Láthatóan érdekli a világsajtót a rabszolgatörvény hatására kialakult aktuális magyar helyzet. Az itthon is nagy visszhangot kiváltó Guardian-cikk női ellenzéki politikusok, és női aktivisták megszólaltatásával olyan keretezést adott az itthoni konfliktusoknak, amely szerint a magyar nők ideológiától függetlenül összefognak és igyekeznek leszámolni Orbán Viktor és a Fidesz macsó politikájával. A cikkben a rabszolgatörvény csak említés szintjén szerepel, míg a kormány fő bűneként a nőellenességet hangsúlyozzák. Hasonló megközelítésben gördült tovább a téma a Financial Times hasábjain, ott még egy táblázattal is kiegészítették az írást, amely megmutatja, hogy a magyar Parlamentben a legalacsonyabb a női reprezentáció az egész EU-ban.

Nem a Guardian újságírójának figyelmét szeretném bármire is felhívni, a szerző vélhetően nem tudatlanságból, hanem ideológiai-marketingesként gyártotta le ezt a narratívát. Azonban mivel a magyar internetet is bejárta a szóban forgó cikk, és lehetőséget adott arra, hogy itthon ezáltal értelmezzék újra a történteket, ezért kísérletet teszek az írás kontextualizálására, kritika megfogalmazására.

Azzal természetesen nehéz vitatkozni, hogy Orbán Viktor pártja és kormánya olyan törvények meghozatalában érdekelt, olyan közbeszédet teremt, olyan értékekre hivatkozik, amelyek a hagyományos nemi szerepeket erősítik a nőkben és a férfiakban. Mindezek konkrét materiális következményekkel is járnak, ennek folyományaképp pedig a nők – Magyarországon is – társadalmi nemükből fakadóan sok szempontból diszkrimináltak. A magyar politikai hatalom pedig nemhogy enyhíteni próbálná ezt a helyzetet minden eszközével, hanem tovább mélyíti a nemek közötti szakadékot.

Különösképp amióta a kormány által irányított diskurzusok közé bekerült a demográfiai krízis, amely – alapvetően gazdasági természetű – problémának a megoldását Orbán Viktor a magyar nőkkel szeretné elvégeztetni.

Az is igaz, hogy a közéletben kevésbé kapnak szerepet nők, és hogy a rabszolgatörvény elleni tiltakozáshullámban ennek ellenére nagyobb arányban tűntek fel. Az ellenzéki politikusokon kívül a Guardian-cikkben is megemlített Hallgatói Szakszervezet is több tüntetésen képviseltette magát női felszólalóval, és egyébként alapértékének vallja a feminizmust. Ezek mind örömre adnak okot. Mi a baj hát mégis?

Ahogyan Varga „Nefelejcs” Gergő Előszó a forradalomhoz című cikkében írja, látható, hogy zajlik egy tematizációs harc a rabszolgatörvény nyomán kialakult társadalmi mozgolódás uralásáért. Hogy hogyan kapcsolódik ide a Guardian?

Nem hiszem, hogy a brit lapnak különös érdeke fűződne ahhoz, hogy tematizálja a magyar tüntetéseket. Vélhetően a vélt olvasói igényeknek, a helyi értelmiségi elit elvárásainak és az ideológiai szabályoknak megfelelően leszállítottak egy konzum-liberális feminista értelmezést a rabszolgatörvény-ellenes megmozdulásokról, sok női megszólalóval. És persze nyugodtabb szívvel lehet nyugaton ilyen értelmezéseket olvasni, amelyek férfi és női „energiák” összecsapásának mutatják be ezeket a konfliktusokat és nem utalnak a globális egyenlőtlenségekre.

A probléma leginkább az, hogy a felkínált interpretáció távol áll a valóságtól, és hogy jelen esetben hatással van a helyi tematizációs és erőviszonyokra. Eszközt és legitimációt ad bizonyos szereplőknek és narratíváiknak.

A rabszolgatörvény osztálykérdéseket hozott felszínre. Az első néhány tüntetés felfogható volt elitellenes tüntetésként. Ha akarok, tudok úgy tekinteni Bősz Anettre, mint egy munkáját az utóbbi napokban hatékonyan végző ellenzéki politikusra, együtt tudok érezni az abszurd módon előállított Donáth Annával is, és tényleg sajnáltam a szinte pityergő Vadai Ágnest. De ez egy ideológiai kérdés. Mi a biztosíték arra, hogy ezek a politikusok (a politikai elit baloldalisággal kevéssé vádolható tagjai) most azért teszik mindezt, hogy a sok szimbolikus harc után végre szociális problémák, osztálykérdések artikulálódjanak? Miért azt hangsúlyozza Hadházy Ákos, hogy Orbán Vikor erkölcsileg romlott, és miért nem azt, hogy a magyar dolgozókéval ellentétes érdekeket képvisel?

Mi a szerepe annak, hogy az elitellenes tüntetéseket most ideológiákon túllépő feminista forradalomként lássuk? A rabszolgatörvényt is lehetne rendszerkritikus feminista keretben értelmezni, túl a fehér sapkákon.

Ha például arról beszélne valaki, hogy a túlóratörvény, összevetve a rengeteg reproduktív munkával, milyen újabb terheket róhat a magyar nőkre, máris fontos dolgokról esne szó.

Ebben a kérdésben az ellenzék számára hosszú távon tarthatatlan álláspont, hogy mindegy, ki hol áll a patkóban, a lényeg az összetartás. Vagy ideológiai áldozatot kell hozni, és engedni, hogy baloldali kérdésekre baloldali megoldásokat követeljenek ki maguknak a tiltakozók, vagy egy pont után ki kell lépni az események szervezéséből, a pillanat uralásából.

Úgy látom, mostanában érkezünk el ahhoz a határhoz, amikor ezt a döntést bizonyos szereplőknek meg kell hozniuk, mivel már a tüntetéseken is erősen érződött a tematizációs és ideológiai konfliktus hatása. Mondom mindezt úgy, hogy nagyra értékelem az ellenzéki politikusok elmúlt hetekben nyújtott teljesítményét.

Ami pedig a The Guardiant illeti, ez nem feminizmus, csak az üres házi feladat kötelező lobogtatása és egy kis hátbaveregetés Kelet-Európának, hogy a fehér sapkák rezgő pompomjaiból észrevették, a nyugati értékrend szerint lassan ide is megérkezik a progresszió. Csak ennyire vegyük komolyan.