A napokban jelent meg a hír, hogy Csányi Sándor OTP vezér beszállt a magánegészségügybe; többségi tulajdonosa lett a Budai Egészségközpontnak, amely Budapesten az egyik legnagyobb magán-egészségügyi szolgáltató. Nem ő az első Fidesz-közeli személy, aki fantáziát lát ebben a szektorban, dacára annak, hogy Orbán Viktor 2010-ben kijelentette, az egészségügy nem üzlet.

Kép forrása: tozsdeforum.hu

Ez a tézis folyamatosan megdőlni látszik, hiszen a kormány 2012 óta támogatja a munkáltatók által finanszírozott egészségbiztosítást, az egészségügyi kormányzat teljes mellszélességgel képviselteti magát a Duna Medical Center alapkőletételénél, a Miniszterelnökséget vezető Lázár János főtanácsadói között pedig egészségügyi vonalon eddig is, és rövid szünet után most is ott található Sonkodi Balázs, aki szintén jelentős magán-egészségügyi érdekeltséggel bírt.

Emellett folyamatosan történnek lépések a közfinanszírozott (továbbiakban az egyszerűség kedvéért állami) rendszer és a magánegészségügy szétválasztására, ami leginkább azt jelenti, hogy az állami intézmények magánforrásai apadnak el. Így 2015 óta az állami intézmények szabad kapacitásaik terhére sem nyújthatnak magánszolgáltatást, vagyis hiába áll mondjuk a CT meghatározott időben kihasználatlanul, mert az egészségbiztosító nem finanszíroz rajta  több szolgáltatást, így nem is termelhet plusz saját bevételt az – állandóan adósságot felhalmozó – intézményeknek.

Legutóbb pedig arra vonatkozóan született javaslat, hogy amennyiben magánszolgáltatók által egynapos ellátás keretében nyújtott szolgáltatások után komplikációk merülnek fel, és azt „közkórházban” kell ellátni, a közfinanszírozott szolgáltató a magánszolgáltatótól emiatt ne kérhessen térítési díjat. Az állami rendszert tehát elzárják a magánforrásoktól, az átláthatóság megteremtésének igényére hivatkozva.

Magánellátás, minden szinten

A magán és az állami szektor között azonban rengeteg az összefonódás, ezeket a szálakat elvágni szinte a lehetetlennel határos. Az a kifejezés, hogy magánszolgáltató, rengeteg különböző intézménytípust vagy jelenséget jelöl, kezdve az informálisan (hálapénzként, zsebből) a közintézményben nyújtott magánellátástól, vagy a lakásrendelőben működő magánpraxistól a magánklinikákig, illetve az egészségügyi ellátást szervező magánintézményig, illetve az OEP-finanszírozással is rendelkező magánszolgáltatókig.

Kérdésként merülhet fel a Budai Egészségközpont kapcsán, hogy a most OEP-finanszírozással is rendelkező szolgáltatónál bekövetkezik-e valamilyen strukturális változás az ellátásszervezés irányába, vagyis a szolgáltatás-nyújtáson túl kialakul-e egy magánbiztosításra épülő rendszer, ahol a biztosító és a szolgáltató egy és ugyanaz.

Emiatt a sokféleség miatt bőven lehet pro és kontra is érvelni a magánegészségügy, illetve a magán- és a közszolgáltatók szétválasztása kapcsán; egészségpolitikai berkekben legalább évtizedes vita övezi a magánegészségügy helyének definiálását. Tény az is, hogy a köz- és a magán nem megfelelő elhatárolása sok etikai kérdést vethet fel: például miért használhatná egy közkórház orvosa annak eszközeit magánszolgáltatásra, tényleg helyes-e, ha pénzért megkerülhetjük a várólistát egy magánszolgáltatást is nyújtó közintézményben, stb.

Folyamatos lejtmenet

A magánegészségügy keretezésére a legláthatóbb, és a maihoz képest messze átláthatóbb kísérlet a vizitdíj bevezetése és a több biztosítós modell elképzelése volt. Jórészt a Fidesz vizitdíjjal kapcsolatos demagógiája jelentette kezdetét annak a lejtmenetnek, ami miatt ma már higgadt vita az állami egészségügy határairól és a magánegészségügyről nem folytatható le, ellenben a lopakodó térnyerés az utóbbi részére megengedhető, sőt támogatott, és amely során magán-egészségügyben érdekelt kormány-közeli személyek az állami rendszerre vonatkozó döntéshozatalban is befolyással bírhatnak.

Nem a vizitdíj hatékonyságát, vagy a több biztosítós modell igazságosságát szeretném védeni, a második esetében egyáltalán nem merül fel bennem ilyesmi, de azt látni kell: már 2006-ban is látható volt,

hogy mindenkinek mindent egy jól működő egészségügyi rendszer sem tud nyújtani.

Ez az, amit nem vállal fel semmilyen egészségpolitikai vezetés, a hatékonyság módozatairól való vita így fel sem merül.

Honnan a pénz?

Ezen felül pedig nálunk különösen nagy szükség van forrásbevonásra valahonnan. A forrásbevonás egyik módja a magánegészségügy lehetőségeinek a szélesítése, de ez nem kizárólagos lehetőség (illetve ennek is több módja van, ld. alább). A közpolitikák rangsorolása (neadjisten hobbikiadások csökkentése), egy átgondolt járulék- és adópolitika bevezetése, az Egészségbiztosítási-Alap bevételeinek újra-meghatározása, a szociális hozzájárulási adó Egészségbiztosítási-Alapot illető részének átlátható rögzítése is lehetőséget adhatna erre. Az egyéni járulékbefizetések nyilvántartása és elemzése – az Egészségbiztosítási-Alap többi bevételi forrásával együtt – alapvető kiindulópont lenne a fentiekhez.

Elméletben a „magánegészségügy” – értve ezalatt a magánúton elérhető szolgáltatásokat – a közvetlenül a szolgáltatótól vásárolt szolgáltatásokon túl három lehetséges biztosítási formában intézményesülhet. A WHO összefoglalója  alapján „a magánbiztosítás lehet helyettesítő (substitutive) és lehet kiegészítő (supplementary/complementary) jellegű.

A helyettesítő biztosítás tulajdonképpen a kötelező (állami) biztosítás alternatívája, amelyet azok a lakossági csoportok vehetnek igénybe, amelyek ki vannak zárva, ill. amelyeknek lehetőségük van arra, hogy kimaradjanak az állami biztosításból.” Az Európában leginkább szokásos kiegészítő biztosítás „fedezheti azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a kötelező biztosítás nem, vagy csak részben finanszíroz (complementary insurance), ill. biztosíthatja az ellátáshoz való gyorsabb hozzáférést és a beteg nagyobb választási lehetőségét (supplementary insurance).”

Majd gondoskodunk magunkról

Ami ma Magyarországon zajlik, az a helyettesítő rendszer irányába mutat, azonban biztosítási konstrukció nélkül: többnyire közvetlenül a magánszolgáltatótól „vásárol”, aki tud. Ez mindenfajta szolidaritásnak ellentmond és az öngondoskodás felé tolja a társadalmat. Gyakorlatilag párhuzamos rendszer épül ki, amely magához vonzza a humánerőforrást a közfinanszírozott egészségügytől, a betegek elszívásával pedig látszólag „tehermentesíti” az állami rendszert – ez utóbbit sok szakértő pozitívumként látja.

Szerintem a betegek menekülése az állami rendszerből és a magánszektor erősödése a humánerőforrás-krízis miatt pontosan az állami rendszer további gyengülésével járhat. Ezen felül nagyon fontos lenne megoldani a magánszektor kontrollját, értve ezalatt az ellátások minőségbiztosítását, felügyeletét, utóbbi időkben pedig az ellátások árainak – a kereslet megugrása miatti – elszabadulását is.

Mindenesetre a magánegészségügy helyét megtalálni sokkal nehezebb feladat lesz egy univerzális hozzáférést, jó minőséget, betegjogokat célul kitűző egészségpolitikai vezetés számára a jövőben, mint lett volna mondjuk 2006-ban, vagy 2010-ben. Mára a magánszektor olyan mértékű erősödéséről, és a köz- és magánrendszer olyan fokú keveredéséről beszélhetünk, amelyet nagyon nehéz megfelelő szabályokkal utánkövetni.

És ki jár jól mindezzel?

Szakértői számítások szerint, „megvizsgálva a vezető magán-egészségügyi szolgáltató társaságok legfrissebb, közzétett pénzügyi beszámolóit, megállapítható, hogy 2012 és 2016 között a kiemelt magán-egészségügyi szereplők éves árbevétel-növekedési ütemének mediánja 17 százalékos volt.” Ez a tendencia, vagyis a magánszektor erősödése várhatóan a jövőben is erősödni fog.

Forrás

A köz és a magán szövevényes kapcsolata miatt vegytiszta modell biztosan nem érhető el Magyarországon, alternatív megoldásokban is érdemes gondolkodni. Például megengedni átlátható módon, hogy az eddigi gyakorlat szerint, meghatározott, átlátható keretek között, a közfinanszírozott kapacitásokon túllehetőség legyen magán-beavatkozást végezni állami intézményben, és ugyanígy a magánszolgáltatókat is ellenőrizhetővé tenni a szolgáltatás-nyújtást.  És nem utolsó sorban alapvető lenne érdekeltté tenni az egészségügyi szakembereket, hogy az állami berkekben maradjanak.

A legfontosabb azonban, hogy a magánszolgáltatások/magánegészségügy helyének transzparens kijelölése csak abban az esetben lehetséges, ha tudjuk, milyen „állami” rendszert szeretnénk – vagyunk hajlandóak – fenntartani.

A közvetlenül, zsebből történő szolgáltatás-vásárlással, öngondoskodással az egészségügyi rendszerek eszménye, a WHO által világszinten felkarolt universal health coverage – egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyetemes hozzáférés – nem megvalósítható, de még csak meg sem közelíthető. Ez csak a közfinanszírozott rendszerekben, össztársadalmi szolidaritáson alapulva valósítható meg. Ezért ennek erősítése és egyben határainak meghatározása elengedhetetlen előfeltétele egy átláthatóan működő, legkevésbé igazságtalan esetben (?) kiegészítő jellegű magánegészségügynek.

A felelősség közös

És még egy kérdés: A magánszektornak az állami szektorral szembeni erősödésében az utóbbival szembeni bizalomvesztés is közrejátszik, amelyet visszaszerezni még akkor is hosszú évekbe telne, ha valaki itt mától csak erre törekedne. Ugyanis a kormányzattal ellentétben úgy gondolom, a bizalmat nem az egészségügyről szóló hírek ásták alá, hanem a betegek által tapasztalt tények. Az utóbbi hetek híreire született kormányzati reakciók csak fokozták a bizalomvesztést.

A kormányzat részéről az utóbbi napokig első és második körben hetekig minden hírre csak tagadás és pökhendi válasz érkezett. (Ld. CT-ügyek, csecsemők kötelező védőoltása, holttestek kórházi folyosón vagy mosdóban, stb.) Egy csipetnyi őszinteség, egy csipetnyi önkritika, egy csepp alázat sokat segítene az áhított bizalom visszaszerzésében.

Az állami rendszer jelen állapotáért sok mindenki felelősséggel tartozik, de 7 év kormányzás után nem lehet kizárólag elmúltnyolcévezni és álhíreket ostorozni. (A tényszerűség kedvéért megjegyzem: a kötelező védőoltások csúszásának vontatott elismerése megtörtént, a Kardiológiai Intézet Lázár János ígérete szerint CT berendezést kap idén, Ajka mobil CT-t kapott; de ezeknek nem újsághírek hatására kellene megtörténnie, hanem felelős tervezés folyományaként.)

Szintén Varga Mihályt idézve, ezt a bizalomvesztést nem lehet egy-két év alatt helyrehozni.

Ezért is volt szó szerint – legalábbis számunkra, betegek számára – végzetes, hogy a kormány a választási játék részeként fogta fel az utóbbi években az egészségügy rendbetételét, és tologatja 2018 utánra. A betegek tapasztalják a szakemberhiányt, a minőség hiányát, az emberi méltóságuk megalázását.  Van, amit nem lehet halogatni, van, amivel ezt nem lehet megcsinálni. A magánegészségügy a szegény, vagy nem eléggé tehetős, az idős, túl beteg, komplikált esetként beskatulyázott betegen nem fog segíteni, ezt csak egy jól működő állami rendszer teheti meg.

Nagy Gyöngyi