A Józsefvárosban, a Rákóczi út 57. szám alatt álló társasház, a Luther-ház igen különleges pesti bérház. Nem csupán mérete, tömege, lakásai száma vagy a Rákóczi úti, eleve érdekes homlokzat közepén nyíló, neoromán templomra emlékeztető roppant bélletes kapuja, vagy fölötte a rózsaablak miatt. Hanem azért is, mert a háztömbnyi épület külső szimbolikája valójában utalás a meghökkentő tényre, hogy annak belső udvarán egy XIX. századi, karcsú tornyos evangélikus templom magasodik.
Egy templom, amely megkeseríti a házban lakó, mintegy háromszáz ember életét, és megoldhatatlannak látszó anyagi kihívás elé állítja a tulajdonosokat, mivel nem külön helyrajzi számon, hanem a társasház 107-es albetétjeként szerepel a nyilvántartásban.
Már nem templom – az épületegyüttesről
A budapesti szlovák evangélikus közösség temploma – a paplakkal és egy iskolával együtt – eredetileg 1853 és az 1860-as évek második fele között épült. (Nehéz megállapítani, hogy mikor fejezték be a templom építését, tekintve hogy már teljes elkészülte előtt használatba vették, tehát funkcionális volt, azonban lassan nyerte el tervezett formáját).
Miután a templom felépült, a hitközség kénytelen volt szembesülni a kellemetlen ténnyel, hogy irgalmatlan mennyiségű pénzzel tartozik az építkezési vállalkozónak, aki, miután elfogyott a gyülekezet pénze, hitelbe építette a templomot – majd a hitelt eladta egy másik építkezési vállalkozónak.
Időközben, habár külvárosnak számított, mégis felértékelődött a Rákóczi út szóban forgó szakasza – nem messze épült fel 1884-re a Keleti pályaudvar – így a hetvenes évekre pavilonokat, majd a templom mögé új iskolaépületet húztak fel, a kilencvenes évekre pedig a templom köré U alakban felépültek a bérházak, majd teljesen körbezárva a templomot, elé is felhúztak egyet.
Az így az utcáról gyakorlatilag láthatatlanná tett templomra utal a bérházak, különösen a Rákóczi úti homlokzat jellegzetes, egyházi épületre emlékeztető stílusa, a főkapu felett álló Luther-szobor, valamint az épületegyüttes neve, a Luther-ház.
A bérházak haszonélvezője a szerződésből fakadóan 1952-ig az építtető és leszármazottai voltak, majd az államosítás előtt tíz hónapig a gyülekezet rendelkezett a bevételek fölött. A hívők megfogyatkozása és anyagi problémák miatt az ingatlant végül 1965-ben eladták a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetnek.
Később kápolnát alakítottak ki a korábbi iskolában, a templomot pedig valamikor a 60-as, 70-es években belül több szintre osztották, hozzátoldottak ezt-azt, volt fotólabor, könyvesbolt, bemutatóterem és irodaház. Majd a rendszerváltás után privatizálták, működött benne diszkó, turkáló és legutóbb konditerem is, most azonban üresen áll – 2016-ban pedig a Heti Válasz forgatott róla kisfilmet. Az épület 1958 óta műemléki védettséget élvez.
A minden pusztulástól, átalakítástól és funkcióvesztéstől függetlenül a templom továbbra is műemléki védettség alatt áll, azonban állaga olyannyira leromlott, hogy életveszélyes állapotba került, mind a támfalak, mind a tető azonnali beavatkozást igényel.
Hovatovább, időnként a díszítés hatalmas kődarabjai lezuhannak a bérház belső udvarára, ezért a templom körüli teret lezárták építkezési szalaggal, az egyébként is szűkös udvarból véve el még több teret, a ház pedig határozatot kapott arról, hogy haladéktalanul intézkedjen az épület felújításáról.
Ami műemléki védettségű épület esetén egyáltalán nem olcsó – alsó hangon 2, de akár 4 milliárd forintba kerülne, ez pedig minden lakástulajdonos számára uszkve
110.000-220.000 forintot jelentene. Négyzetméterenként.
Ezt pedig a lakók nem tudják kifizetni, az összeg messze túl van a tulajdonosok teljesítőképességén – egy 50 négyzetméteres lakás után 5,5-11 millió forintot kellene a kasszába dobni – a lakások eladhatatlanná válnak, mivel egy vevő sem szeretne az új lakással ilyen súlyos terhet is a vállára venni.
Pedig a törvényi előírások szerint a társasháznak kötelessége lenne állni ezeket a költségeket. Mert hiába funkcionál a templom a gyakorlatban a bérházaktól külön egységként, a keretes írásban részletezett történelmi okok miatt a mai napig egy helyrajzi számon szerepel azokkal.
Így a tulajdonos, habár kizárólagosan használja az épületet, mindössze a belső térért felel, a külső támfalak, valamint a tető – akárcsak a bérházak többi közös használatú helyiségei, valamint a támfalak, tetőszerkezet – az egész komplexum fennhatósága alá tartoznak, így karbantartásukat is a társasháznak kellene megoldania.
A társasház felelősségének további oka, hogy az 1991-es alapító okirat így rendelkezik, valamint a 2005-ös SZMSZ is kimondja, hogy a templom a társasházhoz tartozik – habár ezt a lakók egy része tagadja, mivel véleményük, valamint az általuk felkért jogászok véleménye szerint az alapító okirat nem mondja ki explicite, hogy a templomért a háznak kellene felelősséget vállalnia.
Az egyik lakó ennek mentén petíciót is indított a lakóközösség körében, miszerint tiltakoznak az igazságtalan helyzet ellen, melybe önhibájukon kívül kerültek, és követelik, hogy ne a templom, hanem a ház karbantartására fordítsák a befizetett pénzeiket, valamint az elnyert pályázati forrásokat.
Ennek a helyzetnek a megoldása volt a július 18-án tartott közgyűlés kiemelt témája, és a lakók felháborodása, meg a hosszú évek óta húzódó, a kritikus állagromlás miatti felszólítás okán felszínre törő feszültségek miatt látogatott el a közgyűlésre a kerület képviseletében Sára Botond, Józsefváros polgármestere, ahogy azt már jó előre meghirdették.
Azaz csak látogatott volna, azonban az utolsó pillanatban kiderült, hogy „egyéb, halaszthatatlan hivatali teendői miatt” nem tud részt venni az eseményen, így elküldte maga helyett a kerület alpolgármesterét, a polgármester általános helyettesét, Görhöny Ádámot.
Görhöny a közgyűlésen nem tudott sok konkrétummal szolgálni a megjelenteknek. Azt kijelentette, hogy a templom felújítását nem tudja finanszírozni az önkormányzat – tavaly a kerület összes ilyen célra költött támogatásának összege 2 milliárd 50 millió forint volt, azonban elképzelhető, hogy más formában tudják támogatni a házat.
Van ugyanis egy szakértői ajánlat 5,1 millió forint értékben, melyben benne foglaltatik, hogy pontosan felmérik a templom állapotát, terveket, valamint költségvetést készítenek, emellett némiképp összefoltozzák, hogy legalább egy darabig ne hulljanak több mázsás faragott díszek a belsőudvarra.
Amennyiben a társasház úgy határozna, hogy erre költene, az önkormányzat a beruházás akár hetven százalékát támogatná – azonban az alpolgármester kitartóan hajtogatta a konkrétumokkal kapcsolatos kérdésekre, hogy
„nem tudok megígérni semmit”.
Arra a lakóktól érkezett felvetésre pedig, hogy arra a bizonyos harminc százalékra sincs pénzük, azzal a különös szociális érzékenységről tanúbizonyságot tévő kérdéssel válaszolt, hogy
„ha nem vágnak bele semmibe, akkor fog történni bármi?”
A lakók javaslatait, miszerint ki kellene vonni a templomot a társasház kezelése alól, és külön helyrajzi számra íratni, hogy tulajdonosa ezzel felelősséggel tartozzon a teljes épületért, valamint az ötletet, miszerint differenciált mértékű közös költséget kellene kivetni a templom tereire, hogy abból fedezzék a felújítást, sem az önkormányzat, sem a tulajdonos jelen lévő képviselői nem támogatták. Sőt, utóbbit törvénybe ütközőnek is találták – habár a templom terheinek ledobását követelő petíciót elindító Dobner Péter ezt vitatja, tekintve hogy de facto a társasháztól külön, ráadásul eltérő funkcióval működik az épület.
Volt azonban Görhönynek konstruktív javaslata is azzal kapcsolatban, hogyan lehetne átvágni a gordiuszi csomót: véleménye szerint a társasháznak az államtól kellene segítséget kérnie, a templom műemléki védettségére hivatkozva szerinte elképzelhető, hogy kapnának pénzt a felújításra – ezzel pedig a tulajdonos képviselői is egyetértettek.
A tulajdonos pedig nem más, mint a Budapesti Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési (BIF) Nyrt., Schmidt Mária kormánybiztos és történelemügyi főmegmondó, Terror Háza-igazgató – és más részvényesek – igen sikeresnek mondható ingatlanos cége.
Ez az a cég, amely többek között a politikai és üzleti elit otthonául szolgáló Pasa Park ingatlankomplexumot építette (akkor épp a BPR Pasa Park Kft-n keresztül, mely egyébként a cikkünk tárgyát képező épületet birtokló BPR Rákóczi 57. Kft-vel egyszerre vált ki a Katlan Zrt.-ből, mely korábban a BIF fennhatósága alá tartozott).
Mi az a BIF?
A Budapesti Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési Nyrt. 1994-ben alakult, mikor a budapesti, az addig az állam tulajdonában lévő ingatlanokat kiszervezték – egy akkor még szintén állami kézben lévő – részvénytársaságba, melyet azután az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁPV Rt.) 1997-ben privatizált.
Ezután a kárpótlási jegyekben, ármánykodásokban, vélhető bennfentes információkban és obskurus cégekben, valamint fordulatokban gazdag történet végén a cég többségi tulajdona áron alul került két, ismerős nevű üzletember, Nobilis Kristóf, valamint Ungár András – Schmidt Mária néhai férje – kezébe.
Ungár 2006-ban elhunyt, a cég legnagyobb része pedig különböző üzleti machinációk folytán a Pió 21 Kft. (Schmidt Mária, Ungár Anna, Ungár Péter), Spéder Zoltán, valamint Nobilis Kristóf tulajdonába jutott. Innentől újabb szövevények, hátba szúrások, pálfordulások, valamint gyanús üzletek sorozata folytán végül 2017-re lett a BIF teljes egészében Schmidtéké. A teljes sztori részletesen a Magyar Narancs 2017. július 20-i számában olvasható.
Azóta egyébként a BIF egy részét eladta a Pió 21, jelenleg a részvények 64 százalékát birtokolja Schmidt Mária és családja.
Az állami segítségkérés lehetőségének propagálására Görhöny többször is belebegtette, hogy az önkormányzat megad minden tőle telhető segítséget a ház lakóközösségének. Mint mondta, a polgármester – Sára Botond, Kocsis Máté egykori alpolgármestere – levelet ír majd a „megfelelő helyekre”. Emellett szavaiból kiderült, hogy esetleg megpróbálhat az önkormányzat az állam felé lobbizni, amennyire erejéből kitelik.
Ez pedig a BIF számára kétségkívül a legjobb megoldás lenne: amennyiben még mindig el szándékozik adni, akkor minden bizonnyal egyszerűbb megszabadulni egy jó szerkezeti állapotban lévő, műemléki igénnyel felújított épülettől, mint egy összedőlés szélén álló romtól, ráadásul úgy, hogy erre nem kellett plusz forrást áldoznia. De amennyiben továbbra is az épület kiadásában gondolkodik, akkor is csábítóbb egy rendben lévő templom, mint egy olyan, amelyik hullatja a díszítéseket a körülötte lévő udvarra, és ki tudja, mikor adja végleg meg magát.
A templomot illető szándékokról már csak azért is nehéz tájékozódni, mert a BIF egyik honlapján meg sem említik a portfólióban, míg a másikon szerepel – azonban további információ helyett a honlap átirányít arra a verzióra, melyen nem szerepel. Azonban azt a társaság pénzügyi jelentéséből tudjuk, hogy a BIF törlesztette a CIB Bank felé fennálló eurótartozását (11. old.), míg az egy évvel korábbi jelentés szerint a templom akkor még terhelt vagyonrész volt (64. old.).
Hovatovább, a 2018-as éves igazgatótanácsi jelentésben már nem szerepel közvetlen utalás a Rákóczi úti templomra, holott a 2017-esben még a következőket írják róla:
„A portfóliónk egyik legkülönlegesebb ingatlana a Luther-házként ismert épület, mely a főváros egyik legforgalmasabb részén, a Rákóczi út 57. szám alatt található. Az ingatlan belső udvarában található az egykor templomként működő, 2.250 m2 alapterületű műemlék épület. Az ingatlan jelenleg 100%-ban – bérleti szerződéssel – sportközpontként hasznosított.”
Ugyanakkor azzal, hogy ha az épület felújítására a kormánytól kér anyagi segítséget a társasház,
nem csak a BIF, de Józsefváros fideszes vezetése is jól járna. Mivel ők „írnak a megfelelő helyekre”, és az önkormányzat veti be „lobbierejét” is ezeken a megfelelő helyeken, a hazai politikai viszonyokat ismerve, sokak számára egyértelmű lehet, hogy egy fideszes önkormányzat talán hatékonyabban tudja képviselni a lakók érdekeit.
Ez esetben pedig egy háztömbnyi társasházban, mely felett Damoklész kardjaként leng egy milliárdos nagyságrendű felújítási kötelezettség, és azzal a csőd réme, ki ne akarná, hogy maradjon az a kerületi vezetés, amely talán, esetleg ki tudná segíteni őket a szorult helyzetből?
