Október 30-án újrakezdődött Ahmed H. bírósági eljárása. A szír férfit terrorcselekménnyel vádolták meg, a 2015. szeptember 16-án a szerb-magyar határon lezajlott ún. tömegzavargásban való részvétele miatt. Első fokon 10 év fegyházra ítélte a Szegedi Törvényszék, de a másodfokú ítélet ezt hatályon kívül helyezte. Az új elsőfokú eljárás november 2-án folytatódott, januárban pedig újabb 3 tárgyalásra kerül sor. A bíróság valószínűleg nincs túl könnyű helyzetben. Hiszen Ahmed H., akit kezdetektől fogva arra a szerepre szemeltek ki, hogy a rasszista gyűlöletpropagandát igazoló tényező legyen, ma már  a Soros-szervezetek védelmét élvező „terroristaként” jelenik meg a kormány kommunikációjában. Ez egyelőre nem nyert bizonyítást a hétfői és csütörtöki tárgyalások során, melyekről kétrészes riportban számolunk be.

A Szegedi Törvényszék épületében most egészen más hangulat uralkodik, mint a korábbi tárgyalások idején. Eltűntek a színpadias díszletek: a bíróság már nem tartotta szükségesnek, hogy gyanakvó és mindig ugrásra kész biztonsági emberekkel töltse meg a folyosót, és Ahmed H.-ra sincs ráaggatva a „veszélyes ember” szerepköre – ő most velünk egy légtérben várakozik őrei kíséretében, míg korábban egy páncélajtó mögött. Ránézésre mintha az ő lelkiállapotában is változás állt volna be. Míg legutóbb szinte betegesen soványnak és törékenynek tűnt, mostanra mintha visszatért volna belé az élet és a remény, köszönhetően annak, hogy szégyenletes ítéletét a másodfokú bíróság megsemmisítette. (Az előző eljárásról itt írtunk korábban.)

A tárgyalás résztvevőinek körén viszont szigorított a bíróság, a terembe kizárólag az előzetesen regisztrált sajtószervek munkatársai léphettek be, akik persze ismét  többségében a kormánymédia képviselői kamerákkal. A „szenzáció” azonban ezúttal is elmaradt, így sokan el-elszállingóznak, a rájuk jellemző udvariassággal gyakran egy-egy mondat közepén, a második szünet után már csupán egyetlen unatkozó operatőr és maréknyi újságíró marad a teremben.

A vádirat

Az új bíró, Kóbor Jenő megnyitja a tárgyalást – immár a másodikat első fokon –, és felolvassa a vádiratot, amiről nekem leginkább az jut eszembe, hogy milyen könnyedén lehet játszani a nyelvvel, mennyire más értelmet kap egy szöveg annak függvényében, hogy bizonyos mondatokat egymás mögé vagy egymás elé helyezünk. Mert hát egész más lenne, ha például azt mondanánk, hogy Ahmed H. egy több száz fős, kétségbeesett csoport tagjaként, velük együtt kért, kiabált és skandált, netán követelt is a rendőröktől valamit (noha ez utóbbinak a felvételeken nincs nyoma), majd pedig szintén velük együtt dobált is.

És egész más, amikor ezt mondjuk:

„A hangosbeszélőben tolmácsot követelt, azt mondta, ha 10 percen belül nem érkezik meg a tolmács, bedöntik a kordont, és megtámadják a rendőröket. Aztán a tömeg megismételte a követelést, de már csak 5 percet adtak. Aztán egy másik személy a vádlott közeléből azt mondta, hogy már csak 2 perc, miközben a mellette állók kezében botok, kövek és sátorvasak voltak.”

Mert ez szöveg pontosan ilyen, végig azt sugallja, hogy Ahmed H. volt a „főgonosz”, a tömeg irányítója, aki nagy találékonysággal mindig elsőként állt elő az ötletekkel, hogy mit is kellene csinálniuk, a tömeg pedig ezt mindig szorgalmasan végrehajtotta. Ha ő nem lett volna, talán meg sem történt volna az egész zavargás.

A vádirat ugyanezt többször is eljátssza: hogy tudniillik először is a nála lévő mikrofonba beszélve 2 órát adott a rendőröknek, hogy megnyissák a határt, amit követően „mindenki a 2 ujját mutogatta”. Aztán, miután az arab tolmáccsal nem volt megelégedve, egy másik, angolul beszélőt kért, szintén fenyegetőzve és hergelve a tömeget. Végül jön a „slusszpoén”: hogy ugyebár az egész dobálás, amelyben ő maga is részt vett, „a követelések érvényesítése érdekében” történt. Ezek után pedig személyesen próbálta meg a láncot a kerítésről eltávolítani, amit követően (a következő mondatban) a kapu oldalán a tömeg benyomta a kerítést, és többen beléptek Magyarország területére – ő persze az elsők között.

Összegzésképp a Csongrád Megyei Főügyészség Ahmed H.-t tömegzavargás résztvevőjeként elkövetett tiltott határátlépéssel, valamint állami szerv kényszerítése céljából, hivatalos személy elleni erőszak útján megvalósított terrorcselekménnyel vádolja.

A hatályon kívül helyezett ítélet behatárolja az új eljárást is

A bíró ezután ismerteti, hogy miért kell még egyszer megtartani az elsőfokú tárgyalást. A 2016. november 30-án született elsőfokú ítéletet, amely Ahmedet bűnösnek mondta ki, és 10 év fegyházra ítélte, idén június 15-én a másodfokon eljáró bíróság hatályon kívül helyezte, azt ugyanis érdemi felülbírálásra alkalmatlannak találta. A másodfok ítélete szerint az elsőfokú bíróság ugyan elég bizonyítékot gyűjtött be, ellenben lényeges bizonyítékok értékeléséről nem adott számot, és leginkább azokat fogadta el, amelyek a vádlott bűnösségét támasztják alá, az ellentmondóakat elvetette.

A dobálás körülményeit és valódi motivációját nem vizsgálta meg, nem mindegy ugyanis, hogy „terrorista” vagy érzelmi indíttatásból cselekedett-e, a bíróság azonban indoklás nélkül az első verziót fogadta el. A „követelések” elhangzását alátámasztandó csupán néhány rendőr nem épp egybehangzó vallomására támaszkodott, a vádlottnak az erőszak elkerülését szolgáló megnyilvánulásait pedig nem vette figyelembe. Azzal is adós maradt, hogy bebizonyítsa, Ahmed H. valójában milyen mértékben volt a tömeg irányítója. Ezért az elsőfokú eljárást meg kell ismételni, úgy, hogy azt ezúttal a bíróság egy másik tanácsa folytatja le.

Sajnos azonban ez azt is jelenti, hogy az új elsőfokú bíróság csupán a már meglévő bizonyítékokat értékeli újra. Ezért kerül sor elsőként Ahmed H. sokadszori kihallgatására, majd a rendőrtanúk korábbi vallomásainak ismételt felolvasására. Nem lett volna rossz, ha az ügyben végre az események idején a szerb oldalon tartózkodó újságírók, önkéntesek visszaemlékezéseit is hallhattuk volna. De ezt az ötletet sajnos még az előző elsőfokú bíróság elkaszálta.

Noha a bíró még a kihallgatás elején jelzi, hogy

Ahmed H. eddigi vallomásai már eddig is több 100 oldalt tesznek ki,

azért ezúttal is felteszi neki a leglényegesebb kérdéseket, a párbeszéd azonban meglehetősen döcögős, elsősorban amiatt, mert mindez egy tolmácson keresztül történik, aki sajnos nem beszél tökéletesen magyarul, így aztán félreértések is bőven adódnak. Ráadásul látszik, hogy a bíró leginkább „igen vagy nem” válaszokat vár Ahmedtől, aki viszont sokszor kifejtősként kezeli a kérdéseket, leginkább arra fókuszálva, hogy ő nem fenyegetőzött és nem is követelt, csupán kért, aminek a bíró annyira nem örül. Ahmed mindenesetre továbbra sem ismeri el a bűnösségét.

Ismét felbukkan a híres 9 útlevél, ami az ügy elindulása óta bizonyos kommentelők legnagyobb vesszőparipája, és immár sokadszorra derül ki újra, hogy azok bizony Ahmed családtagjainak szír útlevelei voltak, amelyek elmondása szerint „hol nála, hol az apjánál, hol a testvérénél” voltak.

Valóban odament egy idő után a kerítés kapujához, kíváncsiságból, később az első sorokban is tartózkodott. Hallotta, hogy egy kihangosítóba beszél egy arab tolmács, azt azonban a hangzavarban nem értette, hogy mit. Valóban „ellenkezett”, hogy beszéljen a tolmáccsal, mert „az ott lévők azt mondták, ne bízzanak benne”. Aztán valóban kért angol tolmácsot, de mint mondta, „szépen kértem, nem követeltem”. Direkt rendőrrel akart beszélni, mert „csak bennük bízott”. Aztán beszélt egy magyar rendőrrel, mert el akarta mondani neki, hogy „Macedóniában megadtuk a nevünket, és továbbmehettünk, itt is szeretnénk ezt.” De, mint mondta, nem akartak problémát.

Elmondása szerint közvetítő szerepben volt, a tömeg üzenetét akarta átadni, a tömeget pedig nyugtatni próbálta. A bíró a fenyegető mondatokra is rákérdezett, amelyek a rendőrtanúk vallomásaiban szerepelnek, ő azonban tagadta, hogy ilyeneket mondott volna. A dobálásról továbbra is fenntartotta, hogy egy pakisztáni vagy afgán emberre célzott, aki elvette tőle a megafont és ezért konfliktusba keveredtek. Azt mondta, nem ő nyitotta ki a kaput, de valóban belépett Magyarország területére, viszont az egészet nem maga miatt csinálta, hiszen neki vannak érvényes dokumentumai, hanem a családjának akart segíteni. Mivel azt hallották, hogy a német kormány „üdvözli a menekülteket”, az volt a tervük, hogy odamennek, és papírokat szereznek, aztán ő magához veszi a szüleit Ciprusra.

Ezen a ponton Ahmed H. jelzi, hogy nagyon szorítja a bilincs, a bíró pedig megengedi neki, hogy levegyék róla. Ez ismét azt az érzést erősíti, hogy a „veszélyes terrorista” imidzs erőltetése a bíróság részéről halványulóban van (bár tegyük hozzá, a lábbilincs azért megmaradt.)

Ezután következik az ügyész, Szanka Ferenc

kellemetlen faggatózása. Sajnos már az előző elsőfokú eljárás során is ő volt az ügyész, és a bíróság részéről bizonyára logikus lépésnek tűnt, hogy az általa már oly jól ismert üggyel ismét őt bízta meg. Már régen sem volt éppen kifogástalan a modora, most kifejezetten agresszív stílusban kommunikál, talán abból a csalódásból fakadóan, hogy az általa korábban óhajtott 17 és fél év fegyházbüntetésből semmi sem lett. Leginkább a kődobálásról kérdezget, mivel kétségkívül ez Ahmed H. vallomásának legtámadhatóbb pontja. Egy rendőrségi felvételen ugyanis az látszódik, hogy a kerítés közvetlen közeléből, valószínűleg a rendőrök felé dob el 3 tárgyat. Azt akarja megtudni, hogy a dobás során hány méterre volt a kerítéstől (mivel korábban Ahmed H. mondott olyat, hogy 30 vagy 50 méterre volt), most viszont Ahmed erre azt válaszolja, hogy nem emlékszik rá. Illetve hogy hol állt az a bizonyos „afgán, vagy hogy is mondta”, és hogy emlékszik-e rá, hogy követ tört, mielőtt dobott, amiről szintén van felvétel.

Ahmed H. erre azt mondja, hogy ekkor már „nem volt magánál”, ideges volt, és nem emlékszik pontosan, hogy mit csinált akkor, de később látta az erről készült felvételt. Ekkor az ügyész ismét azon kezd el rugózni, hogy ha erre nem emlékszik, hogyan emlékezhet az afgánra, illetve az első kihallgatása során miért nem ismerte el, hogy dobált. Mire Ahmed H. ismét azt válaszolja, hogy olyan idegállapotban volt aznap, hogy „nem hitte volna el, hogy ilyesmit megtenne”. „Elvesztettem az agyamat, az idegeimet, nem tudom, mi volt” – fordítja szavait a tolmács.

Aztán

az ügyvéd, Bárándy Péter is feltesz néhány kérdést.

Például, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy elvették tőle a megafont és a dobás között, talán mert ez lényeges annak meghatározása szempontjából, hogy a dobálás a „követelések” kikényszerítése érdekében történt vagy csak indulatból. Ahmed azt válaszolja, hogy fél vagy egy óra is eltelhetett. Aztán az is szóba kerül, hogy mi volt az, amit a felvételek szerint „mutogatott” a rendőrök felé – ez volt az a bizonyos V alak, amit az előző elsőfokú bíróság úgy értékelt, hogy ez jelenti azt, hogy 2 órát adott a rendőröknek.

Ahmed erre azt mondja, hogy a „V” alak számára békét jelent, vagy győzelmet. Azt jelentette, békével jött, nem akart problémát.

Szünet után kezdődik az előző tárgyalásokról már ismert,

kaotikus rendőrvallomások

felolvasása. Az 1-es számú tanú a rendőrségi tolmács, aki megpróbált Ahmeddel beszélni, a másik 3 egy parancsnok és két beosztottja. Az mindegyik vallomásból kiderül, hogy nagy volt a káosz, a hangzavar és a dobálás, egyénekre nem is tudtak annyira figyelni, mint a tömegre, úgyhogy a vádlott szerepét is eltérőképpen értékelték.

A tolmács egyik korábbi vallomása úgy szólt, hogy először odament a kerítéshez, és egy rendőr utasítására elmondta az embereknek, hogy a határ le van zárva, menjenek az 1-es számú átkelőhöz, a tranzitzónához, ahol jogszerűen beléphetnek. Ezután pár csoport el is indult, de aztán visszajöttek, mondván, hogy ő hazudott, mert ott is le van zárva a kapu, és nem tudnak átmenni. Aztán ő hátrament egy rendőrségi autóba kihangosítva beszélni, közben páran már elkezdtek köveket dobálni feléjük. Aztán visszament és beszélt egy szakállas, világos pólós megafonossal (akiről később kép alapján beazonosította, hogy Ahmed volt), de ő nem akart vele beszélni, merthogy ők hazudnak, és egy rendőrrel akar beszélni, mert „ők jó emberek”.

A tolmács azt is mondta, hogy ő hallotta azt a bizonyos fenyegetést, hogy ha 2 óra múlva nem nyitják meg a határt, átmennek, de nem Ahmedtől, hanem egy feltehetőleg iraki embertől, aki zöld pólót viselt. Mellette pedig egy sötét pólós ember mondta, hogy támadásra használható tárgy van náluk. A zöld pólós később a kerítésre is felkapaszkodott, hergelte a tömeget. A megafonostól nem hallott fenyegetést. Aztán még azt is hallotta, hogy valaki arabul azt mondta: „A rendőrök jól fel vannak szerelkezve, de mi többen vagyunk”, de nem tudta, ki mondta ezt. Furcsa módon mikor egy másik tárgyalási napon tett vallomást (az előző eljárásban), ezt arra módosította, hogy most már emlékszik, hogy ezt a vádlott mondta.

A századparancsnok volt az, akivel Ahmed H. kétszer is beszélt, egyszer a tolmáccsal, másodszor pedig egy másik rendőrrel. Ő is elmondja, hogy a tolmácsnak Ahmed azt mondta, hogy hazudik, és vele nem akar beszélni, neki pedig azt, hogy át szeretnének menni, a háborúból jöttek, tovább szeretnének menni Németországba, de amit mondott, „annyira általános volt”, hogy a parancsnok nem látta értelmét tovább beszélni vele. Fenyegetést ő konkrétan nem hallott a vádlottól, csak látta, hogy a megafonba beszélt, de nem értette, mit, nem is tud jól angolul. Azt is megemlítette, hogy nem a vádlott volt az egyetlen hangadó a tömegben, és hogy amikor bejöttek a kapun, nyugtatni próbálta a tömeget. Azt hallotta, hogy a tömegben mondogatták, hogy „5 perc és átjönnek”, de nem a vádlottól.

A vele lévő másik rendőrnek, a beosztottjának viszont más a véleménye. Szerinte a vádlott „irányította a tömeget”, ő is tanúja volt annak, amikor a tolmáccsal való beszélgetést elutasította. Aztán ő, mármint a rendőr, még egyszer visszament a vádlotthoz, aki először mondta neki, hogy át akar menni Németországba, majd miután ő erre azt válaszolta, hogy zárva a határ, menjenek a tranzitzónába, a vádlott megfenyegette, hogy 5 percet ad, hogy megnyissák a határt, különben átjönnek. A vele lévő parancsnok készített is felvételt, ezen azonban sajnos nem látszik, hogy a vádlott mit mond. A vádlott „8-10 mondatot ismételgetett folyamatosan”, az öt percet is, miközben „erőszakosan gesztikulált”. Szerinte azt is a vádlott mondta, hogy „a migránsok többen vannak”.

Aztán egy harmadik rendőrt hallhatunk, aki állítása szerint hallotta, hogy a tömegben azt mondogatják, hogy 10 perc, 5 perc, 2 perc, a megafonból is hallotta, de nem tudja, ki volt. Végül mikor egy kihallgatás során megmutatták neki Ahmed fotóját, azt, mondta, ő volt, hozzátéve, hogy „folyamatosan mondta, hogy átjönnek”. De aztán azt is mondta, hogy többen követeltek tolmácsot hangosbemondóba, az egyik erre 10, a másik 5 percet adott, de hogy ki mit mondott, azt nem tudja. Az ő vallomásában is megjelenik a zöld pólós férfi, hogy talán mégiscsak ő volt, aki a fenyegetést mondta, hogy ha nem nyitják ki a kaput, megtámadják a rendőröket. Azt ő is megemlítette, hogy egyszer látta, hogy a vádlott nyugtatni próbálta a tömeget. Dobálni személyesen egyikük sem látta őt.

A hosszú és unalmas tárgyalási napból leginkább csak az volt újra szembetűnő, hogy

mennyire abszurd a terrorcselekmény vádja.

Egyelőre nem egyértelmű, hogy pontosan mit mondott a vádlott, és mit mondtak mások, illetve hogy a hangneme fenyegető volt-e, valóban követelt-e vagy esetleg csak kért – talán a felvételek majd segítenek ebben eligazodni. És egyelőre az sem derült ki, hogy a vádlott dobálása vajon tényleg a „követelések kikényszerítését” célozta-e, illetve hogy ő volt-e az irányító, akit a tömeg – skandálásával, dobálózásával – csupán „követett”.

A bíróságon mindenesetre – ezt azt hiszem, kimondhatjuk –, nagy lehet a nyomás, hiszen

hétfőn a Fidesz saját honlapján tett közzé egy „Ahmed H., a Soros-hálózat embere” c. irományt, amelyben Hidvéghi Balázs kommunikációs igazgató már meg is üzente a szegedi bíróságnak, hogy mit várnak tőlük: „remélik, hogy – az előző elsőfokú ítélethez hasonlóan – megfelelő ítélet születik majd.”

Ezek után nagy bátorságra lesz szüksége a bírónak ahhoz, hogy igazságosan döntsön.