„Volt egy barátom, aki a Merrill Lynch-nél volt kötvénykereskedő a 70-es években. Éjjelente kalauzként dolgozott, mivel az akkori igen szerény kereskedői fizetéséből nem tudta eltartani a három gyerekét. 1986-ra már milliókat keresett, és azt hitte azért van, mert olyan okos.”
— Charles Morris, egykori bankár, a The Two Trillion Dollar Meltdown szerzője, az Inside Job (Bennfentesek) című dokumentumfilmben.

Néhány napja a Kúria hitelesítette Vágó Gábor egykori LMP alapító és volt parlamenti képviselő népszavazási kérdését az állami vállalatok bérplafonjáról. Vágó kérdése lényegében arra irányul, hogy maximalizálják-e az állami vállalatok vezetőinek bérét, mely nem haladhatná meg a köztársasági elnök javadalmazását. Vágó kezdeményezése része annak a trendnek, mely a túlzott és egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségeknek próbál gátat vetni. Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt elnöke programjának egyik ígérete volt, hogy a kormányzati szerződésekkel rendelkező cégeknél nem lehet húszszorosnál nagyobb a maximális jövedelemkülönbség a legkevésbé jövedelmező állások és a vezérigazgató jövedelme között. Itthon Botka László egyaránt propagálta a közszolgálati bérplafon ötletét (szintén az államfő fizetését megszabva plafonként) és Corbyn elképzelését is a jövedelmi különbségek csökkentéséről (noha más szorzóval – a szocialista miniszterelnökjelölt hétszeres jövedelmi különbségeket tartana indokoltnak cégen belül).  

(Fotó: Abcúg.hu / Hajdú D. András)

A népszavazási kérdést támogatta az MSZP, az LMP, az Együtt, a Párbeszéd és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt is, a Jobbik pedig még nem döntötte el, támogatja-e a kérdést. Ugyanakkor a Momentum Mozgalom biztosan nem támogatja Vágó kezdeményezését. Az Indexnek távolmaradásukat a következővel indokolták:

„A Momentum szerint a közszférában a magánszférához hasonlóan versenyképes, a piaci viszonyoknak megfelelő bérezésre van szükség, ezért nem támogatjuk Vágó Gábor népszavazási kezdeményezését. A Momentum-kormány páros lábbal fogja kirúgni a politikai kinevezetteket és felelősen gazdálkodó állami vállalatokat fog működtetni, ahol a vezetők fizetését nem a köztársasági elnökéhez, hanem a saját munkájuk eredményeihez és a gazdasági lehetőségekhez mérjük.”

A közleményből számomra úgy tűnik, a párt nem érti a topmenedzseri jövedelmek elszabadulásának problémáját, és Vágó javaslatát egy naiv gazdaság- és társadalomszemlélet alapján utasítják el, mely a piaci folyamatokat szinte természeti törvényekhez hasonlónak képzeli el, s melyek erkölcsi szempontból vagy egyenesen helyesek, vagy legalábbis erkölcsileg nem kifogásolhatók.

A Momentum álláspontja azonban lehetőséget ad eloszlatni néhány tévhitet a Vágó által kezdeményezett népszavazás témája kapcsán, és tisztázhatjuk, miért is fontos, hogy bevezessük a bérplafont az állami szférában.

Kezdjük a jövedelmi különbségek problémájával. Ezek az 1970-es évek óta rendkívüli mértékben világszerte elszabadultak: az USA-ban például az 1979-2014 közötti időszakban az adózás előtti jövedelme a legvagyonosabb 1%-nak 174.5%-kal emelkedett a legszegényebb 20%-é viszont csak 39,7%-kal (amibe a jóléti transzferek is bele vannak számolva). Ráadásul, az adózás utáni jövedelmi különbségek még markánsabbak ezen időszak alatt: a leggazdagabb 1% jövedelme 200% körül növekedett, míg a legszegényebb 20% jövedelme 48,2%-kal nőtt –  az e két jövedelmi réteg közötti 79% jövedelme 40%-kal nőtt ez idő alatt. Corbyn javaslatának oka a jövedelemi különbségek limitálására  éppen az, hogy Angliában a tőzsdén jegyzett top 100-as cégek vezetőinek jövedelme már több, mint a 170-szerese annak, amit egy brit átlagalkalmazott visz haza.

Ezen óriási egyenlőtlenségek oka a pénzügyi szektor növekedésén, és azon túl, hogy a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányada tőkemegtérülés, az, hogy rendkívül megnőtt a vállalatvezetői és topmenedzseri, Thomas Piketty kifejezésével élve „szupermenedzseri” osztály súlya.

Mi a baj ezzel a kinyíló jövedelmi ollóval? Ezek az elszabaduló jövedelmi különbségek leginkább nem is önmagukban, hanem azon következmények miatt problémásak, amelyeket előidézhetnek. Például, a nagy vagyoni különbségek az átlag állampolgároktól teljesen elszakadt és elidegenedett elitréteget hozhatnak létre, mely nem kíván osztozni a közös tereken és a közintézmények fenntartásában — ez pedig nemcsak sérti az egyenlő állampolgárság ideáját, de akár olyan gazdasági-társadalmi bajok előidézője is lehet, mint a 2008-as pénzügyi válság.

De a politikai méltányosság is csorbát szenvedhet, mert egy ilyen elitosztály könnyen politikai hatalomra válthatja nagy vagyonát. Az esélyegyenlőséget is alapvetően sértheti, mert az például megkívánja, hogy megfelelő nagyságú forrást biztosítsanak az állami iskolák számára, ez elmúlt évtized tapasztalatai alapján az elszabaduló egyenlőtlenségek ezt biztosan megnehezítik. Már csak azért is, mert a legvagyonosabbak sokszor igyekeznek elkerülni az állami intézményeket –  sőt az elit változó fogyasztási szokásai is igazságtalanságokhoz vezethetnek. Míg Thorstein Veblen a XIX. század legvégén még azt állapította meg klasszikus munkájában, A dologtalan osztály elméletében, hogy az elit „hivalkodó” fogyasztás útján különbözteti meg magát az alsóbb osztályoktól, addig mára a jövedelmi elit sok esetben nem luxusautók, vagy méregdrága designer ruhák vásárlásával különbözteti meg magát, hanem például azzal, hogy gyerekeik számára az átlagembereknek megfizethetetlen oktatást biztosít. Ez végső soron szintén az esélyegyenlőséget csorbítja.    

Az egyenlőtlenségek egyik oka tehát, mint már említettem, a szupermendzseri osztály megjelenése, azaz a felsővezetők kompenzációjának egekbe szökése, ez pedig már át is vezet bennünket Vágó népszavazási kérdésének és a Momentumnak a problémájához. A Momentum először is tehát nem diagnosztizálja ezt a problémát, szerintük a bérekkel minden rendben, ha azok piaci folyamatok eredményei.

Aki ezen az állásponton van, annak viszont egyrészt birtokában kell lennie egy magyarázatnak/megoldásnak, hogy a fenti problémák, ha valóban problémák, hogyan máshogyan orvosolhatók. Illetve szükség van egy olyan igazolásra is, ami megmutatja, hogy a szupermendzsereknek erkölcsi szempontból joguk van ezekhez a rendkívüli jövedelmekhez.

Itt azt hozhatnának fel a szuperjövedelmek igazságossága mellett, hogy a szupermenedzserek termelékenysége ténylegesen arányban van a befektetett munkájukkal, azaz a kiugró és egyre növekvő jövedelmük nem más, mint a növekvő határtermelékenységük ellentételezése. De a határtermelékenység, ahogy Piketty rámutat, egy vállalatvezető esetében szinte megállapíthatatlan.

De, mondhatná erre valaki, a cégeknek muszáj rendelkezniük azzal a szabadsággal, hogy megválaszthassák vezetőiket és kedvük szerint díjazzák őket, hogy versenyképesek maradhassanak az adott ágazatban. Ez azt fogja maga után vonni, hogy a tehetséges vezetőket nagyon meg kell fizetni.

Ez azonban nem természeti törvény: Josh Bivens és Lawrence Mishel közgazdászok, egy, a topmenedzserekről szóló tanulmányukban amellett érvelnek, hogy – a sztársportolókhoz hasonlóan – ezek a topvezetők nyomottabb jövedelmek estén is ugyanannyit dolgoznának, mert még ez is messze a legjobb számukra kínálkozó opció lenne. Vajon kevésbé igyekezne a MÁV vezérigazgatója, ha a havi ötmilliós jövedelmének „csak” a felét-harmadát vinné haza? Nem valószínű, ha pedig a válasz igen, akkor az pont vezetői alkalmatlanságát bizonyítaná.

Ráadásul a két közgazdász arra is rámutat – erősítve a gyanút, hogy a topmenedzserek jövedelme nem függ szorosan össze a határtermelékenységükkel – hogy a felsővezetők jövedelme inkább cégük tőzsdei mozgásával függ össze, mint a cég adott szektoron belüli tényleges sikerével/eredményével.   

Mi hajtja akkor fel a szupermendzserek jövedelmét, ha nem a többletteljesítményük? Piketty szerint nagy valószínűséggel az adott ország kultúrája, méghozzá a következő módon. Egy nagy cégben a magas beosztásúak javadalmazását feletteseik határozzák meg, az igazgatók javadalmazását pedig ők maguk, illetve az igazgatótanács által életre hívott javadalmazási bizottság. Azaz, a felsővezetők kompenzációját nem valamilyen semleges piaci mechanizmus határozza meg, hanem tulajdonképpen ők maguk, és mint Piketty megjegyzi, „[m]indenféle rosszindulat nélkül feltételezhetjük, hogy ha valaki maga dönthet a fizetése nagyságáról, inkább vastagon fog fogni a ceruzája, vagy legalábbis előfordulhat, hogy a valóságosnál nagyobb saját határtermelékenységet állít magáról” (A tőke a 21. században, p. 352).

Tehát nagy valószínűséggel ez az alkufolyamat áll a kiugró felsővezetői jövedelmek mögött, korlátot pedig leginkább az adott országban uralkodó társadalmi normák szabnak neki, azaz, hogy az adott társadalomban mekkora jövedelmek elfogadottak, és, hogy egy társadalom milyen jövedelmi különbségeket visel el. Így Piketty szerint „egyetlen vállalat sem mehet tartósan szembe az adott országban fennálló társadalmi normákkal” (A tőke a 21. században, p. 353).

Ezt a magyarázatot erősíti az is, hogy időben és országonként olyan sokat tud változni a felsővezetők és az átlagos alkalmazottak közötti jövedelemkülönbség (így az angolszász országokban, különösen az USA-ban, ahogy a cikk elején idézett adatokból is sejthető, jóval nagyobbak a különbségek, mint Európában, vagy Japánban, és szintén jóval nagyobbak, mint a 60-as, 70-es években például az USA-ban voltak). Mint Piketty rámutat,

„[A]z Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában azért növekedtek olyan drasztikusan a béregyenlőtlenségek, mert az amerikai és a brit vállalatok az 1970-es évektől kezdve sokkal megengedőbbek lettek a kiugróan magas jövedelmek iránt. A társadalmi normák Japánban és az európai társadalmakban is ilyen irányba változtak, de ez a folyamat jóval később kezdődött (valamikor az 1980–90-es években), és ezért mind a mai napig jóval enyhébben érezteti hatását. Most, a 2010-es évek kezdetén egy több millió eurós fizetés még mindig jóval nagyobb megütközést kelt Svédországban, Németországban, Franciaországban, Japánban vagy Olaszországban, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Ez távolról sem volt mindig így: elég, ha felidézzük, hogy az Egyesült Államok társadalma az 1950–60-as években jóval egalitáriusabb volt a franciánál, főképpen a bérhierarchiát illetően. Az 1980-as évek óta azonban fordult a kocka, és minden jel arra mutat, hogy a felsővezetői fizetések terén bekövetkezett változások meghatározó szerepet játszottak a béregyenlőtlenségek evolúciójában szerte a világon.” (A tőke a 21. században, p. 353)

Piketty gondolata visszavezet minket Vágó népszavazási kezdeményezéséhez. Bár Magyarországon a felsővezetők javadalmazása (és a felsővezetők-átlagdolgozók közötti jövedelemkülönbségek) messze elmaradnak az angolszász országokétól, ettől függetlenül a jövedelmi különbségek kordában tartása morálisan elvárható, ahogy az is, hogy a felsővezetőktől önmérsékletet várjunk el. Magyarán, mivel a nem állami szektor felsővezetőin számon kérhető az az erkölcsi mérce, hogy morális igazolás, vagy közgazdasági szükségszerűség híján ne srófolják az egekbe a saját jövedelmüket, így az állam jogosan tehet lépéseket annak érdekében, hogy gátat szabjon a jövedelemkülönbségeknek az állami vállalatoknál.

Ha nincs kielégítő válasz, hogy miért feltétlenül szükséges egy állami cég vezetőjének havi ötmillió forintot hazavinnie (azon túl, hogy a nem állami szféra felsővezetőinek döntései nagyjából ennyire árazták be), akkor a politikai közösség joggal várhat el önmérsékletet az állami cégek vezetőitől (különösen, ha Bivensnek és Mishelnek igaza van, és az ilyen önmérséklet valójában nem lenne kontraproduktív).  

A Momentum tehát téved, mert a piac ebben az esetben épp az erkölcsileg elvárható folyamat ellentétét idézheti elő (azaz igazolatlanul felfelé húzza az állami felsővezetők javadalmazását).

Az elmondottakból következően tehát nehéz értelmezni azokat a megjegyzéseket, hogy „a vezetők fizetését…a saját munkájuk eredményeihez,” és a „gazdasági lehetőségekhez” kell mérni. Ugyanis, mint láttuk a vállalatvezetők saját munkája önmagában nem határoz meg egy jövedelmi szintet (felsővezetők határtermelékenysége meghatározásának problémája, a motiváció és a felsővezetői jövedelem elválása, a tényleges javadalmazás kulturális meghatározottsága). Másrészt láthattuk, hogy a szupermendzserek javadalmazását nem igazán (pontosabban: igazán nem) a „gazdasági lehetőségek” határozzák meg, hanem, hogy az felsővezetőknek milyen bért nem ciki még hazavinni az adott országban.

Zárásképp talán érdemes annyit megjegyezni, hogy a Momentum hozzáállása Vágó kezdeményezéséhez jól megmutatja, sokáig egy párt sem dőlhet be az ideológiamentesség hamis ígéretének. A politikából ugyanis nem lúgozhatók ki az erkölcsi kérdések, és az ezekkel összefüggő politikai problémák sem oldhatók meg egy koherens nézetrendszer segítsége nélkül. Az ideológiáknak pedig épp az a szerepük, hogy ezeket a koherens nézetrendszereket alakítsák konkrét politikai programmá, azaz cselekvéssé.

Zala Miklós