A munkásmozgalom és a munkásöntudat szétesésével (szétverésével) gyakorlatilag kinyírták a dolgozók közötti szolidaritást is a 21. században. Ma Magyarországon is, amikor egy-egy dolgozói csoportot megtámad a kormány, vagy nehéz helyzetbe hoz egy multi, akkor nem a munkásokkal, a dolgozókkal találja szemben magát a hatalom, hanem emberek egy csoportjával, akik mellett nem állnak ott a többiek, akik más esetben, máshol hasonló sorsra jutnak. Sőt ember embernek farkasa sokszor ezekben a helyzetekben, hiszen előbb találjuk meg azt, ami elválaszt, a másik szakmában a hibát, mint a nem létező közös ügyet, amely valójában létezik: a közös jólétünket.
Kiváló példa erre most a rendőrök túlórapénzének elvétele.
A kormány egy szakmát lényegében ellehetetlenít, de mivel a rendőr jelképezi a hatalmat a tüntetésnél, a kilakoltatásnál, sokan csak legyintenek: megérdemlik a mocsadék zsaruk.
Pedig az ő szakmájuk is egy hivatás, és ez a hivatás lehetne tényleg olyan, hogy a „szolgálunk és védünk” jelmondat az, ami illik rá. Az pedig nem csupán rajtuk múlik, hogy nem teljesíti ki mindig ez a hivatás a nép szolgálatát és védelmét. Ez legfőképp a törvényeken, a rendőrségi vezetőkön, és a mindenkori hatalom hozzáállásán múlik, és nagyon kicsi részben a törvényekre felesküdött rendőrök szabad akaratán.
Ezt a szabad akaratot viszont pont az tudja feloldani és segíteni, ha a többség melléjük áll akkor, amikor ők a hatalmasok célpontjai.
Meg általánosságban azt a környezetet is megváltoztatni, amelyben a rendőrségnek egy vállalhatatlan kilakoltatáshoz kell asszisztálni, egy erős, öntudatos, szervezett dolgozói réteg tudja megakadályozni.
Tehát visszajutottunk ugyanoda. De nem csupán a rendőrséget mondhatnánk. Több százezer érintett dolgozó nézi végig, hogy elveszik a kafetériát az emberektől, havonta ezreket kivesznek a zsebükből mindenfajta indoklás nélkül. Ha létezne az az öntudat és közösség, amelyben nem egyes emberek zsebéből vennék el ezt a pénzt, hanem azt éreznénk, hogy tőlünk veszik el ezt a pénzt, hogy mindenfajta indoklás nélkül a munkánkért járó bért egyik napról a másikra elveszi a kormány, akkor ezt egész egyszerűen nem csinálhatnák meg.
Ahogy látjuk az adatokat, hogy a termelékenységhez képest is rosszabbul keresnek a magyar melósok, és mégis, még hír sem nagyon lesz ebből, mert azt, hogy minket, dolgozókat vernek át, zsákmányolnak ki, senki sem tűzi a zászlajára.
Márpedig jólétért nem lehet másképp, csak közösen küzdeni, a kizsákmányolás megakadályozásáért pedig csak akkor lehet fellépni, ha együtt tesszük ezt, ha érezzük azt, hogy a szolidaritás nem csupán kimondott szó, hanem annak az értelme, hogy valóban, ha együtt mozdulunk, akkor ma a te lehúzásodat, holnap az én lehúzásomat tudod megakadályozni.
De ehhez közösség kell, az a közösség, amely a rendőrben nem a kilakoltatáshoz asszisztáló embert látja, hanem a társat, a kizsákmányolt embertelenségbe belekényszerített dolgozót.
Az, aki amikor arról hall, hogy a kéményseprők munkáját teszik tönkre, nem a rossz kéményseprős élményeit veszi elő, hanem az jut eszébe, hogy hát a mi szakmánkkal is ezt készülték tenni, hogy amikor az ápolókról van szó, akkor ne az az emlék ugorjon fel, amikor az ápoló hanyag módon látta el a családtagunkat, hanem tudjuk, hogy ez maga a rendszer következménye, amelyben túlórázására kényszerítik a nevetséges összegekért dolgozó ápolókat.
Kell ehhez az a tudat, hogy nem normális a túlórára kényszerítés, hogy nem normálisak az alacsony bérek, nem normális, hogy a főnökök, a hatalmasok visszaélhetnek a jogainkkal.
Eszmélet kell, arra, hogy a bérből és fizetésből élőknek vissza kell szerezniük a közösségüket, amely közös érdekeket és célokat határoz meg, hogy érvényesítsék a jogukat a jólét megteremtésére. Eszmélet kell abba is, hogy ennek van múltja, és ha még jelene nincs is, jövője kell, hogy legyen.
De ennek az az alapja, hogy felismerjük egymást mint partnereket, felismerjük azt, hogy hasonló problémákkal, hasonló kizsákmányolások ellen kell fellépnünk, hogy bár mások a munkakörök, de azért vannak dolgozók, és vannak munkások is, a normális pedig az lenne, ha közösen jobb életet élhetnének.