„egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az
asszonyoknak egész életükre volt min gondolkozni”
(Krúdy Gyula: Szegilongi)
fotó: AFP
Pedig ezekből van szép számmal: a rendszer intézményes képviselőit mindenfelé kiakolbólították a hatalomból,
Cameron, Clinton, Renzi ma már csak rossz emlék, de még maga Merkel sem lehet biztos a dolgában. A szobrok ledőlőben, a paloták lángokban: hullanak a fejek szépen. Maga Franciaország egy politikai temető: Hollande, Valls, Sarkozy, Juppé, Fillon – az utóbbi évtized összes nagyágyújától szerencsésen megszabadulni látszik az ország.
De nem csak személyek ügye ez: az egész inkompetenciával és korrupcióval vádolt politikai világ élvezi polgárai mély megvetését. A társadalom szent dühe immár minden és mindenki ellen fordult, nem is „elit-ellenesség” ez egyszerűen, hanem mély undor.
Olvasóink jól tudják: ma már nem is az a kérdés, hogy bekerül-e Marine Le Pen az elnökválasztás második fordulójába, hanem (szemben a magyar kommentátorok és „szakértők” egybehangzó véleményével) egyáltalán nem lehetetlen, hogy megnyeri a választásokat. Nem akarok a Kettős Mérce Lengyel Lászlójaként tündökölni, de szerintünk: Marine Le Pen jön.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Cet étrange Monsieur Fillon
No igen, itt van még François Fillon (meg a kedves családja ugye) akiknek már a személye is hadüzenet minden jóérzésű ember számára. Fillont a jobboldal előválasztásán a társadalom legreakciósabb rétegei (a főleg vidéki gazdag nyugdíjasok) választották meg: és aligha tévedtek.
Mi magunk nem is igen gondoltuk volna, hogy az Élet és Irodalom körén kívül van még ember, akiknek 2017-ben Margaret Thatcher lenne a példaképe (tekintve a brit társadalom remek állapotát), de bizony van még ilyen figura: François Fillon. Nem közismert Magyarországon, de amúgy a francia politikában imádnak külföldi modellekről beszélni (főleg a jobboldalon, azaz a médiákban), hogy leleplezzék a „mozdulatlan, reformálhatatlan, idejétmúlt, túlzottan államelvű és szociális Franciaországot”: a brit-modell a liberalizálás, a privatizáció sikertörténete, a német-modell pedig a flexiblis munkaerő-piacé. Nem tréfálunk.
Szóval ez a Fillon ember, túl azon, hogy ő az itteni Thatcher, a tradicionalista-patriarchális ellenforradalom tipikus alakja is: ha tetszik egyszerre Trump, Putyin meg Erdogan, a mostani nagy reakciós előretörés francia variánsa.
Milyen kár, hogy a remek programját ez a feddhetetlen, vidéki notable családapa most már aligha tudja megvalósítani! Szép kis terve volt pedig neki: nyugdíjkorhatár-emelés, vissza a 39 órás munkahetet (mely jelenleg 35 órás), támogatás a magánszektor vállalatainak, 500.000 állás megszüntetése a közszférában, ÁFA-emelés, a vagyonadó (ISF) megszüntetése, a bevándorlás megállítása(a menekültek befogadásáról persze szó sem lehet), az egészségbiztosítás részleges privatizációja, a munkanélküliség elleni harc a munkaidő növelése révén (ezen mi még mindig meg tudunk lepődni) stb. stb.
Fillon, miután kiderült, hogy 20 éven az egész családját a köz pénzéből finanszírozta, legutóbb azt javasolta, hogy a büntethetőség korhatárát szállítsák le 16 évre, és alig hagy kételyeket az iránt, hogy kik lesznek a kemény kéz politikájának áldozatai: akik mindig, a szegények, a külvárosok népe, célkeresztben pedig persze az iszlám, no meg a menekültek. Egy megszorítási politika jegyében, amelyről már maguk az IMF/Világbank jelentések állapították meg, hogy nem működik.
Egyébként ezek a javaslatok teljes konszenzust élveznek a jobboldal körében (és persze a médiákban), Fillon győzelmét saját táborában a regresszív tradicionalizmusának köszönhette. Ő volt a kemény jobboldal reprezentánsa, a reakciós, konzervatív, katolikus vidéki családapa, akinek az álláspontja még az abortusz kérdésében sem teljesen egyértelmű, és ellenzi persze a melegek házasságát. Ő a munka értékében és a hagyományos családi szerepekben hisz, valamint a politikusok feddhetetlenségében.
Mindez ma már, a botrányai nyilvánosságra kerülése után persze mulatságos (nem vagyunk hajlandóak elmesélni a magyar sajtóból is több-kevésbé megismerhető botrány részleteit -elképesztően szánalmas az egész – annyit mondhatunk: a legjobb az egészben az, hogy Fillon szegény feleségét, akit eddig „vidéki háztartásbelinek” állított be, alkalmazta fiktív állásokban, most pedig azt kéne bizonyítani, hogy a felesége volt „a legaktívabb politikai segítőtársa”: nehéz az élet). A helyzet pedig egyre fokozódik: az ügyészség vádat emel Fillonnal szemben.
De ne feledjük: éppen ez a karikatúra, amelyet Le Pen megrajzol a „politikai kasztról”. Nagyjából az a helyzet, hogy alig van már valódi különbség a jobboldal és a szélsőjobboldal között (ahogy mondani szokás Sarkozy sikeresen „lepenizálta” a ma már „komplexusok nélküli” jobboldalt), azonban a mainstream jobboldal politikusai cinikus, képmutató tolvajoknak tűnnek fel: ez az egész szégyen ma már inkább Le Pennek kedvez.
Ilyen forradalmár minden városba kell
Nekünk a francia politika legújabb csillagáról, Emmanuel Macronról őszintén szólva mindig a 2000-es évek közepének Gyurcsánya jut eszünkbe: kissé egzaltált, nehezen besorolható figura, aki amúgy az üzleti életből érkezett (Macron bankár volt a Rothschild bankháznál), elképesztő média-hátszéllel és alapvetően egy liberális, de hogy finoman fogalmazzunk kevésbé kiforrott és megemésztett világképpel rendelkezik. Tulajdonképpen mond mindenféléket, amikről nehezen lehet tudni, hogy – túl a liberális programján – egészen pontosan felfogta-e, hogy miről beszél.
Jól mutatja a politikai és médiarendszer aggkori elhülyülésének biztos jeleit, hogy egy volt bankár és volt miniszter, a rendszer legkönnyebben felismerhető terméke és haszonélvezője, rendszerellenes-lázadást hirdet meg és Révolution címmel ír könyvet, mégsem válik nevetség, gúny és megvetés tárgyává.
Ez azért még egy-két évtizede sem lett volna így.
Maga a Macron-jelenség amúgy szintúgy válságtünet, mint Le Pen vagy éppen a baloldal összeomlása: a népszerűségét alighanem éppen annak köszönheti, hogy senki sem tudja, hogy Macron mihez kezdene elnökként, legutóbb például kijelentette, hogy „nem a program egy politikai terv szíve” és, hogy számára „a politika misztikum”…
Hát jó.
Magát egyébként emlékezetes Orléans-i beszédében szerényen Jeanne d’Arc-hoz hasonlította, hiszen „Jeanne életútja tiszta és egyenes, mint egy nyílvessző. Ostorozta a rendszert, álmodozó őrültnek számított, de később már ő volt a magától érthetődőség.”
Sikere alighanem mégis inkább a médiáknak és az anti-politikai hangulatnak köszönhető. Mindenki ismeri a lemezt: „elég a pártokból”, „civil szereplőket a politikába, „lehet más a politika”, haladjuk meg a jobb/bal törésvonalat”, „progresszió”, a „politika nem egy szakma”, „modernizáljuk Franciaországot”. El lehet képzelni.
A gondot az okozza, hogy amint kiderül, hogy mit is jelent ez a progresszió és modernizáció, rögtön fény derül egy kellemetlen tényre: minden jelölt közül Macron programja áll a legközelebb ahhoz, amelybe Hollande olyan szépen belebukott (ez nem véletlen: Macron részt vett Hollande programjának írásában, később az elnöki adminisztrációban dolgozott, majd gazdasági miniszter lett). Azaz „növelni a versenyképességet”: adócsökkentés a vállalatoknak, a „munkaerő árának mérséklése”, a munkatörvénykönyv további „rugalmasítása” és így tovább.
Macron szívesen emlegeti, hogy neki milyen modern víziója van a társadalomról: ez nem más mint a globális liberalizmus és az „uberizált” társadalom közismert szintézise. Mindenki legyen saját maga főnöke, tűnjenek el a különbségek az állami alkalmazottak, a magánszféra bérmunkásai és az egyéni vállalkozók között, legyen vége a „státuszok” blokkolt társadalmának.
A minisztersége alatt rendszeresen meleg szavakkal emlegetett Uber jó példa mit is jelent ez a „mindenki a saját főnöke”-ideológia valójában: egy egyéni vállalkozó Uber-sofőr 1.700 eurót keres átlagban, heti 60 óra munkával. A minimálbér 1250 euró, de a munkahét 35 órás: talán nem teljesen érthetetlen, hogy sokan azért csak szeretnék azokat a bizonyos státuszokat…
Ahogy a nagy Retz bíboros mondta annak idején: „on ne sort de l’ambiguïté qu’à son détriment, vagyis a kétértelműségből csak megszüntetése révén lehet kilábalni. Ez Macron legnagyobb problémája és persze éppen ezért akarja elkerülni oly nagyon azt, hogy bármiféle programszerű konkrétumról ejtsen szót: amint nyilvánosságra fog kerülni (ha egyáltalán persze), hogy a programja nem más, mint „Hollande+”, azaz még inkább libszoc, mint szoclib, nagy valószínűség szerint mostani baloldali szavazóinak a jó része is észbe fog kapni. Neki persze az a terve, hogy ez csak az elnökválasztás második fordulójában derüljön ki, amikor ezek a szavazók már csak közte és Le Pen között választhatnak.
Mondanunk sem kell milyen veszélyes mindez: egy neoliberális programmal induló simabőrű volt bankár szemben a szociális demagógiában utazó, a nép nevében beszélő Le Pennel… Most mondjuk, hogy nem is olyan rég láttunk valami ehhez hasonlót? Minden estre aligha veheti biztosra, hogy ez olyan jó ötlet. Már fel is tűntek az első jobboldali hangok (ki más, mint Henri Guaino persze, Sarkozy volt beszédírója, ma már képviselő), hogy „Macron elnöksége veszélyesebb lenne, mint Le Pené”. Aligha egyedüliként gondolja ezt a jobboldalon: ez komoly meglepetésekkel járhat az elnökválasztás második fordulójában.
Hogy csak egyet mondjuk: Marine Le Pen lesz a francia köztársaság elnöke.
Az alkimisták
Nem mi leszünk természetesen azok, akik különösebb illúziót fűznek az amúgy nem teljesen antipatikus Benoît Hamon győzelméhez a baloldali előválasztáson. Túl az igen ambiciózus politikai programján (bár elsősorban az azért elgondolkoztathat minket, hogy saját pártja sem nagyon látszik lelkesedni a legelőremutatóbb ötleteiért), azaz a hírhedt munka törvénykönyvének megváltoztatásán, az európai paktumok újratárgyalásán, a feltétel nélküli alapjövedelmen, mégis csak arról van szó, hogy a francia baloldal többsége véget akart vetni a szociálliberális/rendpárti Hollande-Valls-korszaknak.
Ez mindenen túl: jó hír. Az erőviszonyok megváltozni látszanak a baloldalon – bár alighanem már túl későn.
Nagy valószínűség szerint be fognak állni Hamon mögé a Zöldek is: 2 százalékos jelöltjüket becserélik pár képviselői mandátumra (azaz lemondanak az önálló elnökjelölt indításáról a Szocialista Párttal való szövetségérét cserébe a közvetlenül az elnökválasztás után sorra kerülő parlamenti választásokon), egyébiránt alighanem a Zöldek az egyetlen párt Európában, amelynek a vezetősége balosabb és radikálisabb, mint a szavazói. Szerintük arra sem kell sokáig várni, hogy a Francia Kommunista Párt otthagyja a „szélsőbaloldali” Jean-Luc Mélenchont, hasonló megfontolásokból (Franciaországban csak egyéni választókörzetek vannak, nincsen lista: azaz a Szocialista Párttal való szövetség nélkül nehezen elképzelhető, hogy akár a Zöldek, akár az FKP parlamenti mandátumot szerezzen).
Mivel a közvélemény-kutatási adatok (Hamon olyan 15 százalék körül áll, Mélenchon 11 százalék körül) arra utaltak, hogy egy közös baloldali jelölt bejutna a választások második fordulójába Marine Le Pen mellé (26 százalékon, Macron: 19, Fillon: 18), ezért érthetően a viták előterébe az került, hogy vajon lehetséges-e, hogy valamelyikük visszalépjen a másik javára?
Különösebben a programok közti különbség nem számít amúgy: Hamon jóval EU-barátabb egyrészt, ami annyit tesz, hogy hisz abban, hogy az EU-t meg lehet „belülről változtatni, amelyhez sok sikert lehet kívánni neki. De nem is ez a lényeg: még 2012-ben írtam hosszan Mélenchonról, a helyzet azóta mit sem változott:
Mélenchon egy erősen jakobinus, kokárdás szociáldemokrata, igen kemény nacionalista kilengésekkel. Hamon távolról sem ez az iskola: összehasonlíthatatlanul humánusabb álláspontot képvisel a menekülteket illetően is, nem is beszélve Mélenchon igen aggasztó, meglehetősen kritikátlan Putyin-párti álláspontjáról, hogy most Szíriáról ne is ejtsünk szót.
Bár talán annyit érdemes megjegyezni, hogy az orosz imperializmus legnemesebb elejtett vadja alighanem az európai „szélsőbaloldal” nagy része (azért nem az egésze: ne higgyünk az újságoknak). Ezen „szélsőbaloldal” számára az arab országok forradalmai az amerikai imperializmus művei, „az egész az olajról szól” stb. stb.. Akik így vélekednek, mindösszesen egy dolgot felejtenek el, magát az „arab tavaszt”, mely mégis csak diktatúra-ellenes, szociális tartalommal nagyon is bíró, népi felkelések sorozata volt – érdekes, hogy erről pont a baloldal nem vesz tudomást, hogy visszameneküljön a jó öreg anti-amerikanizmus (nem írhatunk anti-imperializmust sajnos, hiszen ezeknek az embereknek szemmel láthatóan az orosz imperializmussal nincs bajuk) avítt, veszedelmes közhelyei mögé.
Persze a pozitívumok is igazak, melyeket Mélenchonról írtunk még az előző kampányban: kétségtelen, hogy ez a tehetséges néptribün bizonyos szempontból az egyetlen volt, aki szemtől szembe ment neki Marine Le Pennek azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszahódítsa a szélsőjobboldaltól a kékgalléros munkásságot (mely jó részben kékgalléros munkanélküli manapság). Egyszerűen azzal, hogy visszahozta a politikai térképre a munkásokat: „la classe ouvrière existe” ,a munkásosztály létezik! És egyébiránt van is valami ilyesmi a levegőben: a munka törvénykönyve elleni tömegmegmozdulások során újra meglepve fedezték fel a médiák, hogy vannak még melósok: az SNCF vasutasai, a Total olaj-munkásai, Le Havre dokkerei… Már kérdés, hogy Mélenchon a baloldal legrosszabb hagyományait eleveníti fel ebben is: a fő ellenség a pénzügyi tőke, sőt gyakran a megszemélyesített „bankár” („a probléma mélyen a bankárt találjuk, a bankárt, akinek nagyon is van neve, nagyon is van címe”), a globalizáció és így tovább – de erről tényleg hosszan szóltunk annak idején.
Egyébként mind Hamon, mind Mélenchon a Szocialista Párt (PS) megbízható apparátcsikja (utóbbi múltidőben), akik ráadásul többször egymás szövetségesei is voltak a PS baloldalának (sikertelen) küzdelmeiben a párt belső vezetéséért. Nyilván az egész sok tekintetben személyiségek harca, minden estre tény, hogy ebben a dologban Mélenchonnak van több vesztenivalója, aki ha nem elnök-jelölt, akkor egy egyszerű szenátor, tulajdonképpen párt, hatalom és minden nélkül.
Mélenchonnak másrészről minden oka megvan a bizalmatlanságra (igaz, minden érdeke is) és nem is teljesen logikátlan, amit mond: hogyan akar Hamon szövetséget kötni a Hollande-politika baloldali virulens ellenzőivel, ha maga a PS ezen korszak olyan illusztris személyiségeit is indítja a választásokon, mint Manuel Valls vagy szegény Myriam El Khomri, a munkaügyi miniszter? Napestig idézhetnénk a szocialista potentátokat, akik a már hivatalosan is a párt elnökjelöltjének számító Hamon programjának az irrealitását húzzák alá, akik szerint az alapjövedelem megvalósíthatatlan, a munka törvénykönyvét nem lehet visszacsinálni, akik szerint alapvetően változtatni kell Hamon programján, akik explicit kijelentették, hogy bojkottálják Hamon-kampányát… Egyelőre a tömeges Macron-felé áramlás nem indult meg (a Szocialista Párt még mindig egy szolid apparátus, amely nagyobb esélyeket biztosít egy képviselő helyhez), de hogy Hamon mögött nincs konszenzus, az nagyjából teljesen biztos. Beszédes szám, hogy még az előválasztásokkor Valls miniszterelnök 178 szocialista képviselő ajánlását adta le, Hamon nagyjából harmincét… Sok tekintetben Hamon a pártja csapdájában van: ha mozdul a párt centruma felé, elárul mindent, ha nem mozdul, majdnem biztosan veszít.
Még ennél is nagyobb baj, hogy az egész Hamon-jelenség nehezen vehető igazában komolyan: nem azért mert ő nem gondolja komolyan, mert ez nincs így, hanem mert nincs elég befolyása egy ilyen fordulat végrehajtásához.
Kicsit az lehet az érzésünk Hamont látván, mint ha egy alkimista mutatványát figyelnénk: vajon lehetséges-e ólomból aranyat előállítani? Lehet-e ezzel a Szocialista Párttal valamiféle baloldali fordulatot végrehajtani? A nézők szorítanak a mutatványosnak: nagyobb illúziók nélkül.
Ha Hamon alkimista, akkor (a szenátor, EP-képviselő, volt szocialista miniszer stb.) Mélenchon szövegéről, hogy „a francia nép azt akarja, hogy minden politikus tűnjön el”, a híres krétai Epimenidész juthat eszünkbe: „én, Epimedinész, krétai vagyok és azt mondom, hogy minden krétai hazudik”. Ha egy politikus mondja nekünk, hogy „minden politikus hazudik”, akkor mi a teendő?
Hm-hm.
Passons.
Most úgy tűnik (és az idő múltával mindez nyilván egyre inkább így lesz): nem lép vissza egyikük sem. Talán nem is logikátlan mindez: alighanem a híres gauche plurielle, sokszínű baloldal, a még Lionel Jospin által összehozott szocialista-kommunista-zöld koalíció ideje tényleg lejárt. Túl nagyok már ehhez a különbségek a mainstream baloldal és a „szélsőbaloldal” között és persze a nép többségéhez sem lenne ez feltétlen elegendő. Pár nagyvárosban működhet még mindez, ahogy Párizsban jól működik is, de hát Párizs nem Franciaország.
Pedig persze ez volna az egyetlen rendszeren belüli kiút, azaz egy ambiciózus baloldali politika: szociális törvénykezés, a munka törvénykönyvének újraírása, valódi női/férfi egyenlőség képviselete, gáláns és humánus menekültpolitika, az EU szociális és demokratikus fordulatának kikényszerítése, a környezetvédelmi kérdések előtérve helyezése…
Ezzel talán meg lehetne állítani Le Pent. De lehet, hogy még ezzel se. Hiszen ha ez, az egyébként ma nem túl valószínű, helyzet létrejönne, azaz hogy valamiféle isteni csoda révén a baloldal és Le Pen kerülne be a választások második fordulójába, akkor is erősen kétséges lenne a siker.
Semmi garancia sincs arra, hogy a jobboldali szavazók egy nagy része ne voksolna inkább Le Penre mint valamiféle álmodozó, islamo-gauchiste balosra – sőt, ma már inkább ez a valószínű. Nem is beszélve a jobboldali politikusokról, akik nagyobb megindulás nélkül állnának be Le Pen mögé egy ilyen baloldallal szemben, maga Fillon mondta egy éve talán, hogy a baloldal és a szélsőjobboldal közül ő azt választaná, amelyik „kevésbé szektás”. Úgy látszik ugyanolyan „szektásság” a társadalmi egyenlőség, mint a rasszizmus vagy az idegengyűlölet…
Le Pen lenne ebből is, higgyenek nekünk.
A lehetetlen baloldal
Érdekes, hogy ebben a mai világban, amely egyre inkább változásra ítéltetett, mégis egy valami lehetetlen: a változás. A médiák a helyzet ilyetén való alakulásában persze kulcsszerepet játszanak: a „realizmus” és a „pragmatizmus” letéteményesei elállják az utat minden valós alternatíva elől. Ritkán látni ilyen jelenséget, hogy a „flexibilitás”, a rugalmasság médiákbéli ideológiai harcosai valójában maguk milyen mozdíthatatlanok véleményük akárcsak részleges megváltoztatásában is.
A fennálló sémákon kívüli gondolkodás számukra immár kognítve lehetetlen: innen a „valóság” iránti szenvedélyük és innen az is, hogy az évtizedek óta interiorizált ideológiájukról már azt sem tudják, hogy ideológia. És hogy ez a való világ nem az egyetlen lehetséges világ, hiszen nem volt öröktől fogva (és nem is fog örökké tartani), kialakulásában pedig az erőviszonyok játszották a döntő szerepet nem „valamiféle természeti törvények”.
Ahogy a Magyarországon is ismert Frédéric Lordon írja, nem is az „igazság utáni politika” a nagy baj, hanem a posztpolitikai médiavilág, amely a tények ellenőrzésének mániájába menekül, ahelyett hogy a keretekről beszélne. Nem csak arról van szó, hogy bebizonyítsuk, hogy régebben Eurázsia Kelet-Ázsiával volt szövetségben és Óceániával harcolt (bár ez sem haszontalan), hanem hogy megmutassuk, hogy egyáltalán miért van háború, hogyan lehetne neki véget vetni, mi az hogy Eurázsia, hogy alakult ki, miért, és így tovább.
A keretekre való rákérdezés, arról hogy a mai „realitás” honnan jött, miért és lehet-e másmilyen: ez a baloldal lényege. És ma, ezekkel a médiákkal, ez nem lehetséges.
Ebben a helyzetben a baloldali alternatíva egész egyszerűen „irreális”: lehetetlen.
Franciaországnál maradva: egészen elképesztő volt látni, hogy mi ment a baloldali előválasztás idején. Mint ismeretes, a végén két jelölt maradt: a szociálliberális, rendpárti volt miniszterelnök Manuel Valls és a fentebb jellemzett Benoît Hamon. A legkevesebb amit állíthatunk, hogy a mainstream médiák a lehető legkevésbé voltak elfogulatlanok: Hamon volt az álmodozó, az utópista, aki el fogja veszejteni a baloldalt, míg Valls a realista, akinek a programja megvalósítható, és aki az egyetlen esélyt jelenti a baloldal számára (fel sem tűnt senkinek, hogy a Valls-féle baloldal olyan népszerű az országban, hogy egykori főnöke, Hollande már el sem mert indulni a választásokon). Nagy valószínűség szerint a baloldal népében Hamon népszerűsége egyrészt újdonságának, programja néminemű újszerűségének köszönhette (főleg az alapjövedelemről volt sok szó), és éppen annak a szimpátiának, amelyet a médiák képmutatása és elfogultsága váltott ki.
A de Gaulle-rajongó (vagy ahogy ő írja: „De Gaulle”, a „Tábornok” – jézusmária) kedvenc magyar „Franciaország-szakértőnk” (Magyarországon van ilyen: ért mindenhez úgy en bloc, ami Franciaország… génial), egyenesen Trump recepjét ajánlja a baloldalnak, ami őrültségében is szimptomatikus. Idáig azért persze még a legdurvábban jobboldali francia kommentátorok sem merészkedtek el.
Egy tökkelütött francia újságíró Hamon programját látván „szociál-populizmusról” beszélt, sőt „baloldali trumpizmusról”, hiszen Hamon „falakat, határokat akar mindenfelé, és gazdasági programja szürreális, sőt dadaista, akár Trumpé.” Mit sem számított természetesen, hogy Hamon semmi ilyesmit nem akar, sőt, a nagyon is realista jelöltek az országhatár-rajongók…
Szóval a médiák világában van az baloldal, amely kormányzóképes és realista, és van az álmodozó, örök ellenzéki baloldal. Az alapjövedelem? Idézzük egyik kedvencünket, a liberális újságírót, a talán legtöbbet foglalkoztatott politikai kommentátort, Christophe Barbier-t (akiről már írtunk máshol, hogy szerinte a férfi/női béregyenlőség „kedves utópia”): „az alapjövedelemnek a célja a Nagy Francia Forradalom végső befejezése: hosszú idővel a nemesség privilégiumainak az eltörlése után most eljött az ideje annak a társadalomnak, ahol mindenki bír az arisztokrácia legfontosabb jellemzőjével, a semmittevéssel.”
Ilyen a színvonal.
Mondanunk sem kell egyébként, hogy ezen kívül Hamon természetesen „islamo-gauchiste”, ez a közkeletű francia kifejezés melynek a jelentése hasonlatos a magyar „migráns-simogatóhoz”, bár a kontextus kicsit más: mindenki az iszlám bérence és/vagy hasznos idiótája, aki a legkisebb megértést is tanúsítani meri az arabok/az iszlám/a külvárosok/a bevándorlók/a menekültek iránt.
Amikor ezekben a médiákban mondjuk Macron tűnik fel, mint „forradalmár”, mint a rendszer valamiféle alternatívája, akkor azonnal tudjuk, mi a helyzet: Sanderst annyira gyűlölték, hogy megkapták Trumpot, Corbynt annyira nem vették komolyan, hogy jött Cameron meg az egész kupleráj, és ne legyenek kétségeink, a valódi baloldal helyett Marine Le Pen sincs olyan messze már.
„Hamon nem komoly, Marcon nem elég szolid, Fillon kampányának meg vége.”
Hollande (akinek a politikai érzékét nehéz volna elvitatni, igaz, ez talán a legjobb tulajdonsága) mondta mostanában ezt: „Hamon nem komoly, Marcon nem elég szolid, Fillon kampányának meg vége.” Nagyjából ez a helyzet. Ahogy a politológusok szokták mondani: a politikai dinamika Le Pen mellett áll.
Marine Le Pen meg olyan, ahogy elképzeljük: frank, nemzeti határok, hadsereg, rendőrség, börtönök, zéró tolerancia, maximális büntetési tételek, bevándorlók, idegengyűlölet (10% pluszadó annak a cégnek, amely külföldit alkalmaz!), priorité nationale mindenütt a munkahelyektől az oktatáson át a kórházakig.
Közben a legnagylelkűbb szociális politika (persze csak a franciáknak): 60 éves nyugdíj-korhatár, minden adó csökken és minden juttatás emelkedik. Minden állami szolgáltatás megmarad, sőt kiterjed. Idegengyűlölet, szociális politika, EU-ellenesség.
Hát ez ilyen.
Nagyobb baj, hogy az ország milyen.
Sok mindent elmond az öt éves szocialista kormányzásról, hogy Franciaország utóbbi két miniszterelnöke egyenesen a belügyminiszteri székből érkezett (akár a hírhedt Nicolas Sarkozy egyébként…), ami különösen jól hangzik a Magyarországon is közismert legutóbbi esetek fényében.
A Nique la police-t (”fuck the police”) felváltotta a „la police te nique” (egyre derülnek ki az újabb és újabb esetek, amelyeket az igazságszolgáltatás balesetként kezelt: egyszerűen a francia rendőrök kezéből mindig úgy csúszik ki a gumibot, hogy pont behatoljon az őrizettbe vettek fenekébe…no igen) meg persze a legdurvább rasszista („négro”, „bamboula”) és homofób – „salope”, „fiotte” – sértések az igazoltatások során.
Ahogy manapság lehet hallani: Théo esete emlékeztethet mindenkit, hogy miért menekült el a rendőri igazoltatás elől Zyad és Bouana… (és menekült egy villamostelepre, hogy ott meghaljon – ez váltotta ki a 2005-ös nagy külvárosi lázadásokat). Sokat elmond a mai Franciaországról, hogy Le Pen betiltaná a rendőri erőszak elleni tüntetéseket, egy rendőri szakszervezeti vezető szerint a „bamboula” megszólítás a rendőrök részéről „többé-kevésbé elfogadható” és így tovább. Öt év baloldali kormányzás után továbbra is itt tartunk: a francia rendőrség valamiféle neokolonista hadműveleti terepnek tekinti az elsöprő többségükben francia állampolgárok által lakott külvárosokat.
Úgy viselkednek, mintha az ötvenes évek végi Algériában működnének – igaz, nagyjából úgy is gondolkodnak: egyszerűen maga a rendőrség „encule” („b…a s..ggbe”) a külvárosi fiatalokat. És ez még nem is Le Pen országa…
Ja még a remek közhangulathoz: történt, hogy az UDI (a francia liberális-konzervatív párt, mely azonban – a magyar elvbarátaival szemben – tudja magáról, hogy jobboldali) vezetője találta a minap mondani, hogy a Peugeot (PSA) nagy Aunay-sous-Bois-i gyára bezárásának (plusz 6.000 munkanélküli…) az igazi oka az volt, hogy „a dolgozók körében egyre terjedtek a vallásos kívánalmak, melyek csökkentették a termelékenységet”. Azért, hogy a delokalizációért (a termelés kiszervezéséért a „fejlődő világba”), így a munkanélküliségért is az iszlám lenne a felelős, azt mi magunk sosem gondoltuk volna. Ugyanezzel az emberrel valószínűleg találkozni fogunk 2017 tavaszán, amikor is sajnálatát fejezi ki a szélsőjobboldal ”vállalhatatlan eszméinek előretöréséért”.
Na még egy kis ambience: Emmanuel Macron legutóbb Algériában járt, ahol egy interjújában kijelentette, hogy a gyarmatosítás „emberiség elleni bűncselekmény” volt. Túl azon, hogy nyilvánvalóan nem a jogi kategóriát kívánta használni (mint általában a félművelt emberek, Macron is gyakran él olyan kifejezésekkel, amiket valahol úgy hallott, de nem nagyon tudja honnan jönnek, pontosan mit jelentenek stb. – mondtuk, hogy 2000-es évek közepének Gyurcsányára emlékeztet sok tekintetben), mindösszesen arra utalt, hogy a gyarmatosítás példátlan antihumánus barbárság volt, és ezt sohasem lehet elfelejteni, fehér embernek különösen nem. Számunkra ez több mint közhely, sőt különösen szimpatikus tett volt Macrontól (akit egyébként ezekben az ügyekben semmiféle vád nem érhet amúgy sem), hogy mindezt Algériában mondta el, ahol 1830 óta Franciaország annyi vért ontott, hogy minden egyes mea culpa több mint indokolt. A reakció volt elképesztő: a jobboldal és persze a szélsőjobboldal (és a médiák egy jó része!) azonnal Macron torkának ugrott és valamiféle zavaros hablatyolásba kezdett a gyarmatosíts civilizatorikus hatásáról (ez már kábé 150 éve is gyomorforgató volt), a francia történelem sárba tiprásáról és így tovább. Megdöbbentő volt látni és olvasni, hogy magukat távolról sem szélsőjobboldaliként meghatározó emberek mentegetik az egész egyszerűen menthetetlent: aki mentségeket keres a kolonizációra, az nyilvánvalóan ma is abban a hitben él, hogy a nyugati civilizáció „magasabb rendű”, azaz joga volt mindarra a példátlan rablásra, erőszakra és gyilkolásra, melyet véghezvitt.
Itt tartunk, ezt jó tudni.
Nagyon vékony anti-rasszista, anti-kolonialista máz borítja csupán nyugati társadalmainkat, semmi sem lehetetlen. Trump, a „menekült-politika” egy átlagos napja, Le Pen Présidente.
Még a legjobb, amit tehetünk, ha valamiféle sötét optimizmussal tekintünk az eseményekre. Lehet, hogy ez az egész zombi-karnevál positivement délirant hogy nagyon franciásak legyünk. Végül is ez a politikai berendezkedés (a képviseleti állam, a kapitalo-parlamentarizmus) egyre inkább úgy tűnik, hogy végső stádiumba jutott: Trump vagy Le Pen az aggkori elgyengülésnek a biztos jele (ahogy Hillary Clinton, vagy éppen Macron szintúgy persze). Lehet hogy ideje lekapcsolni a lélegeztetőgépeket: egyszerűen a részvétel ebben az egész komédiában már rég nem valamiféle politikai tett, egyre érthetetlenebb relatív népszerűsége. Egyszerű szokás ez? Félelem a még rosszabbtól, hogy csak Franciaországnál maradjunk: Chirac Le Pennel szemben, aztán Sarkozy ellen Hollande, ma meg bárki csak ne Marine Le Pen? Meddig lesz ez lehetséges? Talán éppen ettől a félelemtől kellene megszabadulni. Felhagyni a látszattal, hogy még hiszünk ebben az egészben: „a jelmezbálnak vége, az álarcokon taposunk; és lassan felfedezzük üres tekintetünk csúfságát.”
Jó mulatást hát az utolsó évadhoz!
Bár mulatságos éppen aligha lesz.
Balázs Gábor
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
