Lázár Ervin lánya, Lázár Fruzsina írta meg a Magyar Nemzetben, hogyan halt bele anyukája, Vathy Zsuzsa József Attila- és Márai-díjas író, egy allergiás sokkba, miközben kórházról-kórházra küldözgették őket.
A történet egy egyszerű oltással kezdődik, influenza ellen, ami után az írónő rosszul lett. Másnap már magas láza volt, és a kézfeje fölött megjelent egy véraláfutás. A háziorvos megnyugtatta, menjen haza, és vegyen be lázcsillapítót, nem lesz semmi baja. Két nap múlva nagyon erős ízületi fájdalmai voltak, nehezen kapott levegőt, reumatológushoz ment, ahol a doktornő látta, nagy a baj, megpróbálta a kórházban elhelyezni, de nem volt szabad hely. Így a doktornő elküldte, hogy hétfőn menjen be a belgyógyászatra.
A földszintig jutott, ahol azt kérte lányától, hívjon mentőt (a háziorvos épp nem rendelt, így nem volt elérhető). A mentők a kórházba nem jöttek ki, azt tanácsolták. keressenek egy orvost. Nagy nehezen találtak is egyet, aki nem tudott mit kezdeni a beteggel, írt egy papírt, és elküldte őket a legközelebbi sürgősségi osztályra, a Honvéd kórházba.
Ott a beteg egyre rosszabbul lett, a beszéde nehézkes lett. Két órát váratták őket, mire egy általános vizsgálatot elvégeztek. Itt újabb órát várakoztak, nem mondták meg, mikor kerülnek majd sorra, nem segítettek. „Itt tíz-tizenkét órát is kell várni”- kiabált velük a pultos nővér, amikor panaszt tettek. Körbetelefonáltak ismerősöknek, tudnak-e segíteni, de nem értek el sikert. Végül azt mondták nekik, nem olyan súlyos a beteg állapota, 2-3 órát még biztos várniuk kell.
Végül úgy döntöttek, hazamennek. 20 perc alatt hazaértek, kihívták a mentőket. A mentőápoló megállapítja, hogy ez súlyos allergiás reakció. A Szent Imre Kórházba szállítják, ahol azonnal vizsgálni kezdik. Itt elveszti az eszméletét, a vizsgálóasztalon megáll a szíve. Kétszer még sikerül újraéleszteni, harmadszorra már nem. Utólag azt mondták az orvosok, anafilaxiás sokk (azaz életveszélyes allergiás reakció) következtében hunyt el Vathy Zsuzsa, ami egy egyszerű injekcióval kezelhető lett volna, ha időben felismerik.
Lázár Fruzsina most, egy év után kapta meg a rendőrség jelentését az ügyről. A papírok szerint az egészségügyi intézmények és az orvosok részéről nem történt mulasztás. Az is kiderült, a betegfelvétel után kilenc órával látták volna el a beteget a Honvéd kórházban. Vagyis akkor, amikor a Szent Imre Kórházban már az életéért küzdöttek.
Lázár a cikkben felidézi a közelmúltban történt két nagy botrányt kiváltó halálesetet, majd felteszi a kérdést:
„Nem tudom, hogy az szakmai hibának számít-e, hogy az életveszélyes állapotot nem ismerik fel, hogy a haldokló beteget nem látják el. Ezek szerint a honvédkórházban nem számít annak. Persze lehet emlegetni az orvoshiányt meg a sürgősségi osztályok általános leterheltségét, de nem csak erről van szó. Milyen morál uralkodik egy olyan kórházi osztályon, ahol a betegfelvételen még arra sem méltatják a pácienseket, hogy az alapvető információkat elmondják nekik? Hogy órákig tartó várakozás után következik egy elővizsgálat, aztán még valószínűleg sokórás várakozás után esetleg ellátják? (Már ha az illető megéri.) Erre a kórházi viszonyokat csak távolról ismerő ember nem tud felkészülni. Miért fogadnak ennyi beteget, ha nyilvánvalóan nem tudják őket ellátni? Miért alkalmaznak olyan egészségügyi személyzetet, amely képtelen felismerni az életveszélyes állapotot? A sajtóban napvilágot lát néhány drámai haláleset, de vajon hányról nem tudunk?”
Végül pedig így zárja a cikket:
„Édesanyám halála után több állami vezetőtől is kaptam gyásztáviratot, mert anyukám, Vathy Zsuzsa (vagy ahogy apukám, Lázár Ervin meséiben szerepelt: Vacskamati) József Attila- és Márai-díjas íróként tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is. Azt írták, nagy veszteség, hogy anyukám nincs már. Nem tudom, hogy nekik mekkora veszteség, de azt tudom, hogy az állami vezetők soron kívül és kiemelt egészségügyi ellátást kapnak többek között a honvédkórházban. Nekik biztosan nem kell 10-12 órát várakozniuk a sürgősségi osztályokon, és nem küldözgetik őket életveszélyes állapotban egyik helyről a másikra. Ahogy nyilván Zacher Gábor hozzátartozóinak sem kell 12 órákat rostokolniuk ellátásra várva a sürgősségi osztályon, és azoknak sem, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az egészségügyben dolgozik a rokonuk, barátjuk, ismerősük. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha az e körön kívül rekedtek – akiknek nincs megfelelő összeköttetésük – élete nem a szerencsén múlna. A kiváltságosoknak járó egészségügyi ellátáshoz – mivel a magánszférát sem engedik be az egészségügybe – rajtuk kívül senki nem jut hozzá.
…
Nem tudom, hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy valami változzon. Azt viszont tudom, hogy családok, gyermekek, unokák élete megy tönkre! Még akkor is, ha a rendőrség szerint senki nem hibázott! Még akkor is, ha az orvosok a szakma szabályai szerint jártak el! Még akkor is, ha a lelkiismerete – mindenkinek, aki segíthetett volna – tiszta!”
