Nem új jelenség, hogy egy dinamikus, karizmatikus, keményen jobboldali és emberellenes mozgalom szimbolikus feje azzal indokolja, miért szavazzanak rá demokratikus választásokon, hogy ő majd lecsapolja a korrupt elit „mocsarát”, vagy véget vet a drog fertőzésének.
A nagy visszhangot keltett brazil választás és Jair Bolsonaro diadalmenete viszont azt mutatja meg, hogyan lehetséges imperialista hatalmak által támogatott, jóhiszemű, „korrupcióellenes”, de politikailag nem túl határozott mozgalmakat egy autoriter rezsim igenlése irányába fordítani – éppen az elit legkorruptabb és legvagyonosabb tagjainak együttműködésével.
Az október 28-án megválasztott elnök, akárcsak sokadik pártja, a Szociális Liberális Párt, évtizedekig voltak Brazília kétkamarás parlamentjének jelentéktelen, extrém és fura szereplői. A szólásszabadság és a gondolati szabadság jegyében Bolsonaro megtehette, hogy az 1965 és 1985 között uralkodó katonai diktatúrát éltesse, hogy a nők és feketék alsóbbrendűségéről értekezzen, nők elleni erőszakról, az őslakosok kiirtásáról és kínzókamrákról deliráljon. És mindezt a nagyon erős brazil munkásmozgalom elleni gyűlölettel alapozza meg.
Azután pedig 2015-től kezdve fokozatosan omlott össze az a korábban többnyire békés jobb-bal párharcra épülő parlamentáris rendszer, amely Bolsonarót és körét eddig éppen csak megtűrte, hogy más vezér, mint ő (és a nagytőkések, valamint a hadsereg) nem is maradtak.
A dél-amerikai Weimar és végső bukása
Mégis hogyan történhetett meg mindez?
Benjamin Fogel, a New York University politológus-doktorandusza évek óta figyeli a baloldali brazil Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores, PT) kormányai elleni korrupciós vádakat, az azok nyomán induló eljárásokat és a – felettébb kérdéses – vádak alapján megbuktatott, 8 éven át kormányzó szocialista elnök, Luiz Inácio Lula da Silva tárgyalását. Ő többször felhívta a figyelmet arra, hogy Dél-Amerika legnagyobb pénzmosási-korrupciós ügye, a 2014-ben kirobbant Lava Jato botrányban (Autómosó-hadművelet) eljáró ügyész, Sergio Moro, végül – annak ellenére, hogy az ügy a teljes, többpárti brazil elitet érintette – csak a volt elnök Lulát helyezte vád alá.
A botrány kirobbanását követő, korrupcióellenes tüntetések egyik fő támogatója volt a (valamikor Magyarországra tonnaszám importált brazil szappanoperákból nálunk is ismert) jobboldali médiavállalkozás, az országot monopóliumszerűen lefedő Rede Globo, amely utcára hívott mindenkit. Az egyik fő szervező erő, pedig a brazil államosított energiapiachoz mielőbbi hozzáférést kívánó, Egyesült Államokbeli libertárius tőkéselit (a Koch-testvérek) által is finanszírozott Mozgalom a Brazil Szabadságért (MBL).
Mindennek a végeredménye volt 2016-ban Dilma Rousseff baloldali elnök leváltása, és az igen kérdéses bizonyítékok alapján a brazil baloldali hegemónia szimbolikus figurájának, Lula da Silvának a vád alá helyezése, majd börtönbe zárása.
Hiába vonult ugyanis a brazil felső-középosztály százezrével az utcára, ezzel látványos képeket, és fekete-fehér / jó-rossz sztorikat szállítva a CNN-nek, és más nyugati nemzetközi médiáknak, a brazil népesség egészének körében ő és a PT továbbra is rendkívül népszerűek voltak. Ez a népszerűség azonban szinte mitikusan a volt gerilla Dilmához, és az egykor nyomorgó Lulához kötődött, és valószínű volt, hogy ha Lula nem indulhat hamarosan ismét az elnökségért, akkor a Munkáspárt egyik – elit által jobban támogatott -ellenfele fog nyerni.
Szó nincs persze arról, hogy a PT kormányzó elitje, vagy Lula valóban ártatlan lenne a Lava Jato-botrányban. Fogel azonban felhívja arra a figyelmet, hogyan csinált Moro bíró a korrupciós botrányból a nagy külföldi és hazai cégek érdekeit védő, csak és kizárólag a szegények, szociális mozgalmak által támogatott PT elleni boszorkányüldözést.
Fogel értékelése szerint ugyanis a PT és Lula 2002-es hatalomra kerülése után reálpolitikai döntést hozott, amikor a már fennálló brazil, jobboldali üzleti elittel inkább kiegyezett, minthogy valódi forradalmi erőként véget vessen hatalmuknak. És így történhetett az meg, hogy – amint az a Lava Jato-ügy során bebizonyosodott – maga és pártja is belekerült a pénzmosás és kenőpénzek körforgásába.
Messze nem ő volt azonban a legnagyobb hal. Ahogy Fogel is kiemeli, annak ellenére hogy Lula 2002 és 2010 között, Dilma Rousseff pedig 2010 és 2016 között vezette elnökként Brazíliát, politikai ellenfeleik – a magukat „Szociáldemokrata Pártnak” nevező jobbközép liberálisok és apróbb, konzervatív támogatóik – még így is a korrupciós javak és vagyonok sokkal nagyobb hányadával rendelkeztek, mint a kormányzó szocialisták.
Ez azonban a retorika szintjén mit sem számított: 2015-16 és középosztályi mozgalmai életre hívták az „antipetismót” a „munkáspártellenes” érzületet, amely az ellenzéki érzelmű, jobboldali média és az amerikai támogatók folytán a politikai kultúra alapvető részévé vált.
Minderre csapott le ügyes politikai alkuk teljes sorozatával a brazil demokrácia teljes egészét, a liberalizmust és baloldaliságot is felszámolni akaró Jair Bolsonaro.
Elhúzódó válság
A helyzet persze adott volt: miután a tüntetések közepette Dilma Rousseffet a parlament 2016 végén formális eljárásban eltávolította posztjáról, őt a liberális Michel Temer követte az elnöki székben. Temer, aki ügyvédként a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártjának (PMDB) élén lett az ország vezetője, egyáltalán nem volt az a tisztakezű, független „szakértő”, akinek a demonstráló középosztály őt látni szerette volna.
A WikiLeaks által nyilvánosságra hozott adatok szerint Temer 2006 óta rendszeresen informálta a brazíliai USA nagykövetséget a politikai fejleményekről, az Egyesült Államok vezető köreivel ápolt kapcsolata kiváló volt, gyakorlatilag amerikai cégeknek lobbizott a parlamentben is. Ráadásul 2016-ban az is kiderült, ő pontosan ugyanannyira mélyen – ha nem még mélyebben – benne volt a Lava Jato-ban, mint a PT: még elnökként is kenőpénzeket fogadott el az állami Petrobras olajcég tendereinek kiosztásakor.
A jog szerint tehát a brazil legfőbb ügyészség formailag ugyanúgy lecsukhatta volna a liberális Temert, mint a szocialista Lulát, a tömegtüntetések ellenére azonban az új parlament nem teremtette meg a vizsgálat feltételeit.
A 2014-16 között kibontakozó válság azonban nem járt egyedül: ugyan a PT politikájának a közbiztonság valóban mindig is kihívás volt, és Brazíliában történelmi mértékben óriási mértékű a bűnözés, a közbiztonság pedig mindig csapnivaló volt a közép-brazíliai metropoliszok (Rio, São Paulo) körzetében, az, ami Dilma Rousseff leváltása után történt, már-már elviselhetetlen állapotokat teremtett.
2017-18 a kiújuló, erőszakos bandaháborúk, és a liberálisok tehetetlensége, valamint különböző szociális programok megszüntetése történelmi rekordot hozott az országban a rablógyilkosságok, betörések, nemi erőszakok számában, ezért pedig a baloldal által emancipálni próbált nyomornegyedek, a favelák (főleg nem-fehér) lakóit hibáztatta a társadalom tehetősebb része.
A helyzet 2018 februárjára mérgesedett el igazán, miután 2017-ben már 63 ezerre emelkedett a gyilkosságok száma, és Rio de Janeiro utcáin a rendfenntartást eddigre átvette a (katonai diktatúra óta a paktumok révén változatlan felépítésű és politikájú) brazil hadsereg.
Benjamin Fogel emlékeztet rá, hogy a helyzet tökéletes állapotokat teremtett az évtizedekig lenézett és kinevetett, szélsőjobbos Bolsonarónak, hogy beindítsa fasiszta jelszavakkal operáló kampányát. A jelölt gyors és hatásos megoldást javasolt a bűnözési hullámra: a polgárok fegyverviselési jogainak kiterjesztését indítványozta, valamint megígérte, hogy egy rendőrt vagy katonát sem számoltatnak el, ha meggyilkol valakit.
Az elharapódzó káoszért és korrupcióért is egyedül a „kommunistákat” tette felelőssé, és nagy részben Donald Trump retorikája nyomán, sikeresen gyúrt pár hónap alatt egységes világképet: amelyben a „sztálinista”, de „maffiózó” PT-vezetés „transzneműeket farag a gyerekekből”, miközben „ellopja a pénzt”, és „bandái gyilkolják a népet.”
Eközben Bolsonaro új barátai a kampány során éppen abból a politikai-gazdasági elitből kerültek ki, akik a Lava Jato tanúsága szerint éppen ezen problémák előidézői voltak: mellé álltak az antikorrupciós tüntetés ellenzéki hősei is, akik az immár vállalhatatlan Temer elnök bűvköréből próbáltak kikerülni, aki 2017 elején maga is tömegtüntetések célpontja lett.
Így vált a nyugat által ünnepelt korrupcióellenes mozgalom egy szélsőséges, antidemokratikus népvezér egyszerű eszközévé.
2018 áprilisában a Bolsonarónál még mindig mérföldekkel népszerűbb Lula da Silva volt elnököt ténylegesen 12 év börtönbüntetésre ítélték, és így kizárták, hogy elindulhasson az elnökválasztáson. Helyette pártja a sokkal kevésbé karizmatikus Fernando Haddadot jelölte Bolsonaro ellen.
Ma még inkább világos (bár ezt már a kampányban is sejteni lehetett), hogy Haddad nem egészen alkalmas Bolsonaro kihívójának feladatára. Ráadásul az erőszakos szélsőjobbos retorikát egyre feljebb srófoló Bolsonaro véglegesen megosztotta a társadalmat: a középosztály, és még a munkásosztály egy része is egyszerű világmagyarázata, és a „tisztító erőszak” kultusza mellé állt, ráadásul egy kampányeseményen az elnökjelölt ellen elkövetett késes támadás egyenesen nemzeti hősi státuszba emelte az immár kórházban fekvő, sérült Bolsonarot.
A „tisztakezű népvezér”
Mindez előrevetítette, hogy az egykor esélytelen jobboldali népvezér hirtelen átveheti a hatalmat Dél-Amerika legnagyobb és legnépesebb országa felett, amelyet eddig egyenlősítő népmozgalmak, emancipatorikus aktivista mozgalmak és a szegényellenes brazil elit ádáz harca jellemzett.
Utóbbi a 2018-as kampánnyal Fogel szerint soha vissza nem térő esélyt látott meg ellenségük, a brazil munkásmozgalom végső szétzúzására. Az erőszak már 2017-re elszabadult, a katonaság az utcán való jelenléte miatt iszonyatosan népszerű lett, a helyzetet pedig gyorsan rá kellett kenni egy „bűnbakra”. Ezek lettek a PT „kommunistái” akiket bűnöző-politikailag korrekt – sztálinista diktátoroknak festett le a kampány újszerű eszköze, az álhírek terjesztésében nagyon hatékony WhatsApp (amit a chat-alkalmazást birtokló Facebook egyáltalán nem próbált szankcionálni vagy megállítani.)
Így jöhetett létre a konkrétan az amazonasi esőerdők, a hajléktalan-aktivisták és általában a teljes baloldal „kiirtását” ígérő Bolsonaro többsége idén októberben.
Fogel hangsúlyozza azt is, hogy ugyan ez a helyzet kiindulásában hasonlíthat Donald Trump amerikai kampányához, vagy az európai, bevándorlóellenes demagógok sikereihez, ezeknél azonban Bolsonaro sokkal veszélyesebb: a katonai erőszak kultuszát hirdeti, a baloldaliakat, feketéket és brazíliai őslakosokat pedig nem tekinti embereknek.
A brazil szociális állam vége
Lula, ahogyan 2002 óta nevezik őt hívei, egykor legenda volt: 16 évvel ezelőtt az északkeleti, kőszegény falvakból származó népvezérként indult el, és az ország legalsóbb rétegei repítették az elnöki posztig. Az azóta tartó időszak szociális reformokat, egy új középosztály felemelkedését és az azelőtt igen kétségbeejtő faji ellentétek mérséklődésével Brazília fekete lakosságának részleges emancipációját is elhozta.
Valóban elképesztő mértékű volt az 1985-ös demokratizálódás után ezeknek a problémáknak a mértéke. A 200 milliós dél-amerikai országban a gazdasági elitet adó népesség 80 százaléka fehér portugál, míg a teljes népesség 51 százalékát teszi ki a barna- és fekete bőrű, tulajdonképpen Lula uralmáig teljesen szegregált afro-brazíliai népesség.
A Partido dos Trabalhadores a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek elejéig marxista gerilla-alakulatból vált demokratikus szocialista párttá, a kétezres években, hatalomra kerülésük után pedig megváltoztatták Brazíliát:
míg Lula hatalomra lépésekor a folyamatosan növekvő népesség 23 százaléka élt mélyszegénységben, addig 2014-re ez a szám 9 százalékra mérséklődött.
Ezzel párhuzamosan átlagosan nagyon megemelkedett az iskoláig, sőt, egyetemekig eljutó gyerekek, fiatalok száma. Mindez nagy részben Lula és munkáspárti adminisztrációjának úttörő szociális programja, a Világbank által is elismert Bolsa Família-juttatás bevezetésének volt köszönhető: a program segélyt, jövedelmet biztosított minden mélyszegénységben élőnek havi 30 amerikai dollár értékben, amennyiben a gyerekeket beoltják, és rendszeresen járnak iskolába.
A PT emellett szövetségese lett az egyetemeken kialakuló szocialista mozgalmaknak, és az ország két legnagyobb munkásmozgalmi szervezetének, a földnélküliek mozgalmának, és a hajléktalan házfoglalók mozgalmának.
Jair Bolsonaro győzelmét a hadsereg és a rendőrség a hívek százezreivel együtt ünnepelte az utcán, a második fordulós győzelem előtt a katonák már az egyetemeken vegzálták a baloldali aktivistákat, utána pedig azonnal megtámadták az ország északkeleti, még mindig elég szegény, részében a földnélküliek táborait.
Emellett talán az sem meglepő, hogy a Lava Jato-ügy egykor a Nyugat által ünnepelt „bátor ügyésze”, Sergio Moro pedig Bolsonaro fasiszta kormányának igazságügy-minisztere lett, ezzel tönkretéve pártatlanságának és mérsékeltségének imidzsét. Bolsonarót már kampánya jó részében segítették az amerikai libertárius-piacpárti „chicagói iskola” emberei is, mit sem törődve az erőszakos retorikával.
Mindez már jó előre jelzi, milyen irányba is fog folytatódni a brazil elit és felső-középosztály brutális bosszúja a baloldal ellen, amelyet ironikusan most azok egy része is támogatni fog, akiket éppen Lula és a PT emelt ki a nyomorból.
