Évek óta az van, hogy Orbán Viktor évértékelőjében nem azt kell nézni, hogy miről, hanem, hogy miről nem beszélt. Idén például a miniszterelnök úgy festette fel a jó irányba haladó ország képét, hogy a korrupcióról, az oktatás, az egészségügy helyzetéről egy szót sem beszélt. Persze érthető, hiszen nagyjából az orbáni sikerességnek az is az egyenlete, hogy sikeres, leszámítva a korrupciót, az oktatást, az egészségügyet (na meg még pár dolgot). Ha ezekről nem is beszélünk, akkor persze már sikeresnek is mondhatjuk.
De a helyzet az, hogy a valóságban ezek a területek erős fokmérői egy kormányzat sikerességének. Persze az is igaz, hogy 4 év alatt nem lehet ezeket a területeket rendbe tenni, van örökség, amit Orbánék kormányzata örökölt, de nem véletlen, hogy ezekről a területekről szót sem ejtett a miniszterelnök.
Az oktatásban például nem nagyon láthatunk előrelépést, inkább hátralépést. Az orbáni csönd logikája jól igazolja, miért tüntetnek a diákok, miért elégedetlenek a tanárok ma Magyarországon.
Bár valamennyi béremelés van az egészségügyben, és EU-s pénzekből tényleg számos vidéki kórház újult meg, bizonyos betegségeknél csökkent a várólisták hossza, a gondok még mindig órásiak az egészségügyben, és semmilyen átfogó reformra nem látszik szándék a kormányzat részéről. Pedig itt nem csak átvitt értelemben van szó emberi életekről és sorsokról.
Ez az évértékelő tökéletesen mutatta meg, hogy miért nem vitázik Orbán, miért menekül az újságírói kérdések elől, miért üldözi a Fidesz a független sajtót, és miért próbálja tehetetlennek beállítani, vagy olyan helyzeteket létrehozni, amiben tehetetlennek tűnnek az ellenzéki pártok. Mert az a sikeresség, amit Orbán ad az országnak, csak tükör nélkül, kérdések nélkül, vita nélkül látszik sikerességnek. Ha valaki feloldaná a visszhangkamrába zártságát, és Orbánnak valóban válaszolnia kéne az oktatás, az egészségügy, a korrupció kérdéseire, rögtön nem tűnne a számára sem annyira sikeresnek ez a 8 év.
