Raúl Castro, Kuba 87 éves elnöke visszavonul az elnökségtől. A hatalmat valószínűleg a jóval fiatalabb Miguel Díaz-Canel örökli. Ezzel 59 után először fordul elő, hogy nem egy Castro vezeti a karibi államot, sőt, első alkalommal kerül az állam élére olyan vezető, aki koránál fogva nem vehetett részt az 1959-es forradalomban.

Másfél éve, 2016 novemberében halt meg Fidel Castro, a kubai forradalom vezetője. Ekkor az állam élén már jó 10 éve öccse, Raúl Castro állt, aki bátyjával, az argentin Che Guevarával és kezdetben néhány tucat társukkal a történelem egyik legsikeresebb gerillakampányát követően döntötték meg az országot az USA bábállamaként és cukornád-ültetvényeként működtető katonai diktatúrát.

A 87 éves Raúl Castro már korábban bejelentette, hogy elnökként nem folytatja, noha a Kommunista Párt főtitkára marad.

A szerdán összeülő parlament két napos ülésen határoz az új elnök személyéről, és noha hivatalos jelöltet nem neveztek meg, a nemzetközi sajtó Miguel Díaz-Canelt nevezi meg a poszt várományosaként. Díaz-Canel 2013 óta a Minisztertanács alelnöke, korábban oktatási miniszter is volt. Canel lenne az első olyan kubai vezető, aki ’59 után született, és mérnökként ő lenne az első nem-katona vezetője is a rezsimnek.

A parlament egy alkotmánymódosításról is határozni fog, amely alapján a Minisztertanács (és az állam) elnökét ezen túl csak egy alkalommal lehet majd újraválasztani.

Az új elnök a TAZ szerint megosztja a kubaiakat: sokan bíznak abban, hogy a vezetőváltás elhozza a szükséges reformokat, és sokan vannak, akik szkeptikusak Díaz-Canellal szemben, aki előtt súlyos kihívások állnak. Elsősorban az, hogy – elődjével szemben -működő mezőgazdasági reformokat léptessen életbe, és reformálja meg a különösen a szegényebbek számára sok bosszúságot okozó kettős valuta rendszerét. (Kubában két pénznem létezik, a széles állami szektor alkalmazottait és az állami juttatásokat pesóval fizetik, de a – gyakran esszenciális jelentőségű – importjavakat csak a másik, dollárhoz rögzített pénznemen lehet vásárolni.)

A kubai szocialista kísérlet hosszú ideje válságban van. Az 1959-es, kezdetben még nem szocialista, inkább csak anti-imperialista forradalom után az addig félgyarmati sorban tengődő ország helyén fejlesztő állam kezdett működni. Castróék radikális újraelosztásba kezdtek, szabályozták a néhány kézben összpontosuló földbérletek árát, a dolgozók számára kedvező munkatörvényeket léptettek életbe, és radikálisan javították az infrastruktúra és a közszolgáltatások – oktatás, egészségügy – minőségét. A keynesiánus fejlesztő állam helyét aztán szép lassan egyre inkább a szovjet típusú, állami tulajdonon alapuló, nagy ütemben iparosító gazdasági modell vette át, a politikai jogokat masszívan korlátozó egypártrendszerrel. (A kubai és a kelet-európai blokk közt jelentősek a különbségek is, a kubai modell például mindig sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a népi részvételre.)

Kuba a mai napig relatíve jól teljesít bizonyos népjóléti mutatókban, például ha az egészségügyet vagy az oktatást nézzük, ugyanakkor az USA által több mint fél évszázada fenntartott blokádnak, a továbbra is fennálló tőkehiánynak, valamint a kelet-európai államok számára is ismerős tervgazdálkodásból adódó problémáknak köszönhetően súlyos gazdasági nehézségekkel küszködik, elsősorban a mezőgazdaság területén, de a fogyasztási javak általános hozzáférhetősége és színvonala is többnyire elmarad a Kubáéhoz hasonló fejlettségű államokétól.

A szovjet blokk összeomlásáig a kubai relatív jólétet a Szovjetunió által nyújtott gazdasági segélyek és a szövetség által garantált kereskedelmi kapcsolatok tették lehetővé. A ’90-es években a rezsimet így súlyos gazdasági válság súlytotta: a GDP néhány év alatt 35%-ot esett, a közszolgáltatások és az infrastruktúra minősége hanyatlásnak indult, és az egyenlőtlenségek is növekedni kezdtek.