A 2019-es decemberi választási kudarc után Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezetője bejelentette, hogy visszavonul a párt éléről. Mivel helyettese, Tom Watson már korábban bejelentette lemondását azzal, hogy visszavonul a közélettől (bár úgy tűnik, „mégis” folytathatja a politizálást a Lordok Házában), így jelenleg a párt mind vezetőt, mind vezető-helyettest választ. Ebben a cikkben az vezető-jelöltekkel fogunk foglalkozni.
A jelöltek egy bonyolult és hosszas jelölési folyamat végén kerülhetnek fel a szavazólapra. A választáson a párt tagjai, valamint a társult szervezetek regisztrált tagjai és a párt regisztrált támogatói fogják eldönteni, ki lesz Corbyn és Watson utódja, az úgynevezett single transferable rendszerben.[1] A jelöléshez a jelölteknek először meg kell szerezniük a párt parlamenti és európai parlamenti képviselőinek legalább 10%-ának (ez jelenleg 22 képviselő) az ajánlását. Akik innen továbbjutnak, azoknak meg kell szerezniük vagy a választókerületi pártszervezetek legalább 5%-ának (33 pártszervezetnek) az ajánlását, vagy pedig legalább három társult szervezet (szakszervezet vagy úgynevezett szocialista társaság, vagyis társult politikai szervezet) támogatását úgy, hogy a társult szervezeti tagság legalább 5%-át lefedjék. A jelölő szervezetek közül legalább kettőnek szakszervezetnek kell lennie. (Igen, ezt szerintem sem könnyű követni.) A végeredmény április 4-én lesz meg, jelenleg a jelölési folyamat második köre zajlik.
Eredetileg hatan indultak el a párt vezetéséért, azonban Clive Lewis kiszállt a versenyből, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja megszerezni a képviselői jelöléseket, Jess Phillips, a mezőny legcentristább jelöltje pedig egy rosszul sikerült jelölti után hagyta abba kampányát. A további négy jelölt közül Keir Starmer, Rebecca Long-Bailey és Lisa Nandy már legalább az egyik úton megszerezték a kellő ajánlásokat a cikk írásakor, így egyedül Emily Thornberry esetében kérdéses, hogy felkerül-e a szavazólapra.
Eleinte úgy tűnt, hogy a választás nyilvánvaló esélyese Rebecca Long-Bailey, aki jelenleg vállalkozásfejlesztési, iparügyi és energetikai árnyékminiszteri posztot tölt be és John McDonnell árnyék-pénzügyminiszter egyik közeli szövetségese.
A sokszor csak monogramján, RLB-ként emlegetett politikust ugyanis mind saját maga, mind a média Corbyn folytatásaként pozicionálta (ebből a szempontból talán különösen szimbolikus volt, amikor Corbyn teljesítményét egy tízes skálán tíz pontosra értékelte), és mivel a párttagság jelentős része Corbyn hatására csatlakozott a párthoz, sokaknak egyértelműnek tűnt, hogy ők RLB-t fogják támogatni. Ráadásul Long-Bailey-t támogatja a Corbyn-párti Momentum mozgalom is.
Bár természetesen az eredmények még bőven arrébb vannak (április 4-én hozzák csak őket nyilvánosságra), de egyelőre korántsem Long-Bailey a választás fő esélyese. Ennek oka lehet, hogy a tagság ugyan támogatta Corbynt és az általa megtestesített baloldali fordulatot, de nem biztos, hogy a szó mozgalmi értelmében corbynista, vagyis nem támogat akárkit, akit a média Corbyn párton belüli szövetségeseként tálal. Gondoljunk bármit is Corbynról, az bizonyos, hogy mint vezető, nem volt igazán jó (ennek valószínűleg legjobb példája az antiszemitizmus-botrány egészen amatőr kezelése), ráadásul sok szempontból érthető, ha valaki egy választási vereség után egy olyan jelöltre szavaz, aki a korábbiakhoz képest változást hozna a párt élén.
Mindehhez jött egy, szerintem felháborító, kampány, amely a katolikus Long-Bailey-t azzal vádolta, hogy az egyház álláspontjának megfelelően szigorítaná az abortusz szabályozását. Ráadásul, Long-Bailey pechére, talán Jess Phillips-t leszámítva minden jelölt nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánják policyk terén visszaterelni a pártot a Blair-Brown-korszak centrista irányába.
A közvélemény-kutatások, illetve a pártszervezeti ajánlások (melyekről a választókerületben élő párttagok gyűléseken, szavazással döntenek) szerint a legesélyesebbjelölt Keir Starmer, jelenlegi árnyék-brexitminiszter.
Starmert nagyjából azóta tartja mindenki pártja potenciális fejének, amióta megválasztották egy londoni belvárosi választókerület képviselőjének 2015-ben, korábban emberi jogi ügyvéd és is volt. Fontos szerepe volt a párt álláspontjának elmozdításában a második népszavazás irányába, bár a választás után elismerte, hogy a maradáspárti oldal végleg kikapott. Ez sokak szemében persze probléma, hiszen a párt egy második népszavazás melletti kiállását sokan tartják az észak-angliai és walesi körzetekben való történelmi kudarc legfőbb okának.
Ezt az álláspontot azonban érdemes helyén kezelni: egyrészt Starmertől (valamint Long-Bailey-től és Emily Thornberry-től is), mint a Corbyn korszak meghatározó politikusaitól, természetes és helyes elvárni, hogy szembenézzenek a választási kudarcban való szerepükkel, ugyanakkor utólag nagyon könnyű okosnak lenni, ráadásul egy brexit-párti álláspont konfliktust szült volna a párt politikai iránya és a tagság többségének (többek között nagyon sok Corbynt amúgy támogató fiatalnak) az álláspontja között az egyik legfontosabb politikai kérdésben, és egyáltalán nem észszerűtlen azt gondolni, hogy egy ilyen álláspont sok munkáspárti szavazót a Liberális Demokraták (vagy a brexitet szintén erősen ellenző Zöldek, Skót Nacionalisták és a walesi nacionalista Plaid Cymru) táborába terelt volna, ahogy az történhetett a májusi EP választásokon.
Starmer, mint a Corbyn-korszak meghatározó politikusa, aki ugyanakkor sosem tartozott Corbyn szűkebb politikai köréhez, sokak szemében úgy hozhat megújulást a párt élén, hogy az nem hozná el a New Labour-éra visszatértét, vagy nem vezetne kompromisszumokhoz a toryk megszorító politikájával, amivel a Milliband-korszakot szokás vádolni. Úgy tűnik tehát, hogy a korábban Corbynt támogató, de a párt balszárnyától távolságot tartó, így tehát nem corbynista párttagok benne, és nem Rebecca Long-Bailey-ben találták meg a jelöltjüket, bár természetesen sok minden történhet (és fog is történni) a következő két hónapban. Starmer tehát sokaknak a Corbyn-korszak szakpolitikai irányának folytatását jelenti, de Corbyn (a pletykák szerint a szavazók körében igen komoly gátat jelentő) politikai múltja és botrányai nélkül, aki békét hozhat a párt különféle frakciói között. Ráadásul az eredetileg szintén a „Corbyn folytatása” vonulathoz tartozó, és eleinte Long-Bailey running mate-jeként számontartott Angela Rayner[2], mint a vezető-helyettes választás toronymagas esélyese, ha megválasztják, szintén biztosítéka lehet, hogy a párt ne térjen vissza korábbi, centrista irányához.
Starmertől nem igazán tér el Emily Thornberry árnyék-külügyminiszter politikai pozíciója, és talán ez is lehet az oka, hogy eddig nem igazán sikerült beindulnia a kampányának,
jelenleg (február 1-jén) mindössze kilenc pártszervezet támogatását nyerte el a szükséges 33-ból, bár még van két hete az ajánlások megszerzéséhez.[3] Sőt, bár a legnagyobb igazságtalanság mindkettejükkel szemben, de könnyen lehet, hogy sokan nem látnak semmilyen jelentős különbséget közte és Starmer közt. Hiszen mindketten London belvárosában (két egymással határos választókerületben!) képviselők, mindketten emberi jogokkal foglalkozó ügyvédek, mindketten fontos szerepet töltöttek be a Corbyn vezette pártban, ráadásul mindketten külpolitikai vonalon, de egyikük sem tartozik Corbyn legszűkebb köreihez, mindketten EU-pártiak, akiknek fontos szerepe volt a párt brexit-politikájának megváltoztatásában. Vagyis nagyon nehéz Thornberrynek meggyőznie bárkit, hogy őt és ne Starmert támogassa. Ez persze végtelenül sajnálatos, hiszen Thornberry kiváló politikus és parlamenter, aki remekül sarokba tudná szorítani a sokszor feltűnően felkészületlen Johnsont a brit parlamentarizmus legnagyobb showjának számító miniszterelnöki kérdések során.
Végül ott van Lisa Nandy, aki Jess Phillips visszalépése óta egyértelműen a Corbynnal leginkább szembenálló jelölt, hiszen ő az elmúlt pár évet az árnyékkabineten kívül, backbencherként töltötte.
Ugyanakkor ő sem a New Labour centrizmusára épít, hanem sokkal inkább a Corbynnal mint pártvezetővel sokszor elégedetlen (pl. a pártbeli antiszemitizmus komolyan nem vétele miatt), a mostani programot legalábbis nem ideológiai, hanem pragmatikus alapon kritizáló balközépre (pl. szerintük a program halmozta a policy-ötleteket, de nem fektetett hangsúlyt azok kellő népszerűsítésére vagy egységes narratívába foglalására) épít.
Ugyanakkor Nandy, az északi akcentusával és gyorsan mémesedő lelkesedésével a kisvárosok iránt, ügyesen épít arra az igényre is, hogy a London-központúsággal joggal vádolt Corbyn-árnyékkormány után ő majd jobban tudja megszólítani a régi iparvidékek szavazóit. Ráadásul, bár az esélyei csekélyek, a kampánya dinamikus és érezhetően egyre javul a versenyen belüli pozíciója. Lisa Nandy álláspontja hatáozottan baloldali (ha Corbyntól azért „jobbra” is áll), ugyanakkor egy földhözragadt, az emberek „valódi problémáira” fókuszáló vezetést ígér. Bár ezzel a párt most elveszített észak-angol erősségeit próbálná visszaszerezni, de nem hozott (eddig) a hagyományos munkásság társadalmi kérdésekben (pl. migráció) való állítólagos konzervativizmusával és annak a jobboldali médiában terjedő ócska lebutításával való elvtelen és értelmetlen kompromisszumokat. Részvétele érezhetően dobott a kampányon.
Egyelőre tehát senkinek nem kell a körmét lerágnia, hogy ki is lesz Jeremy Corbyn utódja, hiszen február elején elég egyértelműen Keir Starmernek áll a játszma, még ha emberek természetesen képesek vérre menő Twitterháborúkban úgy is tenni, mintha ez nem így lenne. Ugyanakkor, ha nem is a végkifejlet miatt, de mindenképpen érdemes követni az eseményeket, hiszen mind Long-Bailey, mind Nandy kampánya képes lehet arra, hogy a választást tematizálja, ezzel pedig nagyban befolyásolja a párt sorsát.
[1] Ez azt jelent, hogy a választók több jelöltre is leadhatják a szavazatukat a preferenciájuk sorrendjében. A választás győztese az, aki először szerzi meg a szavazatok felét. Az első körben összeszámolják az összes elsődleges preferenciát, majd, feltéve, hogy senki sem kapja meg a szavazatok 50%-át, az utolsó helyezett kiesik, és az ő szavazatait újraosztják a másodlagos preferenciák szerint. Vagyis ha A jelölt 30%-ot kap, B 32-t és C 38-at, akkor A kiesik, és az ő szavazatai újraosztásra kerülnek. Ez így megy tovább, amíg nincs végső győztes. A szavazók kétharmada B-t adta meg másodlagos preferenciának. Ebben az esetben B 52%-ot kap a második körben és nyer a végül 48%-ot elérő C-vel szemben. Vagyis B nyert, hiszen a szavazatok több, mint felét ő kapta.
[2] Rayner mára túllépett a running mate szerepén, részint a Long-Baileytől igen eltérő támogatottsága, részint a párt balszélére pozicionált Richard Burgon elindulása a helyettesi posztért, akinek a támogatói nagyrészt Long-Bailey mögött állnak, részint pedig saját politikai önállósodása miatt.
[3] A pártszervezeti és társult szervezeti ajánlások követéséhez ajánlom a CLP Nominations elnevezésű Twitter-fiókot.
