljött az ideje a támogató, erőszaktól mentes felnőtt–gyerek kapcsolatok felé történő elmozdulásnak.”

A szülők gyakran azért ütnek, mert dühösek vagy elértek a tűrőképességük határára, így sokan azt is érzik legbelül, hogy az ütés érzelmi válasz arra, ami történik, nem pedig ésszerű döntés a gyerek „fegyelmezése” érdekében. Ez azonban minél többször történik meg, annál inkább automatikussá válik problémás viselkedés esetén.

Az ütés nem lehet a gyereknevelési hagyományok, a kultúra vagy a vallás része sem. A kötet szerint a kultúrának kötelessége elhatárolódni a testi fenyítéstől, ahogyan tették azt más, a hagyományuk részét képező emberi jogi jogsértések esetén is. Tanítók és teológusok egyaránt hangsúlyozzák, hogy nincs olyan írásos bizonyíték, amely arra utalna, hogy a főbb vallások alapítói gyereket ütöttek volna meg. A Gyermekjogi Bizottság állásfoglalása szerint a vallás és a meggyőződés szabadsága mindenkit megillet, azonban a vallás vagy hit gyakorlásának összhangban kell állnia mások emberi méltóságának és testi épségének tiszteletben tartásával.

Fontos eloszlatni a tévhiteket

A fegyelmezés nem azonos a büntetéssel, az igazi fegyelem ugyanis nem erőn alapszik, hanem megértésből, kölcsönös tiszteletből, toleranciából és hatékony, kétoldalú kommunikációból fakad.

„A testi fenyítés semmit sem árul el a gyerekeknek arról, hogyan kellene viselkedniük. Éppen ellenkezőleg: a gyerek megütése a helytelen viselkedés mintája. Azt tanítja a gyerekeknek, hogy szüleik elfogadhatónak tartják az erőszak alkalmazását a problémák és konfliktusok kezelésére.”

– írják.

A tiszteletet pedig nem szabad összekeverni a félelemmel. A büntetéstől való félelemnek köszönhető „jó” viselkedés nem a tiszteletet fejezi ki, hanem azt jelenti, hogy a gyerek a büntetést kívánja elkerülni. A kötet szerint, „amikor a szülők nevelő céllal megütik a gyereküket, a gyerek csak azért igyekszik „viselkedni”, hogy elkerülje a büntetést, és azt tanulja meg, hogy az erőszak a konfliktuskezelés elfogadott módja. Amikor viszont a szülők tiszteletet mutatnak gyerekeik és mások emberi méltósága és testi épsége iránt, a gyerek a tiszteletet tanulja meg.”

Az erőszakmentes neveléstől nem lesznek elkényeztetettek a gyerekek, hanem megtanulják, hogy a konfliktusok a tisztelet lerombolása nélkül is megoldhatóak, és hogy gondolniuk kell a saját tetteik következményeire.

A testi fenyítés törvényi tiltásának célja nem az, hogy minél több szülő börtönbe kerüljön. Az elsődleges cél nevelő jellegű: egyértelművé tenni, hogy

a gyereket megütni semmivel sem elfogadhatóbb vagy jogszerűbb, mint bárki mást megütni.

„A szülők kezdetektől fogva a lehető legjobb életet szeretnék biztosítani a gyereküknek. Azok a szülők, akik megütik a gyereküket, vagy más módon rosszul bánnak vele, nem érzik jól magukat emiatt – általában feldúltak, és bűntudatot éreznek. A szülők többsége szívesen venné a tanácsot és a támogatást azzal kapcsolatban, hogy hogyan előzheti és oldhatja meg a gyerekeikkel való konfliktusait mind testi, mind lelki erőszak nélkül. Ha a gyerekeket verés és megalázás helyett jogokkal rendelkező emberekként kezeljük, mindannyiunk családi élete jobbá válik” – fogalmaz a kötet.

Miközben a kormány kommunikációjának központi eleme a családalapításra való ösztönzés, arra egyelőre nem mutatkozik törekvés, hogy megváltoztassák a közvéleményt a gyerekek testi fenyítésével kapcsolatban. Mivel Magyarországon a jogszabály már hosszú ideje tiltja a gyerekek bármilyen formában való bántalmazását, a társadalom egy része viszont a mai napig elfogadottnak tartja a fegyelmezés ezen módját, most az (eddig elmaradt) edukációra kellene fektetni a hangsúlyt. Amíg azonban nem történik kormányzati szintű lépés a társadalom tanítása érdekében, csak a gyermekvédelmi szervezetek által kiadott anyagok adhatnak kapaszkodót a szülőknek.