A Jobbik pénteki tüntetését megelőzően óriási vita keveredett arról, kivel, mikor, és miért lehet tüntetni. Ennek a vitának volt mellékága az a gondolat, hogy mivel a Jobbik soha nem állt ki baloldali, liberális emberekért, gondolatokért, így ők se érdemlik meg a szolidaritást (persze még az alapfelvetés se igaz, hiszen a vizsla-Jobbik a CEU és a civilek kapcsán is kiállt a Fidesszel szemben).

Ennek a gondolatsornak az egyik legprecízebb kifejtése Papp Réka Kingától érkezett a HVG hasábjain. Bár mindig rossz, ha az ellenvélemény szerzője foglalja össze egy véleménycikk gondolatait, de Papp Réka Kinga írása lényegében 5 tételben szedte össze azt, miért nem szabad szerinte a Jobbikért kiállni:

• a Jobbik soha nem állt ki az ő szavazóbázisához nem tartozó emberek, vagy az őket képviselő csoportok mellett;
• a magyar társadalom tagjai legtöbbször csak akkor állnak ki valamilyen ügyért, ha az ő magukat is érinti;
• a Jobbiknak ellenben az a dolga, hogy képviseljen, kiálljon a demokráciáért, és akkor, amikor bármilyen társadalmi csoportot megtámadnak;
• a Jobbik soha nem kért bocsánatot azokért a tettekért, amivel megosztotta a társadalmat, sőt, a mai napig ülnek olyan emberek a pártban, akik ezt a megosztó, olykor rasszista, olykor szegényellenes, olykor antiszemita, olykor menekültellenes, olykor homofób politikát képviselik.

„Éppen ezért a Jobbik nem érdemes az én szolidaritásomra, és azt gondolom, senkinek nincs különösebb oka a demokrácia nevében kiállni mellette.”

– írja PRK.

Nekem PRK-val szemben nem ezek a ténymegállapítások a lényegesek. Azok a szempontok, amik miatt én fontosnak tartom az ÁSZ-ügyben a Jobbik melletti kiállást, nem morális, hanem éppen taktikai megfontolások.

PRK gondolatmenetében a legfontosabb szerintem éppen a második. Azaz hogy alacsony a szolidaritás szintje a magyar társadalomban.

Ez viszont nem az égből pottyant mesék egy újabb része, hanem hosszú, évtizedes társadalmi folyamatok eredménye. A szolidaritás ugyanis nem kinő a földből, hanem meg kell tanulni, meg kell érteni, miért fontos. Hatalom és információ kell hozzá, és gyakorolni kell.

A szolidaritáshoz viszont kellenek közösségek, ügyek és értékek is, amik mentén az emberek tudják rendezni a gondolataikat, és akik serkentik őket a cselekvésre. Akkor tud valaki szolidáris lenni, ha lehetőséget kap rá, ha a saját értékei mentén eljut arra a gondolatra, hogy most cselekedni kell, ehhez van valami ügy, ami mentén tud szolidáris lenni, és létezik valamifajta közösség, aminek a keretein belül ennek a szolidaritásnak van értelme.

A magyar demokrácia egyik legfőbb problémája, hogy az a közösség, amelynek tagjai egy közös, mindenkire kiterjedő demokrácián belül tudják értelmezni magukat, nem létezik. És sajnos lehet, hogy soha nem is létezett.

Az biztos, hogy amióta én politikával foglalkozom, a demokráciát a saját közösségeinken belül értjük. Addig terjed, ameddig a hozzánk hasonlóak köre.

És a szolidaritás is. Nagyon ritkán látni arra példát, hogy empatikusak vagyunk a „másik oldal” problémáival, hogy kiállunk az őket ért jogsértésekkel szemben, hogy egyáltalán, szolidaritást mutatunk akkor, amikor nekik „fáj”. De ugyanígy, nem nagyon látunk karitatív akciókon kívül szolidaritást, amikor más társadalmi csoportokról van szó.

Nem mennek ki a középosztálybeliek akkor, amikor a dolgozókat bántják, az meg nyilván hatalom, erőforrás, információ és szervezet nélkül egyértelmű, hogy a dolgozók és a szegények nem mennek utcára a középosztály számára fontos kérdésekben, akkor sem, amikor a liberális középosztály a demokrácia nevében szólítja utcára a népet.

Ez a demokrácia pontosan azért nem a dolgozók és a szegények ügye, mert a politikai hatalommal, információval, a cselekvés lehetőségével rendelkező csoportok saját értékeik, ügyeik, és érdekeik mentén használják ezeket a fogalmakat.

Ebből a két folyamatból – nyilván borzasztó sok más tényező mellett – keletkezik az, hogy

a demokrácia, a szolidaritás, és egyéb ilyen hangzatos jelmondatok mára a társadalom nagy része számára nem jelentenek semmit. Nem rendelkeznek értékkel és tartalommal, mert valójában csak azok számára maradt értékük és tartalmuk, akik a saját köreiken belül, a saját érdekükben használják azt.

Valójában az a helyzet, hogy pénteken a Jobbik-tüntetés színpadán ezt a demokrácia- és szolidaritáshiányt érezte meg zsigerileg Puzsér Róbert és Vona Gábor is, amikor arról beszéltek, miért fontos ez az abszurd koalíció.

Évekig hallgathattuk, hogy mennyivel a baloldal előtt jár a Jobbik, és az a helyzet, hogy cukiságban is a baloldal előtt jár a Jobbik. Ugyanis most éppen a demokráciának és a szolidaritásnak ad tartalmat a szélsőjobboldaliból vizslássá vált párt elnöke. (Jegyezzük meg, a vizsla is tud harapni.)

A Jobbiknak persze érdeke is, hogy magát mártírnak láttassa, és elfoglalja a Fidesz valóban antidemokratikus intézkedéseivel szembeni küzdelem élharcosának pozícióját.

És az igazán veszélyes az, hogy ha a Jobbik sikeresen foglalja be ezt a pozíciót, és ő lesz a meghatározó demokratikus erő, akkor ő húzza meg a demokrata-nem demokrata ellentétpárt, és tölti majd meg tartalommal. És kérdés, hogy például a rasszizmus, az antiszemitizmus és a homofóbia a határ melyik oldalára esik majd. És így melyik oldalára esnek a roma vagy a zsidó magyarok, a melegek és még mások, akiket a vizsla előtti Jobbik szélsőjobboldali ideológiája szerint gyűlölnünk kellene.

Pontosan ezért érdemes lenne elgondolkodni azon, mit láttunk pénteken a színpadon, és az hogyan csapódott le azok számára, akik értesültek róla. Van-e akár egyetlen olyan ember, aki megérezte ebben a demokrácia, mindannyiunk demokráciájának szelét?

Persze nem biztos, hogy a Jobbiknak sikerülni fog a demokrata szerepébe való belépés, de a helyzet az, hogy a Böcskei Balázs és Barkóczki Balázs által ajánlott határvonal-húzáshoz szükség lenne hitelességre, ajánlatra, tervre, cselekvésre, erőforrásra. 2006 óta viszont ebben teljesen hiteltelen és sikertelen a baloldali liberális oldal, többek között azért, mert csak és kizárólag saját belső körein belül értelmezi a demokrácia és a szolidaritás eszméjét, amely így a megmaradt pártpolitikai rajongótáboron kívül semmivé foszlik.

Persze karakterekre, határvonalakra szükség van a politikában, hogy definiálhassuk magunkat. De ha nincs meg a definíció, akkor a semmiből építjük ezeket a kereteket. Gondoljunk csak a Jobbik bojkottjának kérdésére. Efelett nem elmúlt az idő, hanem tarthatatlan és sikertelen lett, legfőképp a baloldali liberális oldal meggyengülése miatt.

Ha pedig a definíció az önmagunk folyamatos tét nélküli újragondolása és újraosztása, akkor a definíció inkább kulturális, törzsi alapon elzár, mintsem hogy be tudna vonni.

A baloldali és liberális közegnek viszont mindenképpen érdemes lenne végre nyitni (ha nem is a Jobbik ügyében), felismerni azt, hogy a tudás, az információ, a magyarázatok, és legfőképp az ezekből fakadó politikai hatalom egy zárt körben tartása nem hoz eredményt.

Az ezekért folytatott státuszharcok (ki birtokolja az igazságot a 200 fős aktivista közegben, vagy akár az ellenzéki pártok között) erodálják az összes tudást és tapasztalatot, ami ezekben a közegekben keletkezik.

Persze kérdés, hogy a fent említett nyitásra hasznos, jó, alkalmas médium-e a Jobbik ellehetetlenítési kísérletének ügye. Böcskeiék jó érveket hoznak arra, hogy miért nem az (például hogyan fogja a kormánymédia keretezni ezt az ügyet). Ellenben érdemes lenne azt is átgondolni, hogy nyerünk,  avagy veszítünk azzal, ha a szolidaritást olyanokra is kiterjesztjük, akik talán alkalom adtán baltával basznának minket agyon.

Szerintem csak nyerhetünk, mert a szolidaritás kiterjesztése közben tudunk információt, cselekvést, hatalmat átadni, a saját hatalmunkat kiterjeszteni minél több ember számára. A végső cél pedig ez lenne, egy olyan demokrácia felépítése, amit mindenki a saját magáénak tud érezni.

Pontosan ezért érdemes szerintem akár a Jobbikkal, akár konkrét nácikkal is szolidárisnak lenni. Akkor is, ha cserébe konkrét jussot nem várhatunk attól, akivel épp szolidárisak vagyunk. Hiszen akkor is be tudjuk mutatni azt, mi hogyan képzeljük el a politikát, és akkor tudjuk meggyőzni a másként gondolkodókat hitelességünkről ebben az új politikai gondolkodásban.

Meg tudjuk mutatni azt, hogy mi komolyan gondoljuk, hogy a nálunk felgyűlt, egyre kevesebb hatalmat nem a kiváltságosok, hanem a nép érdekében, és minél inkább a népnek kell használni. Legyen ez a nép akár olyan, hogy ma még homlokegyenest mást gondolunk a világról.