Mi kell ahhoz, hogy egy mozgássérült ember ma Magyarországon önállóan éljen? Erre a közel 250 ezer embert érintő kérdésre kereste a választ tíz érintett ember és négy szövetségesük, azaz az „Önállóan lakni – közösségben élni” kutatócsoportja. Ebbe a különleges kutatásba nem az alapján került be valaki, hogy milyen iskolai végzettsége vagy kutatási tapasztalata van, hanem sokkal inkább az számított, hogy érintettként elkötelezett legyen a helyzet közös feltárása és megértése iránt, szövetségesként pedig fontosnak tartsa azt, hogy érdemi változást érjünk el a mozgássérült emberek önállósága terén. Az, hogy hogyan és miért választottuk a kutatásnak ezt a módját, kiderül Takács István Gábor (Jogriporter Alapítvány) videójából. Ha pedig az elméleti háttér is érdekel, olvass tovább!
„A feladat az, hogy megváltoztassuk!” – szól Marx híres felhívása 1845-ből. Vagyis nem elég, ha a társadalomtudósok szépen és akkurátusan dokumentálják a társadalmi életet, hanem közvetlenül hozzá is kell járulniuk a társadalmi változásokhoz. Mindezt persze mondani könnyebb, mint csinálni, és én magam is hosszú évek óta próbálkozom azzal, hogy megtaláljam a legjobb módját annak, hogyan lehet társadalomtudósként hozzájárulni az igazságosabb Magyarország megteremtéséhez. Ennek a kísérletezési folyamatnak számomra a legfontosabb tanulsága az, hogy az elkötelezett társadalomtudomány művelése során egyszerre kell, hogy megerősödjön a társadalomtudósok és a velük együtt dolgozó emberek állampolgári tudatossága és cselekvőképessége. A változás nem lehet egyoldalú: ahhoz, hogy a társadalomtudományok eszközeit, módszereit és gondolatait fel tudjuk használni az elnyomás, a kirekesztés és az egyenlőtlenségek elleni harcban, mindannyiunk – vagyis a kutatást végzők és a kutatásban résztvevők – identitását egyszerre kell megerősíteni a társadalmi és politikai közösség aktív és értékes tagjaiként.
A kutatáshoz való jog
Annak a kérdése, hogy ki mondja meg, milyen a valóság, nagyon erősen befolyásolja a társadalmi viszonyok (újra)termelését, és szorosan összefügg a társadalmi ellenőrzéssel és a társadalmi kirekesztéssel. A kutatáshoz való jog koncepciója, amit Arjun Appadurai indiai-amerikai antropológus dolgozott ki, nemcsak rávilágít a hatalom és a tudás közötti kapcsolatra: a kutatáshoz való jog alatt „az olyan eszközökhöz való hozzáférés jogát értem, amelyek révén bármely polgár módszeresen képes növelni azt a tudásállományt, ami számára a leginkább nélkülözhetetlen életben maradásához és állampolgári jogainak érvényesítéséhez”.
A kutatáshoz való jog alapja az a felismerés, hogy a tudományos gyakorlat társadalmilag konstruált, a kutatás mint tevékenység pedig mélyen be van ágyazva az uralkodó hatalmi viszonyokba.
A „tudományos tények” egy társadalmi megegyezésen alapuló folyamat során jönnek létre többek között a tudományos protokollokon, rítusokon, hierarchiákon, az egyetemi munkáltatás feltételein és a publikációra vonatkozó szabályokon keresztül. Ugyanakkor a közoktatási intézmények többsége ma Magyarországon nem lebontja, hanem éppen hogy újratermeli a létező társadalmi egyenlőtlenségeket. Azok a tudományos intézmények, amelyeknek hatalmában áll meghatározni, hogy mi számít tudásnak és melyek a tudás megszerzésének megfelelő módjai, jellemzően hierarchikus felépítésűek, sokszor leereszkedő módon viszonyulnak a „laikus” nyilvánossághoz, és arra törekszenek, hogy saját mércéjük mindenki számára mérvadó legyen, aki tudományos vagy kutató munkát akar végezni.
Ha le akarjuk bontani a tudástermelés feletti kizárólagos ellenőrzést, akkor el kell érnünk, hogy elismerésre kerüljenek a formális akadémiai közegen kívül megvalósuló kutatások is, mint például az a tág értelemben vett kutató munka, amit a társadalmi mozgalmak tagjai szinte nap mint nap végeznek. Hiszen az információ felkutatása és elemzése, az események, folyamatok és tapasztalatok dokumentálása, az ötletek és megoldások közötti kapcsolódási pontok megteremtése, a közérdekű adatigénylések és a tényfeltáró cikkek mind szerves részei (lehetnek) az önszerveződő csoportok munkájának, ezeket mégsem tekintjük a legtöbbször kutatásnak vagy a szélesebb körű tudástermelés formáinak.
Ha elismerjük a kutatáshoz való jogot, akkor elismerjük azt is, hogy bárkiből válhat a vizsgálódás alanya és tárgya is. Itt nem állhat meg az a hagyományos kettősség, amelyben a marginalizált emberek szinte mindig a vizsgálat tárgyát képezik, a középosztálybeli kutatók pedig szinte mindig a kutatás kitalálói és végrehajtói. Sőt, ebben a megközelítésben mindkét félnek tudatosan törekednie kell arra, hogy ezek a szerepek folyamatosan megkérdőjeleződjenek, változzanak és cserélődjenek.
Részvételi akciókutatás
A részvételi akciókutatás (RAK) az egyik lehetséges módja annak, hogy szélesebb körben érvényesüljön a kutatáshoz való jog. A RAK fő törekvése ugyanis, hogy a kutatást egyes privilegizált csoportok „vizslató tekintetéből” az alulról kiinduló társadalmi változás eszközévé alakítsa át. A részvételi akciókutatás módszertana Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában alakult ki az 1970-es években egy olyan folyamatként, amelynek során „hétköznapi, hátrányos helyzetű emberek (…) kollektív módon vizsgálják saját valóságukat, önállóan vagy szövetséges kívülállókkal összefogva, lépéseket tesznek saját életük előremozdítása érdekében és reflektálnak a folyamat során megszerzett tapasztalataikra” (Rahman, 2008, 49). A többek között a marxista elmélet, a kritikai pedagógia, az akciókutatás és a feminista elmélet és gyakorlat együtteséből született RAK radikálisan megváltoztatja azt, ahogyan a tudás termelődik, és egyben a kutatást a társadalmi változás szolgálatába állítja.
A RAK társadalmi változásról alkotott filozófiája Paulo Freire ([1970] 2007) kritikai pedagógiájában gyökerezik. Freire a társadalmi átalakulást pedagógiai folyamatként értelmezte, és úgy vélte, hogy az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak egyfajta radikális ön-humanizálási folyamatot kell végrehajtaniuk azáltal, hogy megértik saját elnyomásuk strukturális gyökereit és megpróbálják azokat megszüntetni. Ez a megközelítés a változás folyamatára helyezi a hangsúlyt és arra is fel lehet hívni a figyelmet, hogy nem lehet valakit saját maga helyett felszabadítani, vagyis a marginalizált helyzetben lévő csoportoknak aktívan részt kell venni azoknak társadalmi viszonyoknak és struktúráknak a megváltoztatásában, ami lehetővé teszi az elnyomásukat.
A részvételi akciókutatás célja, hogy összekapcsolja a személyes tapasztalatokat a strukturális egyenlőtlenségekkel. Ennek kulcsmomentuma az ún. kritikai tudatosság, amelynek kialakulása „arra a folyamatra utal, amelynek során az elnyomott csoport tagjai olyan készségeket alakítanak ki, amelyekkel képesek észlelni az egyenlőtlenségeket legitimként bemutató fennálló ideológiákat és gyakorlatokat, és ezeket le is tudják rombolni a hierarchikus hatalmi viszonyok átalakítására irányuló cselekvéssel” (Guishard, 2009, 89.). Vagyis a kritikai tudatosság nem csupán egyfajta kognitív felismerés, hanem a kritikai reflexió és az aktív cselekvés folyamatainak összessége.
Míg Freire az önmagáért való reflexiót utasította el, Kurt Lewin szociálpszichológus a tisztán tudományos célokért végzett kutatás ellen szólalt fel: „a kutatás, amely csak könyveket termel és semmi mást, nem elegendő” (1946, 35). Ahhoz, hogy a kutatás a társadalmi változás hatékony eszköze legyen, nem korlátozódhat csupán az egyetemi világ elszigetelt tereire, hanem bele kell ágyazódnia a társadalmi mozgalmak és szervezetek tevékenységébe. A RAK ebben az értelemben a társadalmi mozgalmak tagjainak elkötelezettségét, tapasztalatát és szakmai tudását köti össze a formálisan képzett szakemberek tudásával és a tudományos világ erőforrásaival. Ideális esetben tehát a RAK nemcsak egy demokratikus és kritikai folyamatot hoz létre, de olyan eredményeket is képes produkálni, amelyeknek egyszerre van elméleti, politikai és gyakorlati jelentősége.
Részvételi akciókutatás a gyakorlatban
Én személyesen eddig négy különböző részvételi akciókutatásban vettem részt, amelyekben közös volt a kritikai szemlélet és a törekvés az érintett kutatók maximális részvételére, azonban kimenetelükben és eredményeikben jelentősen eltérnek egymástól.
2011-2012-ben A Város Mindenkié csoportban Utca és jog címmel indítottunk kutatást utcán élő hajléktalan emberekkel közösen annak érdekében, hogy megtudjuk, hol, hogyan és kiknek a részéről éri őket hátrányos megkülönböztetés a mindennapi életben. Ennek a kutatásnak lett többek között az eredménye az az egyezség, amit a Magyar Helsinki Bizottság, A Város Mindenkié és a Budapesti Rendőr-főkapitányság kötött, és amelyben a rendőrség elkötelezte magát amellett, hogy megszünteti a diszkriminatív, zaklató jellegű igazoltatásokat a hajléktalan emberek körében.
A második részvételi akciókutatást szintén A Város Mindenkié kezdeményezte az ún. KENYSZI rendszerrel kapcsolatban 2013-ban, amely akkor egy olyan új adminisztrációs rendszer volt, amelynek bevezetésével a hajléktalan embereket megfosztották alapvető szolgáltatásoktól (p. fürdés és ebéd ugyanazon a napon két különböző nappali melegedőben). A kutatás során hajléktalan embereket kérdeztünk arról, hogy mik a tapasztalataik a rendszer bevezetésével kapcsolatban, és egy nagyobb kampány keretében sikerült azt is elérni, hogy megváltoztassák ezeket a kegyetlen előírásokat.
A harmadik részvételi akciókutatást már a Közélet Iskolája színeiben kezdeményeztük 2014-ben arról, hogy milyen mozgalmak és önszerveződések voltak a 20. századi Budapesten a méltó lakhatásért. A Mikor van a tetteknek ideje, ha nem ilyenkor?! című kutatásban hajléktalan és lakásszegénységben élő emberek és társadalomtudósok közösen végeztek történeti kutatást a témában, amelynek eredményeit egy mozgó kiállítás, műhelybeszélgetések, egy köztéri kiállítás és a Kassák Múzeum egyik leglátogatottabb időszaki kiállításának keretei között mutattuk be.
A legfrissebb részvételi akciókutatás szintén a Közélet Iskolája keretein belül valósult meg, és 2016-ban indult Önállóan lakni – közösségben élni címmel. Ebben a kutatásban mozgássérült emberek és szövetségeseik vizsgálták azt, hogy mik az akadályai és lehetőségei a mozgássérült emberek önálló lakhatásának. A kutatás eredményeit egy összefoglaló kiadványban mutattuk be, és a csoport tagjai már a kutatás során részt vettek fontos érdekvédelmi akciókban, mint például a 3-as metró akadálymentesítése, ami azután sikerrel is járt. A kutatócsoport a közös vizsgálat után is együtt maradt, és ma már teljesen önállóan működnek érintettek által vezetett érdekvédelmi szervezetként.
Hogyan változunk?
A részvételi akciókutatás célja, hogy többféle szinten érjen el változást – a rendszerszintű elnyomástól az egyéni felszabadításig. A fenti kutatások mindegyike olyan módon használta fel és terjesztette az eredményeit, hogy azok szélesebb körben eljussanak mind az érintettekhez, mind pedig a többségi társadalomhoz. Azt viszont, hogy a részvételi akciókutatás hogyan szolgálja az egyéni felszabadulást, az mutatja a legjobban, ahogyan a résztvevők maguk is megváltoznak. Az alábbiakban Takács István Gábor videójának kiegészítéseként példákat mutatok arra, hogy az Önállóan lakni – közösségben élni kutatás során milyen változásokon és tanulási folyamatokon mentek keresztül az érintett és szövetséges résztvevők (az idézetek a kutatás zárótanulmányából származnak).
„Nagyon nagy lehetőséget láttam [a kutatásban] arra, hogy a mozgássérültek számára lakhatási lehetőségekről információt szerezzek. Erre nagy szükségem volt, tekintettel arra, hogy mozgássérültként már évtizedek óta egy olyan lakásban élek, amit önerőmből nem vagyok képes elhagyni. Ráadásul a tanulmányaim, majd később a munkám miatt teljesen kiszorultam a ’mozgássérült közösségből’ is, így még hallomás útján terjedő információkkal sem rendelkeztem”.
„Azt gondoltam, a csoportban olyan hasznos tudást találok, ami engem épít és reméltem, én is adok magamból valamit, ami hasznos lehet másoknak… Itt elhittem, hogy mégiscsak van érték abban, aki én vagyok.”
„Az új ismeretek, kapcsolatok és tudás, amit itt megszereztem, csupán az egyik oldala annak, hogy miért volt jó részt venni a csoport munkájában. Amit legalább annyira szerettem, az a csoport és saját magam jobb megismerése volt a kezdeti „hogy vagy?” körökben, illetve az időnként felparázsló, majd jó hangulatú beszélgetéssé oldódó viták, amikből nemcsak tanulni lehetett sokat, de azt is jó volt átélni, hogy a sok különböző személyiség, ha nem is mindig könnyen és gyorsan, de végül azért csak megtalálta a közös nevezőt, amikor arra szükség volt.”
„Nagyon szerettem (és szeretek) ezzel a csapattal dolgozni. Hiszem (mert kutatóként magam is megtapasztaltam), hogy egy részvételi akciókutatás során az emberben olyan energiák szabadulnak fel, melyek valamiféle mellőzöttség, kirekesztettség, elnyomás, egyéb méltánytalanság kapcsán gyűltek fel benne. És az óriási élmény, amikor az ember ezeket a mérhetetlen energiákat teremtő erővé alakíthatja. A gondolkodáshoz, cselekvéshez társakra, szövetségesekre talál.”
„Egyik percről a másikra elkezdtem meglátni a százezer akadályt, padkát, kátyút, lépcsőt, elérhetetlen gombot Budapesten. Ha ma bemegyek egy vendéglátóhelyre, irodába vagy közösségi helyre, vagy felszállok egy tömegközlekedési eszközre, az első dolog, amit észreveszek, hogy vajon ide be tudna-e jutni Erika, Csabi, Tündi, Zoli, Viki, Péter, Pali, Zsuzsi vagy Zóra. És nagyon elszomorodom és felháborodok, amikor rájövök, hogy nem. Megismertem azt is, milyen hatalmas küzdelem, kitartás és bátorság szükséges ahhoz, hogy egy mozgássérült ember teljes életet éljen. Alázatot és méltóságot tanultam ebben a kutatásban. Végül azt is megtanultam, hogy ugyanazok a kirekesztő és elnyomó erők, amik miatt egyre mélyül a lakhatási válság, és egyre több ember szenved a megfelelő lakhatás hiánya miatt, a mozgássérült emberektől is elveszik a nekünk járó egy élet méltóságát.”
„A kutatás során egy teljesen új nézőpontból ismerhettem meg a kutatótársaimat: nem úgy, mint mozgássérült embereket, nem úgy, mint másokat, hanem mint ugyanolyanokat, mint embereket, akiknek ugyan megvan a maguk baja, és persze nem véletlen, hogy ennek egy aspektusával, a mozgássérült emberek lakhatásával kapcsolatban dolgoztunk együtt egy akciókutatásban, mégis, a kutatótársaimra nagy és friss kíváncsisággal néztem, mint emberekre, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni, együtt gondolkodni.”
„Megtanultam, hogy a kutatáshoz türelem kell, és alázat. Nem elég zsigerből tudni, alá is kell támasztani. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a valóságot kell felkutatni úgy, hogy az nem biztos, hogy feltétlenül teljes fedésben van azzal, amit én gondolok róla. Ez egy izgalmas és sokszor lassú folyamat, de egymás élethelyzetét, problémáit megismerve is fejlődött a személyiségünk.”
”A leghálásabb azért vagyok, mert a csoport tagjai megtanítottak arra, hogy jobban értékeljem azokat a dolgokat, amiket a mindennapokban sokszor adottnak tekintek az életemben. Ma már tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy eldönthetem, hogy mikor egyek vagy feküdjek le aludni anélkül, hogy ehhez segítséget kellene kérnem bárkitől.”
A részvételi akciókutatás tehát egyszerre pedagógiai és aktivista folyamat, és ezért hihetetlenül sok lehetőség rejtőzik benne mindenki számára, aki változást szeretne elérni a társadalomban. Ha érdekel, hogyan tudnád ezt a megközelítést használni a közösségi munkában, keresd fel a Közélet Iskoláját és tanulj, tervezz, kutass velünk együtt!
A szerző kulturális antropológus, a Közélet Iskolája munkatársa
