Az újraelosztás nélküli piaci verseny hívei azt képzelik, hogy a piacon mindenki egyforma esélyekkel indul és vesz részt a megmérettetésben. Ezzel szemben a tapasztalatok által is bizonyítható, hogy a szegényeknek ebben a mérkőzésben rosszabbak az esélyei, mint a gazdagoknak. Ez pedig tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Forrás: Bárdos Tamás -kontraszt
Sokszor elhangzik az a vád, hogy a szegénység valamifajta jellemhiba eredménye. Mindannyian hallottuk már, hogy „ha az én János nagybátyám a legnagyobb ínségből is ki tudta annak idején hozni a családját kemény munkával, akkor bárki ki tudja”. Aki még sem lesz sikeres, az gyenge, személyiséghibás.
Statisztikailag tudjuk, hogy a János bácsik esete inkább a kivétel, mint a szabály. A társadalmimobilitás-vizsgálatok szerint a legtöbb szegény nem vergődik ki a szegénységből, aki mégis, annak kivételes szerencséje van. (Arról most nem ejtünk szót, hogy évtizedek távlatából a legtöbb esetben a beszélőnek fogalma sincs, milyen tényleges hatások, rejtett erőforrások, kapcsolatok, szerencsés egybeesések segíttették János bácsi felemelkedését.)
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Két szerző, a harvardi közgazdász, Sendhil Mullainathan és a princetoni pszichológus, Eldar Shafir megvizsgálták, milyen is a szegények gazdálkodása, miben is különbözik az a gazdagokétól, és könyvet is írtak róla. (Sendhil Mullainathan és Eldar Shafir: A szűkösség pszichológiája. Budapest: HVG könyvek, 2014.)
Először is találtak objektív különbségeket. Szegénynek lenni drágább. Az uzsorakamatok rendkívül magasak. A hátralék díjak sok pénz elvisznek. Részletre vásárolni mindig sokkal drágább, mint egyben, azonnal. Ám utóbbira csak a gazdagoknak van pénzük, a szegényebbeknek nincs.
A szegénynek egy-egy rossz döntése óriási bajt okozhat, hiszen nincs tartaléka, miközben választási kényszerei nagyon is vannak. Ahhoz, hogy beszerezzen például egy új hűtőt, valami másról le kellene mondania, amiről nem teheti meg, hogy lemondjon.
Vegyünk egy analógiát: pénz helyett kislabdákat. Ha valakinek sok labdával kell eltalálnia egy távoli célt, sokkal valószínűbb, hogy előbb-utóbb eltalálja, mint az, akinek csak néhány labdája van. Ez akkor is így van, ha a kevés labdát birtoklók azt a pár labdát jobban megbecsülik, és a tapasztalatok szerint egy-egy labdával pontosabban céloznak. Ennek ellenére a sok labdát dobálók fogják nagyobb valószínűséggel eltalálni a célt. A gazdagoknak több esélyük van sikeresnek lenni, mert több pénzük van. Sokkal többször próbálkozhatnak. A szegények csak kevesebbszer.
Aztán itt van a folyamatos választási kényszer. A szegényeknek most kell spórolniuk. Ezért a jó minőségű étel helyett a rosszabbat fogják megvenni, biztosításra és öngondoskodásra nem marad pénzük, ahogy rendszeres sportolásra sem. Ettől természetesen leromlik az egészségük azokéhoz képest, akik jól táplálkoznak és sportolnak. Amikor pedig beüt a baj, nincs biztosításuk, mert nem volt rá pénzük annak idején. Mindeközben nyers közgazdasági értelemben éppen a szegények azok, akik nem engedhetnék meg maguknak, hogy ne fizessenek biztosítást, hisz nekik nincsenek megtakarításaik, s ha baj van, végük. Minden fontosra egyszerre azonban biztosan nincsen pénzük.
A gazdag kocsival sokkal hamarabb odaér, ahova a szegénynek buszjegyet kell vennie… Egy gazdag embernek nem kell folyamatosan döntések közt őrlődnie, „vagy-vagy” gondolkodnia. Egy szegény számára fontos a dilemma, hogy porszívót vegyen-e vagy mikrót. Tudja, hogy mind a kettővel időt spórol meg, de csak az egyikre van pénze. A gazdagnak ilyen dilemmája nincs, megveheti mindkettőt, és dupla annyi időt spórolhat meg. Szemben Milton Friedman libertariánus guru könyvcímével − Free to choose, magyarul Lehetőség a választásra – a gazdag embernek arra is lehetősége van, hogy ne válasszon. A szegény embernek nincs ilyen lehetősége. Egy-egy rossz döntése óriási bajt okozhat, hiszen nincs tartaléka, ám választási kényszerei vannak. Valami másról le kell mondania, amiről nem biztos hogy megteheti, hogy lemondjon.
A szegény sokszor kerül uzsoracsapdába. Ezt a váratlan, a szűkös költségvetésbe bele nem férő kiadások okozzák. Lehet ez előre nem látható, költséges szerencsétlenség. Okozhatja a kiszámíthatatlanság is: aki napi 2 dollárt keres átlagban, az néhanapján kereshet 4-5-öt is, máskor viszont hosszabb időn át semennyit. Ekkor kénytelen az uzsoráshoz fordulni, hiszen vagyona nincs, fedezet nélkül pedig – szemben a gazdaggal – máshonnan nem kap hitelt.
De legalább ennyire fontosak a pszichológiai hatások. Az erőforrások hiánya pszichológiai tesztekkel igazoltan csőlátáshoz vezet. Ez segít minket az éppen aktuális problémáinkra fókuszálni, ugyanúgy, mint ahogy középosztálybeliként a határidő közeledtével nyomás alá kerülünk, és összekapjuk magunkat. Hasonló történik, amikor éppen veszekszünk valakivel: ilyenkor csak rossz tulajdonságaikra vagyunk képesek fókuszálni, szélesebb értelemben nem jelenik meg személyiségük, kellemes, szeretnivaló tulajdonságaival együtt. Másfajta szűkösség is hasonlóképpen fókuszál: a diétázás az ételekre, a folyamatos magányosság a magányosságunkra szűkíti gondolkodásunkat. A pénzhiány pedig a szűkös anyagi helyzetünkre. Ez lerontja az ösztönös megérzéseinket, a magabiztosságunkat, a hosszú távú gondolkodásra való képességünket, az önértékelést és a kontrollt.
A szerzők által bemutatott pszichológiai tesztek hosszú sora bizonyítja, hogy a megszorult élethelyzetben lévők jelentősen rosszabbul teljesítenek az IQ teszteken, mint azok, akiknek bőséggel rendelkezésére állnak az erőforrások. Akiknek nélkülözniük kell, rosszabb munkavállalók. Több hibával dolgoznak és udvariatlanabbak a vevőkkel. Ez a magyarázata annak a Magyarországon sokat emlegetett jelenségnek, hogy bár az ország egyfajta gazdasági rendből egy másikra váltott, az eladók nem lettek kedvesebbek. Ha a munkavállaló nincs rendesen megfizetve, akkor csak anyagi nehézségeire képes koncentrálni. Sokkal kevésbé fog lelkesedni, pontosan dolgozni, képezni magát. Sötétebben látja jövőjét. A jól megfizetett munkavállaló tehát a cégtulajdonosnak is megéri.
Sokan jellemhibának tartják azt is, hogy a szegények képtelenek folyamatosan önkontrollt gyakorolni – nem megvásárolni mondjuk bizonyos dolgokat, amelyeket nem engedhetnének meg maguknak. A két szerző azonban egyrészt bemutatja, hogy az önkontroll alkalmazásával arányosan fogyó erőforrás. Olyan ez kicsit, mint az izom: folyamatos használattal fárad. A gazdagnak nem kell folyamatosan önkontrollt tanúsítania, a szegénynek igen.
A középosztálybeliek ugyanezt élik át az idővel. Amikor egyetlen sürgető határidőre koncentrálunk, kimerítjük magunkat. Amikor végre leadjuk a megkívánt anyagot, egy időre elengedjük magukat, mert úgy érezzük, túlfeszítettek vagyunk. Ezzel pontosan azt az időt nem használjuk ki a következő projektre, amivel elkerülhetnénk, hogy a következő határidő megint a nyakunkra szoruljon. És ahogy sok középosztálybeli folyamatosan elcsúszik a határidőkkel, sok szegény ugyanígy van a pénzzel is. Ha végre egyszer megszabadul egy égető tartozástól, végre szeretne egy kicsit kiengedni, hogy valamennyire élhető legyen az élete.
A szegényeknek az átváltások miatt folyamatosan mérlegelniük kell. Mit fizessek ki először? A legrégebb óta fennálló tartozást? A legnagyobb összegűt? A társadalmi morál szerinti legkínosabbat? Vagy arra költsek, amivel megelőzhetem a még nagyobb bajt? Mondjuk, fizessek ki egy költséges orvosi beavatkozást, más tartozásaimat kifizetetlenül hagyva, hogy ne legyek később még betegebb? A szegény folyamatosan zsonglőrködik a problémákkal, amitől a levegőben lévők mind folyamatosan nőnek. A gazdag egyszerre megszabadulhat mindtől.
Egy másik könyv (Abhijit Banerjee és Esther Duflo: Poor Economics. Public Affairs, 2012) a szegénység csapdájának gazdasági logikájára fókuszál. A szegényeknek drágább vásárolni, mert nem tudnak nagy tételben, leárazva megvenni semmit. A szegények képtelenek felzárkózni, mert alig van befektetni való tőkéjük. Ugyanannál a profitrátánál a sokkal nagyobb kezdőtőke folyamatosan távolodáshoz vezet a kisebb kezdőtőkéhez képest.
A szegénység egészen prózai módokon is tovább öröklődik. Ismert, hogy az alultáplált gyerekeknek mint a szellemi, mind a fizikai fejlődése gyengébb lesz, mint a jól tápláltaké. Ennek eredményeképpen még felnőttkorban is kevésbé lesznek képesek szellemi, illetve fizikai munkára, és az életvitelükkel kapcsolatos döntéshozatalban is gyengébbek lesznek.
A jellemet elítélő, szegényekkel szemben moralizáló hozzáállás sokszor veti a kiskeresetűek szemére, hogy miért költenek olyan, kívülről luxusterméknek tűnő dolgokra, mint mondjuk a lapos képernyős televízió. Tekintsünk el attól a ténytől, hogy nem lapos képernyős televíziót már egy évtizede nem gyártanak. Maga a televízió lehet-e luxus egy család életében? Kétségtelenül az lenne, ha feltételezhetnénk, hogy annak árát megtakarítva, azt befektetve a család kitörhetne a szegénység csapdájából. Mi van akkor azonban – teszik fel a kérdést a szerzők –, ha mégis csak a szegények ítélik meg a saját helyzetüket reálisan? Ha elérhetetlen távolságban érzékelnék ezt a kitörést? Ezen esetben teljesen reális az élet apró kis örömeit az itt és mostban megtalálni – egy televízióban például, amely egy egyszeri befektetési után hosszú éveken át elveszi a figyelmünket sanyarú helyzetünkről.
Valamivel magasabb életszínvonalon, de hasonló a helyzet az apró és leromlott állapotú panellakások előtt parkoló viszonylag jó autókkal. Míg egy kis keresetű munkásember pár év megfeszített takarékosságából össze tud spórolni egy relatíve jó autót, főleg használtan, és ezzel valamifajta szimbolikus státuszra, önbecsülésre tehet szert a közösség kötelékében, addig egy valamire való lakásra egész életpályája során spórolhatna, akkor sem tudná azt megvásárolni. A szegények látszólag luxus jellegű vásárlásai tehát igen gyakran a saját helyzetük és életesélyeik reális felméréséről tanúskodnak – és a külső szemlélő tudatlanságáról.
A fentiekhez még hozzátehetjük Pierre Bourdieu elméletének szellemében (amelyről itt írtunk), hogy a szegénynek nincs pénze a megfelelő helyekre járni, találkozni, öltözködni, reprezentálni. Ezért nem tehet szert sem megfelelő mértékű kapcsolati, sem szimbolikus tőkére. A valódi életből pedig tudjuk, hogy a létező kapitalizmusban az igazán jövedelmező tevékenység a networking, a társadalmi hálózatok építgetése és működtetése. Sokkal jövedelmezőbb, mint a megfeszített, kitartó munka szinte bármely munkahelyen.
A szegények hátránya tehát nem csak anyagi és pszichológiai. Nem létező anyagi tőkéjüket nem képesek egyéb más tőkeformákra váltani, majd onnan vissza, ki vannak zárva a „polgári társadalom” e félig rejtett körforgásából.
Mindezt összefoglalva elmondható, hogy megfelelően magas minimálbér, szociálpolitika, illetve szélesebb értelemben vett újraelosztás hiányában a piaci versenyben a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. És nem jellemhiba okán.
Pogátsa Zoltán
A cikk eredeti változata az Új Egyenlőségen jelent meg.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
