A 2017-es adóbevallások adatai alapján azt vizsgáltuk, mennyi szakszervezeti tag lehet Magyarországon, és a számokból mi olvasható ki a bérezésükről. Hol erősebb a szakszervezeti mozgalom: a dolgozói társadalom alsó tizedében vagy a legjobban kereső 1 százalékában? Meglepő adatokat és következtetéseket adunk közre.

Az elmúlt hónapok eseményei ráirányították a figyelmet a magyar szakszervezeti mozgalomra, illetve annak tagságára. Ugyanakkor keveset tudunk arról, hogy kik is azok a munkavállalók, akik havi fizetésük egy részét arra áldozzák tagdíjként, hogy közösen megszervezzék jogaik védelmét.

A legutolsó átfogó felmérést 2015-ben végezte el a KSH. Ez alapján 329 ezer ember állította magáról, hogy szakszervezeti tag. A Policy Agenda kutatási programjában az elmúlt hónapokban a 2017. évi jövedelmekről szóló adóstatisztikák alapján megpróbáltunk frissebb adatokhoz jutni a szakszervezeti tagságot érintően.

Az adatbázis

A kiindulópont nem az volt, hogy az érintett munkavállaló mit mond saját magáról, hanem, hogy fizetett-e tagdíjat. Ez elvben kiderül az éves adóbevallásokból, mivel az adózó által fizetett „munkavállalói érdekképviseleti tagdíj, kamarai tagdíj” összegét is fel kell tüntetni akkor, amikor számot vetünk legális jövedelmeinkkel. Fontos tehát, hogy ez a sor az adónyomtatványon nemcsak a szakszervezeti tagdíjat tartalmazza, hanem a kamarai tagdíjakat is. Ez utóbbi persze nem minden kamarát jelent, és ott is csak azokat, ahol magánszemélyként fizették meg a tagdíjat.

A kutatás során összegyűjtött adatokból az látszik, hogy a kamarák esetében sokan cégként (pl. egyéni vállalkozóként vagy társas vállalkozás átvállalásaként) fizetik a tagdíjat, illetve például az egészségügyi szakdolgozók esetében a munkáltató ezt átvállalja tőlük (legalábbis az állami egészségügyben biztosan így van). Ezért semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy mindenki, akinek kamarai tagdíjat kell fizetnie, annak az ezzel kapcsolatos fizetési kötelezettségét, pontosabban annak teljesítését, fel kell tüntetnie az adóbevallásban.

Összegyűjtöttük a szakmai kamarák 2017. évi tagdíjtáblázatait, és az ebben szereplő összegek alapján szűrtük ki azokat, akik biztosan kamarai tagdíjat fizetnek. Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy az adatbázisban maradtak továbbra is olyanok, akik kizárólag kamarai tagok, de ezek száma megítélésünk szerint nem befolyásolja érdemben a kapott adatokat.

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal 2017. évi adóadatbázisában 5 millió 46 ezer adóbevallás szerepel, ebből 661 ezer adózónak nem volt egyáltalán munkaviszonyból származó munkajövedelme. Ők más jellegű bevételeik miatt adtak be bevallást.

A maradék 4 millió 385 ezer munkaviszonyban lévő emberből 315 ezer vallotta azt, hogy fizetett adott évben szakszervezeti tagdíjat és/vagy kamarai tagdíjat. Ez az összes munkaviszonyban állónak 7,4 százaléka. Ha ebből levonjuk a kamarai tagdíjat fizetőket, akkor

közelítő becsléssel azt lehet mondani, hogy 305-307 ezer olyan munkaviszonyban lévő van Magyarországon, aki szakszervezeti tag is egyben.

Ez csökkenés a 2015. évi adathoz, igaz, fontos felhívni a figyelmet, hogy a két adat „előállításának” módja eltérő, hiszen a KSH 2015-ös felmérése kisebb mintán készült, és önbevallásos alapú volt. Ezzel szemben az adóbevallásokból készült mérésbe mindenki bekerült, aki adott évben legalább 1 forint munkaviszonyból származó munkajövedelmet is szerzett. Ez gyakran egészen biztosan nem egész éves foglalkoztatás utáni jövedelmet jelentett, hiszen a 4,39 millió munkaviszonyban lévő 34 százalékának (!) nem volt akkora legális jövedelme éves szinten, amely az legalább az éves minimálbérrel egyenlő lett volna.

Nem véletlen, hogy erős kétségek övezik a foglalkoztatási, és főképpen a kereseti statisztikákat, hiszen adózás szempontjából 2,8 millió ember volt, akikről kijelenthető, hogy bevallott jövedelme alapján legalább havonta megkereshette a 8 órás munka után járó minimálbért. Ennek fájdalmas társadalmi aspektusáról szólnak korábbi elemzéseink a béregyenlőtlenségről, és az átlagbér-mediánbér közötti távolságról.

A szakszervezeti tagdíjak aránya

A szakszervezeti tagok alapvetően a bruttó jövedelmük 1 százalékát fizetik tagdíjként a szakszervezet számlájára. Pontosabban az érdekképviselet és a munkáltató közötti kooperációként a munkabérből egyből levonják általában ezt az összeget, amit a munkáltató utal el a szakszervezet erre a célra kijelölt számlájára.

Az 1 százalékos tagdíjfizetési arány nem mindenkire igaz. Megnéztük a tagdíjbevétel alapján 20 legnagyobb szakszervezet alapszabályait, és a következő kép rajzolódott ki:

a szervezetek 53 százaléka a bruttó teljes fizetés 1 százalékát szedi be tagdíjként, 13 százalék maximálja a tagdíjfizetés felső határát, 7 százalék vegyes rendszert alkalmaz, amely besorolási kategóriákhoz köti a tagdíj mértékét, 7 százalék nem teljes bér, hanem az alapilletmény 1 százalékát kéri, 20 százalék pedig 1 százaléknál kisebb mértékű tagdíjat alkalmaz.

Érdekes szolidaritási kérdést vet fel, ha egy szakszervezet felső korlátot szab ki a tagdíj mértékének. Miközben több érdekképviselet is harcolt az egykulcsos adó ellen, és arra hivatkoztak, hogy a tehetősebbek vállaljanak nagyobb részt a közös terhekből, addig ez a szempont már máshogy vetődik fel saját gazdálkodásuk esetében.

A tagdíjak maximálása azt is jelenti, hogy azok, akik jobban keresnek, arányaiban kevesebbel kell, hogy hozzájáruljanak az érdekvédelmi rendszer működéséhez.

Megnéztük, hogy míg az alapszabályok alapján a legnagyobb szakszervezetek többsége az 1 százalék mellett tette le a voksát, ez hogyan jelenik meg a valós adatokban.

Azt kaptuk, hogy ha a befizetett szakszervezeti tagdíjat arányosítjuk a munkaviszonyból származó munkajövedelemmel, akkor 0,76 százalékos értéket kapunk átlagként. Azaz nagyon messze vagyunk az 1 százalékos határtól. Amennyiben átfordítjuk ezeket az arányokat tagok számába, akkor az látszik, hogy kb. 66 ezer munkaviszonyban álló volt 2017-ben, aki 1 százalék körüli tagdíjat fizetett. Ennek több oka is lehet:

• a korábban ismertetett rendszer miatt több szakszervezet is inkább ellépett az 1 százalékos mértéktől;
• szakszervezeti vezetők többször is beszámoltak arról, hogy bizonyos jövedelmi elemek, illetmények, pótlékok után nem vonják le a munkáltatók az 1 százalékot;
• az is egy lehetőség, hogy a munkavállalók egy része nem csak egyetlen foglalkoztatónál dolgozik. Így lehetséges, hogy az egyik jövedelmi forrása után fizet csak tagdíjat, míg a másodállása után pedig nem. Ez utóbbi teljesen szabályos, hiszen a tag csak azon a helyen tagdíjfizető, és azon jövedelme után, amely esetben szakszervezeti tag.

A tagdíjak ügyében érdemes még valamit tisztába tenni, ez pedig a társadalmi támogatottság és az anyagi függetlenség. A teljes magyar szakszervezeti mozgalom tagdíjbevétele 2017-ben kb. 7 milliárd forint volt. Csak összehasonlításképpen a parlamenti pártoknak 2017-ben összesen 218 millió forint tagdíjbevételük volt.

Amikor a rabszolgatörvény kapcsán felmerült, hogy az állam a költségvetésben amúgy évek óta szereplő 300 millió forinttal (ezt egyébként a versenyszféra országos érdekegyeztetési fórumának működtetésére, a szakmai munka támogatására kapja három konföderáció együtt) akarja „felvásárolni” a szakszervezeteket, és lecsitítani a haragjukat, akkor érdemes végiggondolni, hogy ez mennyire reális ekkora tagdíjbevétel mellett.

Természetesen vannak problémák a szakszervezeti mozgalom belső működésének finanszírozásában, erről az Új Egyenlőségben is jelent meg több írás (itt, és itt), de ezek a problémák nem olyan jellegűek, amelyek miatt akár évi 100-100 millió forinttal lehetne „kezelni” a szakszervezeti tagok haragját.

A szakszervezeti tagok és a bérek

Megvizsgáltuk, hogy a szakszervezeti tagok milyen módon oszlanak meg a bérstruktúra egyes decilisei között. Először is fontos megemlíteni, hogy mediánbért és átlagbért tekintve a szakszervezeti tagoknak jobbak a pozícióik, mint a teljes lakosságnak. A nem szakszervezeti tagok éves jövedelme havi átlagban bruttó 217 ezer forint, míg a szakszervezeti tagoké 324 ezer forint.

Éves jövedelmek ez egyes kategóriákban:

Természetesen nem lehet az állítani, hogy csak attól keres valaki jobban, mert szakszervezeti tag. Sokkal inkább arról van szó, ahol van szakszervezet, ott magasabbak a jövedelmi szintek, és „fehérebbek” a munkahelyek is, azaz kisebb a zsebbe menő, az adórendszert kikerülő bérelemek nagysága.

Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy mekkora különbség van a két csoport között a mediánbér és az átlagbér viszonyában. Miközben 2017-ben a mediánbér az átlagnak csupán 76 százaléka volt, a szakszervezeti tagok körében ez az arány 87 százalék.

Megnéztük, hogy jövedelmi kategóriák alapján hogyan oszlanak el a szakszervezeti tagok:

A fenti grafikon azt mutatja, hogy a munkavállalói társadalom első három decilise minimálisan érintkezik a szakszervezeti tagsággal, mivel azokon belül 1,5 százalék alatti a tagok aránya. Ugyanakkor a 8. és 9. decilis sokkal inkább érintett már, mivel ott 15-16 százalékos mértékű a munkavállalók szervezettsége. Természetesen valamelyest torzítanak ezek az adatok, hiszen minden munkaviszonnyal munkajövedelmet szerzőt tartalmaznak.

Ezért szűkítettük a vizsgált célcsoportot azokra, akik dolgoztak, és munkajövedelmük legalább a 2017-ben érvényes minimálbért elérte:

Ez árnyaltabb képet ad arról, hogy jövedelmi viszonyokat tekintve hol helyezkedik el a szakszervezeti tagság a magyar bérstruktúrában.

Ismét látszik, hogy az első két decilis elhanyagolható ebből a szempontból, ott ugyanis 4 százalék alatti az aránya a tagoknak, miközben az összes minimálbért legalább kereső között 10,4 százalék. Az ötödik és a felett lévő decilisek azok, ahol átlag feletti a szakszervezeti tagok aránya, igaz a 10. decilisben, tehát a legjobban kereső 10 százalékban ismételten csökkenni kezdett az arányuk.

Tovább mentünk a vizsgálatban, és már csak a legjobban kereső 10 százalékot bontottuk tovább:

Ahogy korábban bemutattuk a felső 10 százalékban a szakszervezeti tagok aránya 11,7 százalék volt. Amennyiben megnézzük mélységében, akkor igazolódik a gyanú, hogy minél magasabb a jövedelme valakinek, annál kisebb abban a körben a szakszervezeti tagok aránya. A 10. decilis utolsó 10 százaléka, azaz a legjobban kereső 22 ezer fő között már csak akkora arányban vannak szakszervezeti tagok, mint a minimálbért legalább kereső kör 3. decilise.

A bérviszonyok szempontjából mit mutatnak ezek a számok, és milyen szakszervezet politikai következményei lehetnek?

• Egyrészt az érzésre eddig is egyértelmű volt, hogy a dolgozói társadalom legnehezebb helyzetben lévő része, tehát azok, akiknek van ugyan munkajövedelmük munkaviszony után, de ez elhanyagolható mértékű még a minimálbérhez képest is, nem alanyai a szakszervezeti mozgalomnak.

Az elemzési keret nem tette lehetővé, hogy meg tudjuk mondani, kik ezek az emberek, és milyen jellegű munkahelyeken dolgozhatnak. Nagyon valószínű, hogy vagy átmeneti foglalkoztatásban résztvevőkről van szó, vagy a szürke- és feketefoglalkoztatás minden negatív következményét elszenvedőkről. Olyan munkahelyeken foglalkoztatják őket, ahová a hagyományos szakszervezeti struktúrának esélye sincs betörni.

Hozzátesszük, bár ez nem része a mostani elemzésnek, hogy

amikor a munkaerőhiány kezeléséről és tartalékok feltárásáról beszélünk, akkor érdemes azt is megnézni, hogyan lehet a minimálbéres jövedelmet sem megkereső, közel 1,5 millió munkaviszonyban lévőnek minőségibb munkahelyet adni. Azaz bejelentett jövedelem mellett stabil és valóban éves foglalkoztatást nyújtani.

Ez a réteg szívesen otthagyná a mostani zavaros munkaerőpiaci pozícióját.

• A bérrendszer szempontjából második levonható következtetés, hogy a dolgozói középosztályban (és ebből a szempontból ideszámítanak az 5−9. decilisbe tartozók) arányait nézve nem elhanyagolható a szakszervezetek jelenléte. Ugyanakkor a legjobban keresők körében fokozatosan csökken a létszámarányuk, amely azt mutatja, hogy ez a társadalmi csoport már úgy érzi, hogy képes önállóan megvédeni magát.

Természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy rossz gyakorlat alapján a vezetői poszton lévők, ezáltal magasabb bérhez jutók úgy érzik, hogy nem tudnak a szakszervezetekhez kapcsolódni, ezért sem lépnek be, vagy megszüntetik tagságukat.

• Amikor az egykulcsos adórendszer megváltoztatásáról, és többkulcsosra való áttérésről beszélnek a szakszervezetek, akkor óvatosnak kell lenniük abból a szempontból, hogy kik érzik magukat nyertesnek a mostani rendszerben, és kik vesztesnek. A béregyenlőtlenséget taglaló korábbi elemzéseinkben is megállapítottuk, van rá lehetőség, hogy a többkulcsos adórendszer adóemelő hatása a felső 10 százalékra koncentrálódjon, ott képződik ugyanis a munkajövedelmek egyharmada. Ugyanakkor az 5−9. decilisig tartó réteg egy része tud csak „visszakapni” a felső 10 százalék megadóztatásából. Azaz számukra maximum a társadalmi igazságosság szempontjából vetődhet fel a kérdés, és nem úgy, hogy személy szerint kedvez-e nekik a változás.

A szakszervezeti tagok és a gyermekek száma

Az adóadatbázis még egy lehetőséget ad a számunkra, ha meg akarjuk ismerni a szakszervezeti tagságot. Ez pedig a gyermekek száma és ezzel kapcsolatos összevetések. Az adóbevallásban fel kell tüntetni, hogy mekkora családi adókedvezményre jogosult (házas- vagy élettársával közösen) az adózó. Ennek alapján, ha nem is teljesen pontosan, de meghatározható, hogy egyes csoportokban mekkora a szakszervezeti tagok aránya.

Az adatok azt mutatják, hogy a szakszervezeti tagok háromnegyede nem nevel gyermeket, legalábbis nem vesz igénybe utánuk adókedvezményt. A három vagy több gyermeket nevelő arány 5 százalék csak, és vitathatatlanul ők a nyertesei a kormányzat adópolitikájának. Ez utóbbi csoport már lényegében negatív adóban is részesülhet, hiszen a munkajövedelmükből leírható családi adókedvezményt már a járulékok terhére is érvényesítheti.

Elsőre ellentmond a várakozásainknak az az adat, hogy a szakszervezeti tagok körében az átlaghoz képest kisebb azoknak az aránya, akik nem vesznek igénybe gyermekek utáni családi adókedvezményt. Ez nem azt jelenti, hogy ők gyermektelenek lennének, valószínűleg sok esetben arról van szó, hogy már a gyermekek életkora miatt nem kaphatnak adókedvezményt.

Családtípusok és szakszervezeti tagság:

Statisztikai értelemben minimális a különbség a gyermekek számát illetően, hiszen 1,3 százalékpont van csupán a nagycsaládosok és az egy gyermekesek között.

Alapadatok feldolgozásával próbáltunk közelebbi képet adni a magyar szakszervezeti mozgalom tagságáról. Láthatóvá vált, hogy nem a legkiszolgáltatottabbak körében kell őket a leginkább keresni, de az is egyértelmű, hogy a dolgozói társadalmon belül nem a minimálbéresek számítanak a legrosszabb helyzetben lévőnek. Sokkal inkább az a 1,5 millió ember, aki bizonytalan munkaerőpiaci helyzetben van.

Ugyanakkor sokkal nagyobb a szakszervezeti szervezettség a dolgozói társadalom felső 1 százalékában, mint az alsó 20 százalékban. Ez pedig felveti, hogy ha a szakszervezetek csak a tagságuk érdekét nézik, akkor képesek-e szolidárisnak lenni a munkavállalók legrosszabb helyzetben lévő és legkiszolgáltatottabb részével. Abban a közegben ugyanis nem a 400 órás túlmunka a legnagyobb probléma, hanem az, hogy egyáltalán van-e legális munkajövedelem.

A különböző dolgozói rétegek problématérképe eltérő. Kérdés, hogy a szakszervezeti mozgalom eltérő jelenléte miatt képes-e rá, és a tagsága hagyja-e, hogy közös problémaminimumokat keressen e csoportok között. Megítélésünk szerint ez a kitörési pont a szervezeti struktúra problémáiból.