Az Európai Unión belül a bolgár és litván mellett a magyar társadalom ragaszkodik leginkább a nemi sztereotípiákhoz – derül ki az Európai Bizottság most közzétett tanulmányából. A kutatás arra kereste a választ, hogyan áll a nemek közötti egyenlőség az unión belül.

A nyugat-európai országok, köztük is a skandináv társadalmak azok, amelyek legkevésbé őrzik a hagyományos nemi szerepeket és hozzájuk kapcsolódó sztereotípiákat, miközben a kontinens déli és keleti felén sokkal erőteljesebb a sztereotipikus gondolkodás.

Csupán 35 százaléknyi magyar véli úgy, hogy hazánkban megvalósult a nemek közötti egyenlőség a politikában. A munkahelyekkel kapcsolatban azonban már 47 százalék nyilatkozik pozitívan, a gazdasági társaságok vezetőségét illetően pedig 44 százalék tekinti megvalósultnak a nemek közötti egyenlőséget.

Amikor azonban olyan kérdések merülnek fel, amelyek nem a nemek közötti egyenlőség megítélésére vonatkoznak, hanem a nemek közötti egyenlőtlenségeket kifejező sztereotípiákra, akkor a helyzet valamelyest még romlik is. A legtöbb kérdésben a magyarok dobogós helyezést érnek el a hagyományosnak tekintett nemi szerepek iránti ragaszkodásban.

• 87 százalék gondolja úgy, hogy a nők hajlamosabbak az érzelmeik alapján dönteni
• 78 százalék szerint a nők legfontosabb feladata, hogy gondoskodjon az otthonról és a családról
• 79 százalék szerint a pénzkeresés a férfiak első számú feladata
• 57 százalék szerint a férfiak ambiciózusabbak, mint a nők
• ugyanennyien gondolják azt, hogy a férfiakhoz képest a nőket kevésbé érdeklik a politikai felelősséggel járó pozíciók
• 41 százalék szerint a nőknek nincsenek is meg a képességeik ehhez
• egy dologban azonban nem vagyunk a lista végén: 77 százalékunk szerint a férfiak is sírhatnak, és ezzel jóval elmaradunk a sereghajtó bolgároktól, akiknek csak 63 százaléka vélekedik így.

Mit árulnak el a számok?

Gregor Anikó, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa a Mércének nyilatkozva elmondta, azokban az országokban vesztek ki leginkább a hagyományos nemi előítéletek, ahol legjobban működik a jóléti állam, amely nem a hagyományos nemi munkamegosztásra építő családokra támaszkodik. Ezzel szemben

„a posztszocialista országok, valamint a déli tagállamok lakói számára nem kérdés, hogy a nőknek mindenféleképpen feladatuk a tradicionálisan hozzájuk rendelődő háztartási, gyereknevelési, egyéb gondoskodói munkákat végezni.”

Gregor arra is rámutatott, hogy sokkal kevésbé polarizált a kép abban, hogy a tagországok lakosai mit gondolnak arról, mennyire és hogyan kellene a férfiaknak szerepet vállalniuk a nemek közti egyenlőtlenségek csökkentésében. Itt már nem érződik a sztereotípiáknál tapasztalt erős észak-dél és kelet-nyugat felosztás, bár még így is a kelet-európai tagállamok lakosai azok, akik legkevésbé tartják fontosnak, hogy a férfiak vállaljanak szerepet az egyenlőtlenségek csökkentésében.

Akkor tényleg ilyen bigottak vagyunk?

A számok láttán automatikusan adódik a kérdés, hogy mik az okok. Miért ragaszkodunk mi ennyire a hagyományos nemi szerepekhez és munkamegosztáshoz? A reflexszerű válasz az szokott ilyenkor lenni, hogy hát a magyarok márcsak ilyenek, maradiak és bigottak.

Gregor Anikó nem ért ezzel egyet. Elmondása szerint azokban a társadalmakban erősödik fel ez a hagyományosság, amelyekben az egyének számára csupán egyéni érvényesülési stratégiák léteznek, amelyekben a problémák megoldásához az emberek magukra vannak hagyva.

„Az olyan társadalmi állapotokban, amelyeket nagyfokú bizonytalanság jellemez, felértékelődnek azok az emberi kapcsolatok, amelyek megkérdőjelezhetetlen biztonságot és valamiféle erőforrást ígérnek.”

Ezek a kapcsolatok pedig a hagyományos családi és rokoni kapcsolatok. A nemrégiben közölt Magyar Álom kutatásból is az derül ki, hogy a baráti és családi kapcsolatok az egyedüliek, amelyekre a magyar társadalom tagjai számíthatnak álmaik megvalósulásában.

Mindez azért van, mert az utóbbi években egyre erősebben szorult vissza az állam jóléti dimenziója, egyre kevesebb szociális támogatást ad az embereknek, az így kieső ellátások (egészségügy, idősgondozás, oktatás, stb.) pedig a családokra, azon belül is legfőképp a nőkre hárulnak.

Gregor ehhez még hozzáteszi, hogy ez a folyamat itthon erősen összeér azzal a kormányzati retorikával, amely a családot teszi a társadalom alapelemévé, és az egyéneket az általa normaként elképzelt nukleáris, kétszülős, heteroszexuális kapcsolaton alapuló, házassági viszonyt jelentő családon belül képzeli el.

Mit lehet itt tenni?

A szakértő szerint, ha ezeket a beidegződéseket és sztereotípiákat meg szeretnék változtatni, akkor olyan politikai kezdeményezésekre van szükség, amelyek nem egy sosem volt és idealizált családforma képet tűzik ki célul, hanem a gondoskodási feladatok igazságosabb munkamegosztására törekednek. Ezeknek a politikai kezdeményezéseknek radikálisan újra kell gondolniuk a nemek,  az állam és munkáltatók közti munkamegosztást, és olyan jóléti szolgáltatásokat nyújtaniuk, ami egyáltalán egyáltalán elképzelhetővé tudná tenni a jelenlegitől eltérő berendezkedést. Mert jelenleg ez már el sem képzelhető az emberek számára – állítja Gregor.