A politika érzelmeink felkeltésének és irányításának technikája is. A legfeltűnőbb ez akkor, ha az olyan akciókat nézzük, mint a kormány Soros, vagy EU-ellenes kampánya, de nem csak erről van szó: minden politika célja, hogy saját táborát integrálja és mozgósítsa, egyszersmind az ellenséges tábort dezintegrálja és demobilizálja. Hogyan teszi ezt érzelmeink felkorbácsolása és irányítása révén? Mire használja érzelmeinket a politika? Kiket próbál meggyűlöltetni velünk és miért? Lehet-e felháborodásnak építő hatása is vagy szükségképpen rombol?

kép: hvg.hu

Minden politika használja az érzelmeinket. Még az önmagát legracionálisabbnak, leghiggadtabbnak és a leginkább tiszteletre méltónak mutatni kívánó politika is. Valamennyi mozgósít negatív érzelmeket: dühöt, haragot, gyűlöletet, megvetést. Így vagy úgy, mindegyik próbálja felkelteni és ellenfeleire irányítani őket. Nemcsak ellenzéki mozgalmak vezérei és szónokai próbálnak bennünk felháborodást kelteni, hanem a hatalomban lévők is. Akkor is, ha a megkérdőjelezhetetlen szavahihetőség, a megingathatatlan tisztesség, és a higgadt mérlegelés élő szobrainak igyekeznek mutatkozni. Mindezt David Ost amerikai politikaprofesszor, a Hobart & William Smith Colleges kutatója állítja „Politics as the Mobilization of Anger: Emotions in Movements and in Power” című tanulmányában. („A dühöt mozgósító politika: Az érzelmek szerepe a mozgalmakban és a hatalomban”, European Journal of Social Theory, 2004. 7. évfolyam, 2. szám, 229–244. old.)

Különbségek inkább csak abból adódnak – mondhatjuk Osthoz kapcsolódva –, hogy a különféle politikai szereplők milyen mértékben és milyen módon próbálják felkelteni a haragunkat. És hogy kik felé próbálják terelni azt. Érdemes ezzel a szemmel is rátekinteni az elmúlt évek hazai politikájára.

Mi a hatalom és mire használják?

Kezdjük az elején: a politika a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott szabályozott küzdelem. Eszköze elvben bármi lehet, ami a célhoz közelebb visz és nem sérti meg a szabályokat. Lássuk, a magyar miniszterelnök mit gondol a megszerzendő hatalomról: mi az és mire való?

„…nekem a közfelfogástól eltérő gondolataim vannak a hatalomról. […] [A]z én fölfogásomban a hatalom az egyeztetett cselekvésnek a képessége. […] A hatalom az a képesség, amivel rá tudjuk venni az embereket, hogy közösen csináljunk meg, együtt csináljunk meg valamit” – fogalmazott Orbán Viktor a szentesi helyi televíziónak adott interjújában még 2012-ben.

Fogadjuk most el ezt a meghatározást! Feleltessük meg a hatalmat a mozgósítás képességének. A hívek mozgósítása, a politikai tábor mobilizálása azonban más technológiát igényel, mint a politikai apparátus vagy a klientúra mozgatása. Utóbbi a pártszervezet, az aktivisták, az ilyen-olyan módon bekötött szereplők egyeztetett cselekvésének elérését igényli. Ez az elkötelezett, érdekeltté tett, szankcionálható szereplők mozgatását jelenti – tiszta ügy. De mi a helyzet az ilyen szervezetekbe és hálózatokba be nem kötött cselekvőkkel? Mi a helyzet a lazábban kapcsolódóakkal, az elkötelezetlenekkel, a bizonytalanokkal?

Náluk más eszközökre van szükség. Jól felfogott politikai érdekeik szem előtt tartása őket ritkábban indítja együttes politikai fellépésre. Ha azonban ki lehet alakítani a mindenkire (a „nemzetre”, a „népre” vagy a „demokráciára”) leselkedő veszély érzetét, a gyengén bekötöttek vagy teljességgel bekötetlenek is könnyebben behúzhatók. Ha a mindannyiunkat fenyegető veszély félelmét sikerül minél többekben elültetni és felszítani, azon nyomban megteremtődik az igény a védelmező és oltalmazó politika iránt is.

Ha sikerül elérni, hogy az ellenfél térnyerésében veszélyt, a mieink győzelmében pedig az igazság és a védelmező erő győzelmét lássuk, mindannyian könnyebben lépünk.

A politikai mozgósítás receptjei ezért nem véletlenül építenek a félelmek, a düh és a felháborodás felkeltésére és politikai ellenségekre irányítására. Nem véletlen, hogy a cél ezzel egyidejűleg a bizalomérzet elmélyítése a saját politikai tábor – és annak vezetői – iránt.

A politika kiindulópontja a német politikateoretikus, Carl Schmitt szerint éppen e barát–ellenség megkülönböztetés létrejötte vagy létrehozása. Minden politika ebből indul ki – mondja Schmitt –, minden politikának vannak kedvezményezett csoportjai („barátok”), azaz olyanok, akiket támogatni, védeni, segíteni kell, és akiktől bátorítás, bizalom és biztonság remélhető.

(Akikért mozgósítani kell, és akikkel együtt mozdulni kell.) És ugyanígy, minden politika óhatatlanul létrehoz a szó lehető legtágabb értelmében véve diszpreferált csoportokat („ellenségeket”), akik veszélyt és fenyegetést jelentenek „ránk” nézve, akik támadnak, akiktől félni kell, és akik ellen egyeztetetten kell fellépni.

Mi és ők – „barát” és „ellenség”

A jelenlegi kormányzat politikai ellenségképzési stratégiája sokrétű és látszólag széttartó ugyan, logikája ennek ellenére könnyedén megérthető néhány egyszerű szembeállítás és azok összekapcsolása révén. E szembeállításokat azért is érdemes megvizsgálni, mert az ellenségképzés logikája egyben a barátok körét is meghatározza.

Fehér ↔ nem fehér
Keresztény ↔ nem keresztény
Magyar ↔ nem magyar
Jobboldali ↔ nem jobboldali
Konzervatív ↔ nem konzervatív
Nemzeti érzelmű ↔ nem nemzeti érzelmű
Gazdag ↔ nem gazdag
Heteroszexuális ↔ nem heteroszexuális
Férfi ↔ nem férfi

A fenti barát–ellenség-térkép az egyes kategóriák sajátos kombinációjában ragadható meg.

Lássuk először is a szűken vett politikai ellenségeket! Baloldaliakat és liberálisokat, „szocikat” és „komcsikat”, „idegenszívűeket” és „nemzetárulókat”, „libsiket” és „magukfajtákat”. (A sztálinista frazeológiával élve ők a „külső-belső ellenség”.)

Ármánykodjanak bár itthon vagy az Európai Unióban, jó lesz vigyázni velük (haragot kelteni és mozgósítani ellenük), mert elementáris veszélyt jelentenek a nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak és heteroszexuálisnak mutatkozó gazdag fehér férfiak jobboldali uralmára.

Ők és segédcsapataik – a „drogos” újságírók, az országon kívülről pénzelt jogvédők, a kiképzett aktivisták, a „kommunistagyerek” mozgalomszervezők, a „genderőrülettel” felhecceltek, a „helyüket nem tudó” nők, a büszke „buzeránsok”, a megtévesztett tanárok, a félrevezetett nyugdíjasok és a többiek: Soros és az általa támogatottak – mind-mind a Nemzet és Magyarország kormánya ellen áskálódnak.

A politikai ellenségek e különböző csoportjain túl néhány kategória tekintetében azonban barátok és ellenségek hasonlóak: „fehérek”. Az igazi ellenség fenyegető volta fundamentális másságából fakad: „nem fehér”. Más „rasszhoz” tartozik, és ami e „logikából” következik: alapvetően más kultúrát hoz. Nem fehérek és többségük nem keresztény, következésképpen ők társadalmi és kulturális, sőt biopolitikai ellenség: az európai keresztény civilizációra leselkedő „fenyegetés”, maga az „életveszély”. A hazai kormánykommunikációban kialakított képük szerint „a migránsok” a biológiai reprodukció szintjétől kezdve minden vonatkozásban elemi veszélyt rejtenek: idejönnek, teleszülik a Kárpát-medencét, elárasztják Európát, iszlamizálják kétezer éves keresztény civilizációnkat, toleráns kultúránkat vérgőzös terrorba fojtják, meg kell hát magunkat védenünk tőlük.

Az ilyen módon megkonstruált „migráns” e bűnbakképzési logika számára a legtökéletesebb „ellenséganyag”.

Magyarok, mostantól fogva tőlük fogtok félni! Mi pedig az európai keresztény kultúrkör védelmezőiként fogunk fellépni! Újra mi leszünk Európa védőbástyája, a szabadságszerető büszke magyar nemzet – jól ismert történeti önképünket felújítva a kormányzat végre a kuruc hős pózába vághatja magát és követelheti a hálátlan és mit sem értő Brüsszeltől megérdemelt jussunkat.

A politikai és a biopolitikai ellenség összefogása óriási veszedelmet zúdít a nemzetre – harsogja a propaganda. A hazai és a nemzetközi liberálisok, Soros és háttérhatalma, az Európai Unió értetlenjei és a migránshullám amerikai szervezői arra szövetkeztek, hogy ránk szabadítsák a bevándorlók áradatát. Félelem és harag, gyűlölet és megvetés – és már mozgásba is lendül a hatalom. Magyarország Kormánya egyszerre mozgósítja érzelmeinket és cselekvőképességünket. Felszítja félelmeinket a migránsokkal szemben és felkorbácsolt dühünket már tereli is a „migránsáradat felelősei” és „haszonélvezői”, a „megélhetési bevándorlók” felé.

A kommunikációs recept faék egyszerűségű: helyezz negatív érzelmi töltetű fogalmakat és információkat egymás mellé, majd kapcsold össze az ellenséggel („terrorizmus”, „terrorcselekmény”, „vérengzés”, „erőszak”, „migráns”, „megélhetési bevándorló”). Közben gyárts pozitív érzelmeket mozgósító információkat, használj érzelmileg pozitívan színezett igéket („megvéd”, „támogat”), majd kösd össze őket Magyarország Kormányával, a magyar emberekkel, illetve a magyar családokkal. Ez minden. (Mindezt csinálhatod úgy is, mintha az állampolgárt közben nem meggyőzni akarnád, hanem éppen a véleményét kérnéd. Az lesz a nemzeti konzultáció.)

A kormányzati kommunikáció máris vadul nyomogatja az állami pánikgombot, a központosított sajtó ontja a híreket: „Kinyílott a pitypang? A migránsok letaposták …volna, de Magyarország Kormánya közbelépett, és megvédte a magyar embereket, a magyar családokat.” A bűnbakképzés esszencialista és totalizáló logikája révén egyetlen bárki által letaposott pitypangból is kihozható, hogy kanos migránshordák gyalázták meg a nemzet pitypangparkját. És már érezzük is, ahogyan tényleg megy fel bennünk a pumpa. Talán a 23 millió román munkavállalóval riogató 2004-es kampány óta nem éreztünk ennyire. Nem az akkori miniszterelnökön múlott, hogy gyűlöletkampánya nem volt ilyen sikeres. Neki nem volt ekkora hatalma, ilyen kiterjedt apparátusa „az egyeztetett cselekvés” irányítására.

Amikor a düh felfakad

De térjünk inkább vissza az amerikai politikatudóshoz, David Osthoz, és vizsgáljuk meg, mit tehet a politika, ha sikere érdekében elkerülhetetlenül kezdenie kell valamit állampolgárai érzelmeivel. Ost mondandójának különös jelentősége van Kelet-Közép-Európában. Bő tíz évvel ez előtt megjelent kiváló könyve ugyanis a lengyel Szolidaritás mozgalmának történetét feldolgozva fontos tanulsággal szolgálhat a társadalmi igazságosságot célul tűző hazai politikai kezdeményezések számára is. (The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe – A Szolidaritás veresége: Düh és politika a posztkommunista Európában, Cornell University Press, 2005.) Ebben Ost arra hívja fel a figyelmet, hogy Lengyelországban (és a régióban) a demokrácia nem a nép bevonásával érkezett meg, hanem a nép ellen építették ki.

Míg a demokratizáció ideális esetben a politikai közösség kibővítését jelenti (jogkiterjesztést a társadalom szerkezetében felülről lefelé), addig e folyamat a régióban gyakorlatilag az alul levők (javarészt munkások) kizárásával történt.

A rendszerváltás folyamatában a Szolidaritásra és a szervezett munkásságra immár a demokratikus átalakulás akadályaként kezdtek tekinteni. Olyan gátló tényezőre, ami akadályozza a hőn áhított nyugatosodást.

„Ha erős szakszervezetet építünk, nem tudunk felzárkózni Európához” – idézi a szerző Lech Walesát, a Szolidaritás vezérét 1989 szeptemberéből. Európában erős szakszervezetek és szervezett munkások nélkül várnak bennünket! – mondták a lengyel népnek. Ha jót akarunk magunknak, fel kell hagynunk az osztálypolitikával, le kell törni az alul lévők törekvéseit – gondolták a Szolidaritás vezetői.

És pontosan ezzel veszítették el a nép és a munkások támogatását.

A felháborodás konstruktív politikai felhasználása

Ost azt állítja, hogy a düh szükségszerűen következik a kapitalizmus működéséből. Különösen nagy felháborodást és haragot az olyan megrázkódtatásokkal és válságokkal vált ki, amilyeneket a kelet-közép-európai rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági megszorítások és sokkterápiák okoztak. A munkahely elveszítése, az egzisztenciális helyzet megroppanása, az elszegényedés és a lecsúszás veszélye a poszt(állam)szocialista mindennapok állandó tapasztalatává vált. A rendszerváltás után kiépülő tőkés berendezkedés csalódottságot, keserűséget és felháborodást okoztak. Ki vagy mi a felelős ezért? Mit kezd ezzel a politika?

A kormányzat és a politika mező más szereplői szíthatják és mérsékelhetik a formálódó dühöt, szabályozhatják nagyságát, terelgethetik irányát. Csak rajtuk és hatalmuk nagyságán (az egyeztetett cselekvés képességének mértékén) múlik, hogy mit kezdenek vele, hogyan értelmezik a bajokat és kire hárítják a felelősséget. Dönthetnek úgy, hogy nemzeti, etnikai, „faji”, vallási vagy politikai csoportokat neveznek meg és ezzel identitáskategóriákat tesznek bűnbakká. („Cigányt”, „zsidót”, „migránst”, „muzulmánt”, „kommunistát”, és a sor hosszan folytatható lenne.) Mutathatnak erőt a gyengékkel szemben, üldözhetik és kriminalizálhatják a hajléktalan embereket, szűkíthetik az elszegényedők jogosultságait és járandóságait, ronthatják a munkavállalók kollektív érdekvédelmének esélyeit a szakszervezetek gyengítésével és a munka törvénykönyvének „rugalmasításával”, szűkítheti a társadalmi felemelkedés esélyeit az oktatási rendszer esélycsökkentő átszabásával – ez a sor is hosszan folytatható volna. (Ez az üzenetet néhány vezérszóba is sűríthető: „Soros”, „migráns”, „Brüsszel”.)

Ost leírja ennek hatásait a lengyel példán, nem is ezeket javasolja. Csodálkozhatnánk rajta, hogy az elárult egykori melósok és a maiak zöme jobboldalivá vált. Csodálkozhatnánk , hogy támogatást és elismerést (szolidaritást) a nemzeti közösségtől vár, hogy etnicista szólamokat hangoztatva érezheti valahová tartozónak magát (végre valahol belül érezheti magát) – de miért csodálkozunk? Kínált nekik bárki más elismerést, együttérzést, védelmet? Ha nem, mit lehet tenni most? Mit javasol Ost?

Ost szerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül velejárójaként felfakadó haragot nem identitásokra, hanem személytelen viszonyokra, strukturális mechanizmusokra kell irányítani. A dühöt termelő rendszer kárvallottjait nem elnémítani kell. Az sem vezet eredményre, ha az új rendszer versenyideológiájával próbálják pacifikálni őket.

A felfakadó érzelmeket konstruktív irányba, intézményépítésre és a demokrácia kiterjesztésére kell felhasználni. A haragot a kapitalizmus igazságtalan viszonyaira kell terelni annak érdekében, hogy az ilyen módon kifejeződő nyomás segítsen újratárgyalni és humanizálni e viszonyokat.

„A kapitalistát” vagy „a politikust” nem személyében kell támadni, hanem azokat a tetteket és viszonyokat kell a kollektív harag céltáblájává tenni, amelyek révén a hatalommal bíró szereplők rontják a felső(közép) osztály kiváltságaival nem rendelkezők életesélyeit.

A felháborodást igenis fel kell korbácsolni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nagyvállalatok, nagytőkések és az általuk foglyul ejtett állam és pártok politikusai

• kivonják jövedelmüket a közteherviselés alól (gondoljunk csak az offshore-ügyekre és Panama Papersre);
• az egykulcsos jövedelemadó bevezetésével jelentős forrásokat csoportosítanak át az alacsonyabb jövedelmű négyötöd-kilenctized felől a legnagyobb jövedelmű 10–20% felé;
• „kiruháznak” a társadalmi újratermelés, valamint a munkaképesség megújításának és fejlesztésének olyan kulcsfontosságú intézményrendszereiből, mint amilyen az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer;
• a társadalmi egyenlőtlenségek „szabadjára engedésével” gyengítik a társadalmi kohéziót és rontják a felemelkedés esélyeit;
• az államot saját cégeik és vagyonuk felduzzasztására használják;
• bűnszövetkezeteket támogatnak saját maguk és politikai szervezeteik finanszírozásáért cserébe. (És igen, ez a sor is hosszan folytatható lenne.)

A jogos felháborodást – e szerint – mindenekelőtt arra kell használni, hogy a társadalmi igazságosságért fellépő egyenlősítő politika nyomást tudjon gyakorolni a társadalmi védőháló újraszövése érdekében.Hogy nyomást tudjon gyakorolni azokra, akik kivonják magukat a közteherviselés alól, és a maguk részéről nem hajlandóak beszállni e szolidaritási rendszer finanszírozásába.

Hogyan lehetne a 15%-osra kiengedett egykulcsos jövedelemadót többkulcsos, progresszív jövedelemadóvá átalakítani? Hogyan fogja a jelenlegi kormányzat által épített nemzeti tőkésosztály engedni, hogy a politika rontani kezdje tollasodásának esélyeit? Hogy vagyonadót és progresszív jövedelemadót vessen ki? Hiszen éppen a legnagyobb hatalommal, legtöbb erőforrással, legnagyobb befolyással, legnagyobb vagyonnal bíró csoportok tiltakoznak ez ellen a legerőteljesebben! Honnan merítsen egy ilyen politika felhatalmazást, legitimitást és szervezett erőt, hogy fellépjen a legerősebbek vagyonosodása és vagyonkimentése ellen? Kihez forduljon?

A politikának ilyen esetben e folyamatok kárvallottjaihoz kell fordulnia! A társadalom alsó 80-90%-a felé kell fordulnia és felhatalmazást kell kérnie, hogy megszervezhessen egy alulról felfelé irányuló szervezett, kollektív erőt.

A politikának az igazságtalanságokat és az egyenlőtlenségeket kell megtennie a felháborodás céltáblájává.

Mégpedig azért, mert pontosan tudja – érvel Ost –, hogy nincs demokrácia a társadalom zömét kitevő munkavállalók érdemi politikai bevonása nélkül. Mint ahogyan integráló jogok és hatékony újraelosztás nélkül sincs jól működő demokrácia. Mert tudja: ehhez a munka demokratikus bevonását szolgáló társadalom- és gazdaságpolitikára van szükség. Összehangolt, igazságos és egyenlősítő adó-, munka- és bérpolitikára. Erős és független szakszervezetekre.

Felháborodás, igazságosság és demokrácia

A jogos felháborodás nem a demokrácia ellensége. Az osztálypolitika nem demagógia és nem is valamiféle lenézendő „populizmus”.

A tőkével szemben a nép és a munka pártján állni valóban, a szó eredeti értelmében vett populizmus – ebben azonban semmi kivetnivaló nincs.

A jogos felháborodás felhasználható és fel is használandó egy igazságosabb, egyenlőbb és emberhez méltóbb társadalom felépítéséhez. A felháborodás hasznos erőforrás lehet ahhoz, hogy a jelenlegi igazságtalan, egyenlőtlen és emberhez méltatlan viszonyoktól a demokrácia bevonó modellje felé mozduljunk el. Ehhez azonban az kell, hogy komolyan vegyük a rendszer sértettjeinek felháborodását, és ne elnémítani vagy identitások ellen fordítani, hanem az igazságosság és a demokrácia szélesítése érdekében felkarolni kívánjuk jogos dühüket.

A cikk korábban itt jelent meg: 

Új Egyenlítő, 2016. 6 (7–8): 35–38.

Új Egyenlőség, 2017. június 14.

Éber Márk Áron