Egy ideje már a levegőben lógott, mégis váratlan gyorsasággal valósult meg. Április 18-án Törökország elnöke, Recep Tayyip Erdoğan bejelentette az előrehozott választásokat. Szövetségese, Devlet Bahçeli, az ultranacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) a vezetője épp egy nappal korábban követelte, hogy az eredetileg jövő novemberre kitűzött szavazás időpontját módosítsák augusztus 26-ra. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem magánakció Bahçeli megszólalása. Másnap már Erdoğannal találkozott, hogy egy 25 perces találkozón végigvegyék az előrehozott választás előnyeit és hátrányait, majd be is jelentették, hogy korábbra hozzák a szavazás napját – június 24-ére.

Mi késztette erre a lépésre Erdoğant és Bahçelit? Miért nem lehetett 2019-ig várni? Nyilatkozataikban Bahçeli és Erdoğan egyaránt annak a szükségességéről beszéltek, hogy zökkenőmentessé tegyék az átállást az új elnöki rendszerre – amely az elnöknek közel diktatórikus hatalmat biztosít, ahogy arról egy tavalyi, csalássorozat gyanúja által befeketített népszavazás döntött. Megmutatták magukat azonban a valós indokok is: a helyzet Észak-Szíriában, ahol Törökország egy az egyben megszálló hatalommá vált; a gazdasági gondok, amelyek könnyen válságig fajulhatnak; és a félelem, hogy a fejlemények hatására összehúz Erdoğan ellenzéke.

A 2013-as Gezi parki tüntetések óta eseménycunami zúdult át Törökországon: népi felbuzdulások, egy puccskísérlet, sorsdöntő választások, a politikai rendszer újraszabása, háború belföldön, háború Szíriában, bombatámadások. Az országban a 2016. júliusi sikertelen puccskísérlet óta szükségállapot van érvényben, a gazdasági modell 2013-ban falnak futott.

Erdoğan és kormányzó klikkje a különböző válságokra minden esetben egyféleképpen reagált: a hatalomhoz egyre erőteljesebben ragaszkodnak, miközben egyre durvább eszközöket vetnek be saját pozíciójuk bebetonozására. A folyamat törékeny, de a fasizálódás egyértelmű jeleit mutatja. A soron következő előrehozott választás Erdoğan legújabb próbálkozása hatalmának stabilizálására, ezúttal kvázi-demokratikus eszközökön keresztül.

A politikai látkép

A nemrég megváltoztatott választási rendszer immáron  lehetővé teszi egyrészt, hogy egyszerre rendezzék az elnöki és a parlamenti választásokat, másrészt, hogy a pártok választási szövetségeket formáljanak. Ha egy ilyen szövetség a szavazatok több mint 10%-át begyűjti, a szövetséget alkotó összes párt bejut a parlamentbe.

Ez az MHP számára igen fontos, egyedül ugyanis nem biztos, hogy elérnék a küszöböt. Így a párt összefogott Erdoğan kormányzó pártjával, az AKP-vel, növelve saját esélyein. Erdoğan eleve rendkívüli hatalmat gyakorol az állam és a török társadalom fölött, a Népszövetség nevű együttműködés ezt hivatott megszilárdítani.

Néhány párt azonban veszélyt jelenthet Erdoğan szövetségére nézve. Ilyen a Jó Párt (İYİ), az MHP-ből kivált Meral Akşener által vezetett új formáció. Eleinte volt, aki azzal magyarázta az előrehozott választásokat, hogy így az idő közben létrejött párt kiszorítható. Azonban az İYİ segítségére érkezett a centrista, szekularista Köztársasági Néppárt (CHP), amelynek 15 országgyűlési képviselője át is ült a Jó Pártba, hogy az indulhasson a választáson. Némi tárgyalást követően a konzervatív, iszlamista Jólét Párt (SP) is csatlakozott, az İYİ-hez hasonlóan így biztosítva parlamenti székeit. Így együtt egy jobboldali, Erdoğan-ellenes erőt képeznek. A kurd-barát Népi Demokratikus Párt (HDP) az egyetlen baloldali párt, amelynek van esélye átlépni a 10%-os bejutási küszöböt.

Erdoğan bejelentését követően arról bontakozott ki vita az ellenzéki pártok között, hogy egyetlen jelölt mögött sorakozzanak-e fel, ezzel is javítva saját kilátásaikon. Bár a CHP beállt a stratégia mögé (létrejött még egy találkozó is a korábbi elnök és AKP-alapító Abdullah Güllel), az nem valósult meg. Egyrészt, mert az ellenzéki pártok második fordulóra készülnek – a következetesen megbízhatatlan közvéleménykutatások szerint az első körben nem lesz képes többséget szerezni a leginkább 45% körül mozgó Erdoğan. Másrészt, állami tisztviselők nyomatékos közreműködésének hatására Gül meggondolta magát a politikai szerepvállalással kapcsolatban – ami azt sugallja, hogy Erdoğan és társasága fenyegetve érzi magát, de egyben azt is, hogy a török elit (amely az elmúlt években kiállt Erdoğan mellett) nem meri az elnökkel a nyílt konfrontációt megkockáztatni.

Jelentős spekuláció és manőverezés után a jelöltek végleges listája a következő: Erdoğan, az AKP és az MHP támogatásával; Akşener, az İYİ támogatásával; Muharrem İnce, a CHP támogatásával; Temel Karamollaoğlu, az SP támogatásával; és végül Selahattin Demirtaş, a HDP bebörtönzött korábbi társelnöke. Demirtaş a 2014-es választáson is indult az elnöki székért, a párt akkori sikerei nem kis részben neki köszönhetők. A puccsot követő tisztogatás azonban őt is elérte, 2016 novembere óta őrizetben van.

A felhozatalból İnce látszik a leginkább esélyesnek arra, hogy a második fordulóban Erdoğan kihívója legyen, de Akşener is jól áll.

A felmérések azt mutatják, hogy az AKP-MHP szövetség valószínűleg elveszíti parlamenti többségét. Ugyanakkor nehéz lenne most bármi biztosat állítani. Például, ki tudja egyáltalán, hogy tényleg megtartják-e a választásokat?

Erdoğant elvégre sokkal jobban foglalkoztatja saját hatalmának megszilárdítása, mint a török demokrácia ápolása. Ha pedig mégiscsak terv szerint lezajlanak a választások, az aligha hétköznapi körülmények között fog megtörténni.

Az összeomlás felé?

Erdoğan nem kis részben a gazdasági félelmekre reagálva jelentette be az előrehozott választást: bár a mainsteam nyugati médiában gyakran sikertörténetként tálalták, az ország gazdasági modellje valójában közel sem fenntartható.

A török gazdaság a félkész termékek és a termelési eszközök importjától függ, ami azt jelenti, hogy a hirtelen növekedés egyben a külkereskedelmi (és a folyó fizetési) mérleg magas hiányát is feltételezi. A (nemzetközi összehasonlításban) magas kamatok és a túl erős nemzeti valuta kombinációja olyan ördögi kört alkot, amelyből nem könnyű kitörnie az országnak, hála többek közt az IMF és a Nemzeti Bank által a késő 1990-es, kora 2000-es években kikényszerített neoliberális strukturális átalakításoknak. A 2002-es választásokkal hatalomra kerülő AKP-nak egészen 2008-ig vállalt célja volt ezeknek a programoknak a véghezvitele, ezzel reprodukálva a külföldi tőkebeáramlástól való gazdasági függőséget. A folyamat jelentős külföldi adósságállomány felhalmozódását eredményezte (ez inkább a magánszektornak jelent terhet, mint a kormánynak).

A török gazdasági modell Achilles-sarka az átváltási árfolyam kiszolgáltatottsága a befektetési kedvnek és a politikai stabilitásnak.

Az elmúlt években tapasztalt nyugtalanság hatására a török líra egyre mélyebbre süllyedt, a dollárhoz viszonyított értéke 2013 májusa óta 141, a szükségállapot 2016. júliusi bevezetése óta 41, az idei év kezdete óta pedig 15 százalékkal csökkent, minden nap újabb negatív rekordot döntve.

Az államadósság- és fizetésképtelenségi válság, úgy tűnik, már nem várat sokat magára. A magánszektor külföldi adósságállománya meghaladja az ország GDP-jének egynegyedét, a legnagyobb konglomerátumok némelyike adósságátütemezésre vár.

Erdoğan és pártja már régóta tisztában van a kibontakozóban lévő problémákkal. Számukra azonban a tavalyi népszavazás és a közelgő elnöki, illetve országgyűlési választások sokkal fontosabbak annál, minthogy irányt váltsanak. Látszatintézkedésekkel igyekeznek serkenteni a növekedést és jó formában feltüntetni a gazdaságot; ilyen a minimálbér emelése, a hitelbővítés, az adócsökkentésről, illetve -mentességekről szóló döntések, a magánszférának felkínált adósságátütemezési ajánlatok, a fizetésképtelenség késleltetése a hatalmas Hitelgarancia Alap segítségével, új módszer bevezetése a GDP megállapítására stb. Amikor a miniszterelnök-helyettes (és volt pénzügyminiszter) Mehmet Şimşek a toronymagas devizaadósságot és a líra értékromlását nevezte meg a válság lehetséges indokaiként, és a kamatláb emelését sürgette, Erdoğan azonnal nyilvános beszédekben kelt ki ellene, azt állítván, hogy „a kamatláb az infláció bölcsője, minden gazdasági baj forrása.”

Összegezve, a gazdaságot egyszerre sújtja a pénznem leértékelődése, szárnyaló adósságok, emelkedő infláció és kamatok, illetve magas munkanélküliség. A válság elkerülhetetlennek tűnik, de először a „végső harcot” – azaz a közelgő választást – kell megnyerni, utána lehet majd megoldást keresni. Erdoğan legalábbis erre játszik.

A jobboldal szétesése

Az AKP az elmúlt évtizedben elért sikereinek egyik alapvető magyarázata az, hogy a párt képes volt egyesíteni, megszelídíteni és leuralni a jobboldalt. Példának okáért, Erdoğan egy ideig közeli szövetségesének tartotta a befolyásos hitszónok Fethullah Gülent, egy magát mérsékeltként beállító iszlamista mozgalom vezetőjét. A páros a pártban 2013-ban kialakult hatalmi válság következtében fordult szembe egymással – olyannyira, hogy Erdoğan ma Gülent vádolja a 2016-os puccskísérlettel –, így az AKP inkább az MHP felé nyitott.

Erdoğan tehát új szövetségek kötésével igyekszik a saját jobboldali tömörülésén keletkező repedéseket betömni, a jobboldali erők lehető legszélesebb körű összefogását valósítva meg. Ez a törekvés azonban ugyancsak viszályokhoz vezetett – az előrehozott választások bejelentésével pedig a jobboldali összefogás megindult a szétesés felé vezető úton.

Ezzel kapcsolatban több szempontot és tendenciát is érdemes kiemelni.

Először is, az, hogy az MHP beállt az AKP mögé, szakadáshoz vezetett magában az MHP-ben. A korábbi belügyminiszter Meral Akşener ellenezte mind az AKP-hoz való közeledést, mind Erdoğan növekvő hatalmát, és elindult a pártvezetői posztért. Ebben kudarcot vallott, Erdoğan segítségével ráadásul ki is zárták a pártból. Most az İYİ jelöltje, és, úgy tűnik, stabil bázist tudhat magáénak az ország korábban az MHP-t támogató területein (különösképp a déli tengerparti városokban). Továbbá, a nemzetközi média pozitív képben tünteti fel, jobboldali politikai meggyőződése ellenére egyfajta anti-Erdoğanként állítva be.

A Jólét Párt (SP) hirtelen megerősödése ugyancsak a jobboldali tömörülés szétesésének a tünete. Az AKP és az SP gyökerei egyaránt a Millî Görüşhöz vezetnek vissza, ahhoz az iszlamista mozgalomhoz, amely különböző neveken évtizedek óta megméreti magát a választásokon. Erdoğan és a korábbi elnök Abdullah Gül 2001-ben az AKP létrehozásával elszakadt a szervezettől, egy ahhoz képest mérsékeltebb erőként pozícionálva önmagukat. Míg Gül és Erdoğan rakéta módjára jutott fel a török politikai élet csúcsára, az SP a félhomályban vegetált. Csak nemrégiben kezdett újra komoly politikai szereplőként fellépni, rendszeres találkozókat tartva és az összefogásról tárgyalva Akşenerrel és a CHP-vel. Akşener és a CHP azt mérte fel, hogy az SP az Erdoğant támogató konzervatív muszlimok elcsábításában lehet partner.

Egy harmadik, a szétesésnek betudható jelenség a kurd lakossághoz kötődik. Az elmúlt években a kurdok egy jelentős százaléka, főképp a tőkések, földtulajdonosok, illetve a konzervatív, vallásos meggyőződésűek, az AKP-ra szavaztak. Az AKP cserébe minimális jogokat és gazdasági jólétet ígért a kurdoknak. A kormány és a militáns Kurd Munkáspárt (PKK) között a 2000-es évek elején beindult úgynevezett „békefolyamat” tovább növelte az AKP támogatottságát a kurdok lakta régiókban. Ugyanakkor, a 2012-es rojavai felkelést, a 2013-as Gezi parki tüntetéseket és különösképp a HDP a 2015. júniusi választásokon elért sikereit követően a lendület elveszett, a békefolyamat megszakadt. Helyette az AKP nyílt háborút hirdetett a kurd régiókkal szemben. Ennek meg is lett a rövidtávú eredménye, a 2015-ös előrehozott választáson a HDP támogatóinak egy része félelemből az AKP-ra szavazott. Hosszú távon azonban csak még inkább elidegenítette a konzervatív kurd népességet a jelenlegi rezsimtől. A kurdok lakta észak-szíriai (Rojava) területek elleni török offenzívák, illetve az idei Afrîn-hadművelet pedig betonba öntötték ezt az elidegenedést. Még azok a kurd pártok is eltávolodtak az AKP-tól, amelyek egyébként a kurd függetlenségi mozgalomhoz aligha állnak közel.

A széthullásnak ezek a tünetei együttesen azt sejtetik, hogy az AKP által egyesített jobboldal időszaka a végéhez közeledik. Ez nem jelenti persze azt, hogy Erdoğan és az AKP vereségéről lehetne beszélni. Épp ellenkezőleg: ragaszkodni fognak megmaradt pozícióikhoz, számolva az államapparátuson belül felhalmozott hatalmukkal.

Ha valóban megszűnik az AKP által gyakorolt domináns egyesítő erő, a jobboldal egy új felosztás szerint állhat újra össze. A CHP, az İYİ és az SP között formálódó választási szövetség egy lépés ebbe az irányba: képes az Erdoğan által jelentett fenyegetéseket részben maga mögött hagyni, de nem mutat akaratot a társadalmat alapjában meghatározó hatalmi struktúrák megváltoztatására, sem arra, hogy megteremtse a lehetőségét egy valódi népi alternatíva felemelkedésének. A szövetség a „helyreállításon” keresztül igyekszik megfogalmazni a törekvéseit: annak a neoliberális keretnek a megerősítésén, amiben az utóbbi időben Törökországot kormányozták, amivel, nem mellesleg, a burzsoázia vezető klikkjeinek tetszeleg.

Ami a baloldalt illeti, miközben figyelemmel követjük ezeket a folyamatokat, fel kell ismernünk azt is, hogy a jobboldal válsága egyben lehetőséget jelent egy népi-demokratikus alternatíva számára is.

A kurd tényező

Az országgyűlési választáson a kurd szavazatok egy jelentős hányadát a HDP fogja valószínűleg kapni. Nem lesz ez másként az elnökválasztáson sem. Selahattin Demirtaş a kurdok körében köztiszteletben álló személy, és ez még azokra is igaz, akik egyébként sem a HDP-t sem a PKK-t nem támogatják. Demirtaş azonban nem valószínű, hogy továbbjut a második fordulóba, így a választások végső kimenetét tekintve a kurd szavazatokkal leginkább mint bizonytalan szavazatokkal érdemes számolni. Azaz,

hiába az elmúlt évek cinizmusa és elnyomása, nem lenne meglepő, ha jelölttől és párttól függetlenül hirtelen mindenki a kurd szavazatokért versengene az elkövetkezendő hetekben (sőt, ez tulajdonképpen már meg is kezdődött).

Ez Erdoğanra is áll, ha közelmúltbeli működése meg is nehezíti majd a dolgát (a teljesség igénye nélkül: ultranacionalista, kurdellenes szövetségesek, a kurd régiók elleni támadások, a többségében kurdok lakta észak-szíriai területek megszállásával záruló Afrîn-hadművelet). Akár baráti, akár ellenséges eszközöket alkalmaz majd a kormány, Erdoğan és az AKP aligha lesz képes számottevő kurd szavazatot szerezni.

Mindeközben a HPD nem csatlakozott egyik választási szövetséghez sem, azaz önmagában kell elérnie a 10%-os küszöböt, hogy bejusson az országgyűlésbe. Ha ez sikerül, az AKP-MHP-szövetségnek nagyon kevés esélye marad az abszolút többségre – ami komoly visszalépést jelentene Erdoğan számára.

Hogyan tovább?

A szocialista baloldal nem indít saját jelöltet. Sokan a HDP-t és Demirtaşt, sokan pedig a CHP-t fogják támogatni, vagy épp mindkettőt, azáltal, hogy egy   „egyesült antifasiszta front” mellett kardoskodnak. A választási matematika azt diktálná, hogy az országgyűlési választáson a HDP-re szavazzanak, hogy az elérje a 10%-os küszöböt és bejusson a parlamentbe, a második fordulóban pedig az Erdoğannal szemben induló jelöltre, akárki legyen is az.

Bár minden forradalmi és demokratikus erőnek a HDP jó szereplése és az AKP országgyűlési választási veresége kell, hogy a célja legyen, a baloldalnak a választás előtti és utáni napokra is fontos gondolnia. A politikai-társadalmi horizont rendkívül szélesre nyílt. Ha nyer Erdoğan és az AKP, tovább fognak dolgozni az ellenzéki hangok elnémításán; ha azonban veszítenek, nem fognak békésen visszavonulni.

Erdoğan a puccskísérlet óta rendszeresen mozgósítja a támogatóit, amitől a választások után sem fog visszariadni, ha eluralkodna a káosz és a bizonytalanság. De lehetséges az is, hogy a „helyreállítást” hirdető szövetség kerekedik felül, olyan, másfajta erőviszonyokat alakítva ki, amelyek anélkül gyengítik meg Erdoğant, hogy valós változásokat hoznának; mindezt persze az „antifasizmus” és a „diktatúraellenesség” jegyében, kihasználva a lakosság a jelen berendezkedéssel szembeni ellenérzéseit.

Végül pedig sor kerülhet tömeges utcai megmozdulásokra is, ami kikezdheti Erdoğan dominanciáját. Amint, ha csak egy pillanatra is, átbillen az eddigi egyensúly, és leomlik a félelem és az elnyomás fala, a ma még elszigetelt és elnyomott, alulról szerveződő erők minden bennük rejlő látens hatalommal és lehetőséggel újra előre tudnának törni. Ezen a ponton pedig a baloldalra várna nemcsak az a feladat, hogy olyan valós, közvetlen demokratikus követeléseket fogalmazzon meg, amelyek megkülönböztetik a többi párt idézőjeles antifasizmusától, de az is, hogy az állami hátterű paramilitáris ellen-mobilizációval szemben felépítsen és megerősítsen egy népi frontot.

Fontos, hogy milyen eredménnyel zárul a választás (ha egyáltalán lezajlik, ezt Erdoğan könnyen ellehetetlenítheti), a történelmi tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a választási győzelem nem lesz elég Erdoğan eltávolításához. Nem fogja harc nélkül otthogyni a hatalmat. Mindeközben a török nagytőkések leginkább egy olyan békés átmenetet támogatnának, amely eltávolodik Erdoğantól, de elzárkózik a baloldali követelésektől és meggátolja egy népi-demokratikus köztársaság felé való elmozdulást is.

Több fronton is kemény küzdelemnek néz tehát elébe a baloldal. Törekednie kell Erdoğan és az AKP eltávolítására, de nem akárkivel, nem bármi áron; az ugyanis csak a tőkének jutó profitot biztosítaná, és a despota állam alapjainak a megerősítését szolgálná.

A június 24-ig hátralévő napok kétségkívül eseménydúsak lesznek. Akármi történjen is addig, az biztos, hogy a harc a választás éjszakáján sem fog véget érni.

A cikk eredetileg az amerikai Jacobin Magazine-ban jelent meg;
fordította: Zsámboki Miklós