A jelenlegi magyar kormányzat a Nemzeti Együttműködés Rendszere nevében arra törekszik, hogy minden kommunikációs fronton az aktuálisan vívott, valóságos elemeket csak nyomokban tartalmazó háborúját állítsa fókuszba. Kormányunk álláspontja szerint jelenleg az „egész nyugati civilizációt fenyegető” migrációs hullámmal, valamint a háttérben ördögi bábmesterként konspiráló Soros Györggyel folyik a harc. Ennek eleme volt az uniós kvótarendszer elleni, milliárdokba kerülő szélmalomharc, ennek gyakorlati megvalósulása pedig a hirtelen felerősödő lelkesedés és elkötelezettség-érzet a közös európai haderő és védelmi politika iránt. Nem meglepő tehát, hogy júniusban, a Visegrádi csoport éves elnökségének átvételekor, Orbán Viktor a határvédelemről és a „százezrek áramlásának megállításáról” beszélt. Szóba került az átfogó európai reformok szükségessége is, ám ezek is leginkább határvédelemmel kapcsolatos aspektusukban. Pedig az EU valóban átfogó gazdasági és politikai reformsorozat előtt állhat, amely hosszútávon meghatározhatja Magyarország és a V4-ek kollektív szerepét az integrációs folyamatban.

(Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)

Emmanuel Macron francia államfő még a kampánya idején kijelentette, az EU centrális tagállamai között élénkíteni kell az integrációs folyamatot, létrehozva az Unión belül egy önálló költségvetéssel, parlamenttel és pénzügyminiszterrel rendelkező magot. A tagság alapvető kritériuma logikusan az eurózóna tagság lenne, hiszen ez egy bizonyos szintű gazdasági fejlettséget és stabilitást indikál elméletben. Macron felvetése a többsebességes Európa elképzelések egyike, amelyek végső soron egy olyan EU-t valósítanának meg, amelyben a mélyebb integrálódást kívánó, szociálisan és gazdaságilag fejlettebb tagállamokat nem „hátráltatják” a kevésbé fejlett országok, így különböző régiók eltérő idő alatt eltérő integrációs szinteket érnének el.

A többsebességes Európa mellett és ellen is lehet érveket sorolni – egyesek szerint gazdasági növekedéshez és erősebb egységhez vezetne az Unió egészében, mások szerint azonban a már elmaradott perifériák további lemaradását, a gyenge egység további megbomlását okozná. Maguk a perifériális tagállamok rettegéssel vegyes elutasítással gondolnak az ötletre, Orbán maga a kétsebességes Európáról azt nyilatkozta, „a legellenszenvesebb gondolatok közé tartozik számunkra”, ezzel pedig elméletben a V4 további tagjai is egyet értenek.

Nem véletlen, hogy a májusban bemutatott reformjavaslat megjelenésekor az EU egyértelműsíteni kívánta, nem egy kétsebességes Európa forgatókönyvét alkották meg, csupán az eurózónát kívánják tovább fejleszteni, illetve „vonzóbbá tenni”, senkit sem kényszerítve azonnali csatlakozásra. Ez azonban csupán játék a szavakkal: az eurózóna tagjai között jelenleg is magasabb szintű együttműködés valósul meg, és éppen azért, mert egyik tagállam sem kényszeríthető csatlakozni hozzá, a kimaradók között elkerülhetetlenül alacsonyabb szintű gazdasági (és politikai) együttműködés valósulhat csak meg, ami könnyen vezethet további lemaradáshoz.

Bárhogy is tekintünk a tervekre és ígéretekre, az eurózóna sikeres megreformálása jelentős vízválasztó lehet a V4 számára.

Hiába vállalta mind a négy állam csatlakozásakor, hogy idővel bevezetik az eurót, konkrét időpontot nem szabtak meg ennek teljesítésére, az ígéreteket pedig az EU a gyakorlatban alig tudná behajtani bármelyik tagon. Ennek is köszönhető, hogy mind a négy visegrádi ország jelentősen eltérő euró-politikával rendelkezik. Szlovákia 2009-ben sikeresen bevezette az eurót, a szlovákok négyötöde elégedett vele, az ország GDP-jére egyértelműen pozitív hatást gyakorolt. Robert Fico is elismerte az eurózóna-csatlakozás előnyeit országa számára, és hiába támogatja az EU-n belüli egységességet, világossá tette: egy többsebességes rendszerben Szlovákia helye a magországok között van.

A Lengyel Nemzeti Bank elnöke ezzel szemben kijelentette, Lengyelország az elkövetkező tíz évben semmiképp sem kíván az eurózónához csatlakozni, mivel az nem szolgálná az ország gazdasági érdekeit, továbbá kifejtette, az EU-s integrációs folyamatot lehetetlen felgyorsítani, a hangsúlyt helyette az államok szuverén gazdaságaira kell helyezni.

Csehország gazdasági helyzete kedvező az euró bevezetéséhez, a fő problémát a lakosság túlnyomó többségének (több, mint 70%) elutasítása jelenti, akik a 2008-ban kezdődő válságot követően ábrándultak ki az euróból. A jelenlegi szocdem kormányzat, bár támogatná az euró bevezetését, csak az októberi választások után tűzné valóban napirendre a kérdést, konkrét határidő meghatározásával. Így szinte teljesen biztos, hogy 2020-ig marad a cseh korona.

2016-ban mindenkit meglepett, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter kijelentette: Magyarország 2020-ig bevezetheti az eurót. Valóban, az Orbán-rendszer alatt reálisabbá vált a magyar eurózóna csatlakozás, mint a 2010 előtti időszak túlnyomó részében: az 5 gazdasági konvergencia-kritérium közül hármat (árstabilitás, kamatkonvergencia, rendezett költségvetés) már teljesített, az államadóssággal kapcsolatos kritériumot pedig a közeljövőben teljesítheti az ország. A magyarok többsége, 52% is európárti. Tudjuk azonban, hogy ma Magyarországon közéletileg fontos kérdésekben a végső döntést Orbán Viktor hozza meg, ő pedig többször is kijelentette, a magyar euró kérdését nem csak gazdasági, hanem főleg politikai oldalról kell megközelíteni. Érthető, hogy a „Brüsszel” ellen a szuverenitás bajnokaként folyamatos harcot vívó rezsim számára az euró bevezetése miért tűnhetne kapitulációnak, ezért Orbán nem is köteleződött el nyilvánosan a bevezetés mellett.

Az euró bevezetésének közvetlen pozitív gazdasági következménye lehet a kiszámíthatóbb gazdaságpolitika, növekvő befektetések, csökkenő kamatfelár, olcsóbb céges hitelek, jelentősebb mértékű kereskedelem a többi eurózóna taggal, illetve a pénzügyi eszközök kereskedelmi költségének csökkenése. Ezek együttesen növelik a GDP-t, a jövedelmeket, valamint munkahelyeket teremthetnek. A szlovák és litván példák bizonyítják, hogy perifériális országok gazdaságaiban is megvalósíthatók a fent említett pozitívumok.

Nem kérdés azonban, hogy az eurózónának súlyos intézményes hibái voltak és vannak, amelyek leginkább a 2008-as válság során váltak nyilvánvalóvá. Már a válság után eszközöltek változtatásokat a hibák orvoslására, a mostani javaslat pedig a Varga Mihály által is említett biztosabb és közös fiskális politikát teremtené meg. Ezeknek köszönhetően az eurózóna nem csak konjunktúrában biztosítana további növekedést, hanem kisebb valószínűséggel generálna árbuborékokat, nagyobb valószínűséggel kerülné el a gazdasági válságokat, a válságok hatásait pedig hatékonyabban hárítaná el minden tagállamban.

Amennyiben pedig az eurózóna tagság valóban az együttműködés és integrálódás magasabb szintjének feltétele lesz (ami nyilván a fejlettebb tagállamoknak kedvez, de pozíciójukból adódóan a végső játékszabályokat ők hozzák meg), a közvetlen gazdasági következményeknél is jelentősebb szempontokból kell a magyar euró szükségességét vizsgálni. Ezek azonban hosszútávú folyamatok, amelyek racionális és rendezett politikát igényelnének, és ezt összeadva a szuverenitás gyakorlati és szimbolikus csökkenésének lehetőségével érthetővé válik, hogy Orbán miért nem lelkesedik túlzottan. Varga szavait pedig talán úgy lehet értelmezni, hogy Magyarország gyakorlatilag be tudná vezetni a közeljövőben az eurót, de arról nincs szó, hogy ezt meg is teszi. Ha Orbán hirtelen meg is gondolná magát, vagy a Fidesz esetlegesen elveszti jövőre a választásokat, Magyarországon reálisan leghamarabb 2021-ben lehetne euróra cserélni a forintot.

A fent leírtakból érezhető, az EU intézményes jövőjét valamilyen formában az eurózóna fogja meghatározni, a V4 tagok pedig jelentősen eltérő jövő elé nézhetnek jelenlegi helyzetükben. Szlovákia kész a magországokkal magasabb sebességre kapcsolni, és ebben Csehország is könnyedén követheti, ha októberben egy erős, meggyőző kormányzat kerül hatalomra. Lengyelország álláspontja is érthető a lengyel gazdaság méretéből adódóan (a teljes nominális lengyel GDP majdnem négyszerese a magyarnak). Míg a kimaradás esetleges negatív következményeit a gazdaságuk kibírná, valós lehetőségük nyílhat a többi független állam közötti vezető pozíció megszerzésére, ami hosszútávon akár kifizetődőbb is lehet, mint az eurózónához való csatlakozás.

A legnagyobb vesztes így ismét Magyarország lehet, amely egzisztenciálisan függ az EU gazdaságától, és számos területen már most lemaradt a régióban. Megannyi példa bizonyította már, hogy az Orbán rezsim a pillanatnyi politikai és személyes gazdasági érdekeit helyezi előtérbe az ország hosszútávú érdekeivel szemben. Így ebben a kérdésben is csak akkor fog a magyarok számára előnyös döntés születni, ha abból Orbánék is jelentősen profitálnak; és sajnos nem szükségeltetik túl élénk fantázia, hogy elképzeljük, egy még inkább lemaradó és elszegényedő országból is profitálhatnak jelentősen.

Amennyiben az EU szakít hagyományaival és valóban megvalósítja a beterjesztett reformjavaslatot, nem kérdés, hogy az abból kimaradó, perifériális országok további hátrányba fognak kerülni. Érthető azonban, hogy a perifériát eddig is leginkább olcsó munkaerő és hatékony felvásárló piacnak tekintő tagállamok megelégelték a szüntelenül szkeptikus és integrálódni nem akaró államokat, és egy mélyebb, tartalmasabb Unió megvalósítására törekszenek, akár a többiek mellőzésével. A V4 tagjainak közös stratégiát kell megalkotniuk, különben a reformok a belső egység megbontásával magát a V4-et tehetik okafogyottá. Magyarország számára pedig a centrumhoz való felzárkózás lehetősége, vagy a további, akár végleges lemaradás lehet a tét.

Horváth Kristóf