2017. november 17-én a román kormánypárt, a szociáldemokrata PSD nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélte a román „párhuzamos állam” létezését és módszereit. Ez az 50-es évekbeli kémfilmek titokzatos világát idéző furcsa fogalom már többször a figyelem központjába került, a kormánypárti sajtóban nem egyszer szerepelt főcímként, a párt nyilatkozata pedig még valóságosabb fenyegetésként állította be.

A román poszt-szocialista történelem legerősebb pártja, a PSD egyszer csak azt vette észre, hogy falait egy elvont fogalom vette ostrom alá, egy olyan intézményi struktúra, amelynek körvonalai homályosak és egyben fenyegetőek – ez az ún. „párhuzamos állam”. Az viszont nem világos, hogy ezt az államot milyen intézmények vagy személyek alkotják. A pártelnök csak egy gondtalanul odavetett talányos „igen”-nel válaszolt egy újságíró azon kérésére, hogy jellemezze a „párhuzamos állam”-ot. Nehéz nyelvtani, de még inkább szociológiai jelentést tulajdonítani ennek az „igen”-nek. A párt által kiadott nyilatkozatból az derül ki, hogy „a párhuzamos állam a korrupcióellenes kampány leple alatt a törvényesen megválasztott politikai hatalom nyugalmára tör, végső célja, hogy tönkretegye azt.”

A párhuzamos államot nem az alapján határozták meg, hogy micsoda, hanem sokkal inkább tevékenysége alapján: szemben áll a szociáldemokrata párttal a korrupcióellenes kampány során.

Nem csoda, hogy a párt kritikusai a nyilatkozatban alig rejtett támadást véltek felfedezni az ország fő korrupcióellenes ügyészsége, a DNA (Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság) és annak vezetője, Laura Codruța Kövesi ellen.

Ugorjunk előre az időben 2018 februárjára, amikor a szociáldemokraták által kinevezett igazságügyi miniszter sajtótájékoztatót tart, ahol hivatalosan lemondásra szólítja fel Kövesit. A miniszter remegő hangja miatt az esemény inkább tűnt öngyilkos akciónak, mintsem sajtótájékoztatónak, ahol a döntést olyan érvekkel támasztották alá, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a PSD novemberi nyilatkozatának egyes részeire. A DNA-t úgy tüntette fel a miniszter, mint ami hadban áll a kormánnyal és az őt támogató pártkoalícióval is. Állítása szerint az ügyészség aláásta az alkotmányos rendet azzal, hogy gátolta a végrehajtó hatalom jogainak gyakorlását. És persze részt vállalt egy olyan párhuzamos struktúrából, amely megpróbálta eltántorítani a megválasztott pártot politikai programjának teljesítésétől.

Az állam logikája

A liberális sajtóhoz hasonlóan könnyű lenne a „párhuzamos állam”-ot egyszerűen propagandafogalomnak bélyegezni, amely csak egy újabb lehetőség a korrupt PSD igazságszolgáltatás elleni támadásainak igazolására. Végeredményben a 2016-os választási győzelem óta a párt folyamatos gerillaháborút vív a bíróságok ellenőrzéséért. Ez azonban még messze nem a teljes történet.

A PSD nem az egyedüli politikai erő, amely – megengedően szólva – az állam vulgárszociológiai elméletét alakítja ki, miközben épp az államot irányítja. A „mélyállam” fogalma, amely Trump sikere után jelent meg az amerikai közéletben, valamint a Törökországban is jelen lévő párhuzamos állam vádja jól összehasonlítható kiagyalások. Hasonló narratívákat találunk Magyarországon és Lengyelországban is, ahol támadást intéznek a „liberális intézmények” ellen, amelyek állítólag útjában állnak a Fidesz, illetve a PiS reformjainak.

Ez a vulgárszociológia amellett, hogy a változást nem akaró párhuzamos állami struktúrákat hibáztatja, rámutat egy politikai dilemmára is, amely egyre nyilvánvalóbbá válik a világ különböző populistái számára. Jobboldali pártok világszerte, Trump nemtörődöm republikánusaitól a román szociáldemokratákig hirtelen rádöbbennek, hogy nem elég megnyerni a választásokat; a hatalom megszerzéséhez számos csatát kell még megnyerni különböző frontokon.

Folyamatos küzdelem ez, amelynek a szavazóurnáknál aratott győzelem csak a kezdete. Az állami intézmények saját logikával és autonómiával bírnak, és a választási győzelem mindössze a politikai siker ígérete, nem annak megkoronázása.

A baloldaliak számára ez olyan lecke, amelyet már az 1930-as évekbeli Népfrontok idején megtanulhattunk, amikor az első választási győzelmek politikai kudarcokkal végződtek, mivel intézményi ellenállásba, politikai erőszakba vagy a tőke ellenállásába ütköztek.

A román PSD azonban nem kell ilyesmitől tartania: tőke-támogató álláspontja megóvja őt az ilyen típusú támadásoktól. Ugyanakkor a román szociáldemokraták olyan intézményi ellenzékkel állnak szemben, amely valószínűleg nem könnyen megfélemlíthető. Az Alkotmánybíróság és az elnök már február 28-án sem volt hajlandó figyelembe venni az igazságügyi miniszter kérvényét Kövesi lemondatására. A DNA fennmaradt, a „párhuzamos állam” továbbra is működött, ráadásul a korrupcióellenes ügyészség óriási szimbolikus győzelmet könyvelhetett el.

Tehát bizonyos mértékig a párhuzamos állam nem csak egy kitalált fogalom: a román politika rendelkezik olyan intézményi ellenállással, amelyet a PSD-nek nem könnyű megtörnie. Bizonyos intézmények nem vonhatók ellenőrzésük alá, van egy egész állami infrastruktúra, ahová nem ér el a kezük. De hogyan értelmezzük ezen intézmények ellenálló képességét; azokét az intézményekét, amelyeket a PSD azzal vádol, hogy a háttérből irányítják az államot?

A korrupcióellenes ügyészségtől a titkosszolgálatig

A fő bűnös, a DNA a 2000-es évekbeli jobbközép kormányok valószínűleg legnagyobb sikertörténete. Hatalmas mennyiségű erőforrás birtokában van, magas fokú intézményi autonómiát élvez, nem beszélve arról, hogy a nép támogatását is magáénak tudja – mivel képes volt magas rangú politikusokat bíróság elé állítani. A 2000-es években a Băsescu elnök által végrehajtott nagyobb intézményi projekt koronájának ékköve volt ez az intézmény: autonóm állami intézményeket hozott létre a pártrendszer befolyásától távol, és különösen az erős befolyással rendelkező szociáldemokraták hatáskörén kívül.

A DNA és a Pénzügyi Hatóság mellett a projekt kiterjedt jogalkotási és pénzügyi támogatást nyújtott több román titkosszolgálatnak, valamint több pénzt juttatott a rendőrség és a hadsereg finanszírozására.

Băsescu elképzelése klasszikusan neoliberális volt: az állam elnyomó/represszív intézményeinek támogatása a jóléti kiadások rovására.

Nem titkolta, hogy ezek a reformok a külföldi tőke számára stabil környezetet szándékoznak teremteni, méghozzá a helyi tőkések kárára, akik szerinte összejátszanak a korrupt pártrendszerrel. A projekt fő kedvezményezettje, a DNA olyan szintű intézményi autonómiára tett szert, amelyet nehéz megnyirbálni, csakúgy, mint a román titkosszolgálat, amely teljesen védve lett a parlamenti ellenőrzéstől. A DNA és a titkosszolgálat között kialakult meglehetősen kétes együttműködés pedig növelte az olyan ügyészek presztízsét, mint például Laura Kövesi, a PSD legfőbb ellensége.

Nehéz lenne azonban ezeket a különálló intézményeket koherens, hatékony rendszernek nevezni, amelyek az ún. „párhuzamos állam”-má állnak össze.

Jelenleg a DNA és a titkosszolgálat kapcsolata enyhén szólva is feszültnek nevezhető: a köztük lévő feszültség nagyban befolyásolta a korrupcióellenes kampányt. A titkosszolgálati forrásokhoz való hozzáférés nélkül jelentősen csökkent az olyan ügyek száma, amelyekben nagy politikai neveket hurcolnak bíróság elé. Mindeközben a DNA-nak szembe kell néznie saját problémáival is: belső visszaélésekkel, állandó kritikával és intézményi nehézségekkel.

Következésképp, nem ezen intézmények ellenálló képessége tette a „párhuzamos állam”-ot ilyen fontos visszatérő témává a szociáldemokrata diskurzusban vagy a nyilvánosság körében.

Tulajdonképpen ez a párt gyengeségének tudható be, annak hogy képtelen volt egy koherens politikai stratégiával előállni, amely képes megbirkózni a problémákkal.

A párt instabilitása és politikai zsákutcák

A 2016-os választások óta a PSD-t állandó belső instabilitás és küzdelmek sújtják, amelyeket a gyenge vezetés tekintélyelvű gesztusokkal próbál elfedni. Mindez ellentétben áll a magyarországi Fidesz és a lengyel PiS erős pártfegyelmi rendszerével, amely hatékony módszernek bizonyult. Mint az az elmúlt hónapok többször cserélődött kormányaiból is látható, a PSD még mindig küzd azzal, hogy legyőzze a helyi erős embereit: a jelentős hatáskörrel rendelkező regionális pártvezéreket.

Ebben az értelemben a PSD politikai erőfeszítéseit meghiúsító párhuzamos állam illúziója egyszerűen csak a párt valódi problémáinak – nevezetesen a belső instabilitásnak és a politikai hatékonyság hiányának – az elkendőzése.

Ironikus módon a politikai színtér másik oldalán szintén egy, a „párhuzamos állam”-hoz hasonló politikai illúzió uralkodik. Az ellenzék, a politikai pártoktól kezdve a PSD-ellenes tüntetőkig a kormánypártot egységes, erős korrupciós gépezetnek tekinti. Számukra a párt egy furcsa, poszt-szocialista alvilági erő, amelynek belső egysége nemcsak tagjainak fegyelmezettségéből fakad, hanem egy egész pszicho-politikai profilból: a PSD-nek és korrupt politikusainak szurkoló vidéki szavazókat tekinti ez a nézet a „kommunista” Románia sötét örökségének, amely a szocializmus bukása ellenére is kísérti az országot.

Mondani sem kell, hogy a párton belül nincs ilyen egységesség és következetesség: a PSD tele van belső megosztottsággal és támogatóinak szociológiai profilja hihetetlenül változatos és ellentmondásos.

Viszont egy szilárd és erős PSD illúziójával könnyen igazolható az ellenzék belső erőtlensége; azé az ellenzéké, amelynek a választási vonzereje nullához közelít.

Politikai szempontból nincs olyan párt, amelynek politikai súlya és ereje a szociáldemokratákéval vetekedhet, különösen választási szempontból. Hasonlóképpen, az elmúlt években állandó utcai tiltakozások sem tudtak összehozni működőképes politikai alternatívát.

A belső instabilitással sújtott PSD azzal próbálja elrejteni gyengeségeit, hogy hibáit az elképzelt „párhuzamos állam”-ra keni. Másrészről az ellenzék, mivel nem képes szembenézni a PSD választási gépezetével, azzal vigasztalódik, hogy a PSD-re úgy tekint, mint a korrupció melegágyára és az állami szintű csalás nagymesterére.

Ez olyan zsákutcába vezet, amely a román politikai színteret jó ideje uralja: senki sem kerekedik felül a másikon, senki nem ura a másiknak.

Még a hatalmon lévő szociáldemokraták sem. Így állandó politikai patthelyzet alakul ki, amelyen sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem tud úrrá lenni: nem azért, mert egyformán erősek, hanem, mert egyformán gyengék. Az egyetlen dolog, ami ebben a zsákutcában győzedelmeskedik, az egy mindkét fél által támogatott tőkepárti, munkásellenes program, amely az elmúlt évtizedekben Románia politikáját uralta – business as usual.

A cikk eredetileg a szerb–horvát Biltenen és a LeftEasten jelent meg.