Athén egyik központi negyedében, amely éveken át az Arany Hajnal neonáci párt főhadiszállásának számított, a Victoria téren áll egy régi palotaépület, amelynek ajtaja egész nap nyitva. Ez a Melissa központ, amelyet bevándorló nők tartanak fenn külföldi vagy menekült társaik támogatására. Naponta mintegy 150 nő látogat el ide, közülük többen a menekülttáborokból érkeznek, hogy részt vegyenek a Melissa különböző foglalkozásain – pl. nyelvórákon, rajzműhelyeken vagy a nők elleni erőszakról szóló képzéseken –, és erőt merítsenek a társaikkal való találkozásból.

A Melissa hálózat egyik alapítója Deborah Carlos-Valencia, egy szociális munkás, aki a Fülöp-szigetekről érkezett 30 évvel ezelőtt Görögországba, és óriási tapasztalata van abban, milyen segítségre van szüksége az ott élő diaszpóráknak. A hálózat 2015 nyarán még a táborokban nyújtott segítséget, ahova folyamatosan érkeztek a menekültek, de a 2016 márciusában létrejött EU-török paktum után úgy döntöttek, inkább az integrációban próbálnak segíteni, az országban ragadt vándoroknak. Egy olyan helyet akartak létrehozni, ahol a menekült nők kényelmesen, biztonságban érezhetik magukat, ahol ők maguk is aktív részesei a történéseknek, és mindebből erőt merítenek.

Carlos-Valencia az eldiario.es portálnak mesélt arról, hogy a helyi bevándorló nők mindig is aktívak voltak az önszerveződésben saját etnikai közösségeikben, de nem feltétlenül ismerték ahhoz egymást eléggé, hogy közösen dolgozzanak a legfontosabb problémáik megoldásán. Ez utóbbi lett volna a célja a 2014-ben létrejött Melissának, ami görögül méhet jelent:

„Akárcsak a dolgozó méhek, akik mézet termelnek, a világ különböző sarkaiból származó migráns és menekült nők is a saját képességeikkel, tehetségükkel, saját erősségeikkel és álmaikkal, ötleteikkel érkeznek. Számunkra a társadalom nem elszigetelt sejtek összessége, hanem egy kommunikációra és kölcsönösségre épülő, nyitott kaptár.”

A Melissa központba napi tíz órán át összesen 45 országból származó nők osztják meg egymással tapasztalataikat, és kicsit otthonosabban érzik magukat e közösségben. „Megosztjuk a történeteinket, az elszigeteltség érzését, és erőt merítünk egymásból, a többiek megértéséből, hiszen hasonlóak a tapasztalataink, ha olykor súlyosabbak vagy könnyebbek is. Ezeknek a bátor nőknek a túlélési történetei és küzdelmük jogaikért számunkra is inspiráló, igazi lecke” – mondja Carlos-Valencia.

„Függetlenül az etnikai vagy vallási különbségeinktől, megtaláljuk a hasonlóságokat az életünk kereteiben, és tanulunk egymástól. A remény közös narratívája köt bennünket össze: a remény, hogy olyan társadalmakban élhetünk, amelyek mindnyájunkat vendégül látnak.”

A Melissa célja az is, hogy lebontsa azokat az előítéleteket, amelyek a bevándorló nőket passzívként képzelik el, hiszen a valóságban ezek a nők a változás előmozdítói a saját életükben, családjaikban, közösségeikben és az őket befogadó társadalmakban is.

Az utóbbi három év munkájának az is fontos eredménye, hogy fenn tudtak maradni egy olyan közegben, ahol a szélsőjobb és annak bevándorlóellenes retorikája lakásról-lakásra, ajtóról-ajtóra terjedt. A Melissa alapítói úgy döntöttek, nem mondhatnak le a város központjáról, és helyben kell megküzdeniük az idegengyűlölet ellen.

„Módszereik” a lehető legegyszerűbbek: például a kisboltokban próbálnak vásárolni, amelyek ugyan kicsit drágábbak, de ők is küzdenek a fennmaradásért. A közvetlen érintkezés és jelenlét révén a környékbeliek megszokhatták a fejkendős nők és gyerekeik látványát, és ez a jelenlét megváltoztatta a hangulatot, az emberek hozzáállását is. A kezdetektől nem akadt problémájuk a negyedben.

Görögországban jelenleg 62 ezer regisztrált menedékkérő tartózkodik, az európai államok többsége, ígérete ellenére nem vette át az előírt számú menedékkérőt a görögöktől és olaszoktól idén őszig, miközben lassú ritmusban, de ma is folyamatosan érkeznek sorstársaik.

Október közepén a görög kormány felgyorsította a szigeteken újra nagy számban összegyűlt menekültek transzferjét a kontinensre. A szervezett táborokban gyakran szélsőséges körülmények uralkodnak, miközben fenntartásuk nagy összegeket emészt fel. Több NGO szerint ebből a pénzből rendes lakásokban is el lehetne szállásolni a menekülteket, akik kis támogatással önállóak lehetnének.

A Melissába járó nők történetei gyakran egybecsengenek: sokuk ment át fizikai vagy lelki traumákon a számos veszélyt rejtő utazás során. Sokan elvesztették a reményt a jövőben, mert nem látják, mit tehetnének a szegénységből való kitörésért. Mivel nincsenek papírjaik, legálisan nem dolgozhatnak. Nincs hozzáférésük az egészségügyhöz, az oktatáshoz, és többen tapasztaltak erőszakot férfiak részéről.

Ez történt például Marzia Jamilivel, aki 16 éves és Afganisztánból menekült, tavaly érkezett Görögországba. A táborban nem érezte magát biztonságban, mára azonban rátalált új családjára a Melissában: „Erősebbnek érzem magam, reményt kaptam tőlük. Amikor megérkeztem, és kiderült, itt végre én magam lehetek, minden a helyére került. Korábban úgy éreztem magam, mint egy eltévedt madár. Most pedig úgy érzem, hogy még miniszterelnök is lehet belőlem” – mondja Marzia az alábbi videóban, amely a görög társadalmi csoportok önszerveződéséről szól. (A Melissa 20.43-tól.)

Akadnak persze rosszul végződő történetek is, ilyen például Nadia Bakhshié, aki szintén Afganisztánból menekült el, miután egyik lánya öngyilkos lett, a másikat pedig házasságba akarták kényszeríteni. Nadia lányával és unokáival érkezett Görögországba, és miközben az egyik görög táborban arra várt, hogy továbbutazhasson írországi rokonaihoz, ő is felvette a kapcsolatot a Melissával. „Esténként a nők kiültek a lépcsőkre, együtt ettek, elmesélték egymásnak történeteiket, megosztották a szenvedésről és az ellenállásról szóló tapasztalataikat. Tanácsokat adtak, megvigasztalták egymást, a mozdulatok, a tekintetek melegséget teremtettek” – mondja Carlos-Valencia.

Nadia végül nem bírta tovább, és csempészekkel próbált továbbjutni Írország felé, autóbalesetben halt meg tavaly decemberben, a Szerbia felé vezető útvonalon.

A hozzá vagy Marziához hasonló nők azonban továbbra is készek arra, hogy hidakat építsenek az újra lezáruló határok felett. Nem bővelkednek ugyan anyagi eszközökben, de „megsokasítják” a keveset, amijük van: szövetségesekkel szinte a semmiből is rengeteg dolog jöhet létre: „Amit létre hoznak munkájukkal, tehetségükkel, erőfeszítéseikkel és ambícióikkal, odafigyeléssel, számtalan látható és láthatatlan módon járul hozzá az őket befogadó társadalom gyarapodásához.”

(Forrás: eldiario.es, Címlapkép: Twitter)