Most mi lesz? Szajkózzuk tovább az igazságot egy egyre zsugorodó szigetről? Adjuk fel? – tehették fel a kérdést Trump megválasztásának másnapján amerikaiak milliói, akik számára az ingatlanmágnás elnökké válása legmélyebb félelmeiket igazolta. Az alábbiakban Junot Díaz dominikai-amerikai író válaszát adjuk közre, aki 15 kollégájával a New Yorker november 21-ei számában reflektált a Donald Trump győzelme utáni Amerikára. Díaz – akinek Oscar Wao rövid, de csodálatos élete című, Pulitzer-díjas regénye és két elbeszéléskötete (Fulladás, Így veszíted el) magyarul is olvasható – irodalmi szövegeiben sokat foglalkozik az elnyomás kérdéseivel, különösen a rasszista elnyomással.
Fotó: A szeretet mindig legyőzi a gyűlöletet. / Bernie Sanders Twitter
Radikális remény
Drága Q.!
Remélem, ha jobban nem is érzed magad, legalább már nem vagy annyira kétségbe esve. Szerdán, miután győzött, kerestél; tanácsért, szolidaritásért. Azt írtad: „A két kishúgom sírva hívott ma reggel, és én semmi vigasztalót nem tudtam nekik mondani. Csak az ürességet éreztem. Most mi lesz? Szajkózzuk tovább az igazságot egy egyre zsugorodó szigetről? Adjuk fel?„
Azonnal válaszoltam, mert a nővérem vagy, mert annyira fájt hallani az elkeseredettségedet Próbáltalak vigasztalni, de az az igazság, hogy fogalmam sem volt, mit mondjak. Neked, a keresztlányaimnak, akiknek egész évben rémálmaik voltak a szüleik deportálásáról, magamnak.
Egész nap az emailed járt a fejemben, Q., és te jártál a fejemben az esti órám alatt. A diákjaim teljesen meg voltak zavarodva. Páran nyíltan elmondták, hogy úgy érzik, cserben hagyták őket, és félnek. Ketten sírtak is. Nem könnyű feldolgozni, hogy a szavazók fele – a szomszédaik, barátaik, családtagjaik – képes volt megválasztani az ország élére egy mérgező nőgyűlölő, rasszista demagógot, aki az elmúlt ötven év polgárjogi vívmányainak szétzúzásával akarja Amerikát naggyá tenni.
Most mi lesz? – kérdezted. És a diákjaim is ezt kérdezték. Most mi lesz? Attól tartok, nekik ugyanannyira nem tudtam válaszolni, mint neked. Úgyhogy most itt ülök az éjszaka közepén, hogy újra nekifussak.
Most mi lesz? Hát, mindenekelőtt muszáj, hogy érezzünk. Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy szembe nézzünk az elutasítással, a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal, amit Trump győzelme nyomán érzünk.
Nem fordíthatjuk el a fejünket, nem válhatunk érzéketlenné, és nem bújhatunk a cinizmus pajzsa mögé. Tanúságot kell tennünk mindarról, amit elvesztettünk: a biztonságunkról, az ide tartozás érzéséről, az országunkról alkotott elképzelésünkről. El kell gyászolnunk ezeket a veszteségeket, különben vissza fognak rántani a kétségbeesésbe. Csak így tud majd elkezdődni a gyógyulás.
És miközben a gyász kemény, de megspórolhatatlan munkáját végezzük, azokra a módszerekre kell támaszkodnunk, amelyek eddig is átvezettek bennünket a sötétségen. Szerveződnünk kell. Létre kell hoznunk a szolidaritás köreit. És igen: harcolni fogunk. A saját hangunkért. A biztonságunkért. A szabadságunkért.
Számunkra, akik eddig is részt vettünk a harcban, még több harc egy ilyen durva vereség után elképzelhetetlennek tűnhet. Az olyan pillanatokban, mint ez a mostani, egy amazon is könnyen úgy érezhetné, nincs tovább. De nekem meggyőződésem, hogy amint csillapodik a sokk hatása, vissza fog térni a hitünk és az energiánk. Mert, valljuk be, mindig is tudtuk, hogy ez a dolog nem lesz egyszerű. A gyarmati hatalom, a patriarchális hatalom, a kapitalista hatalom ellen folyamatosan és mindenütt küzdeni kell, mert maguktól soha nem fogják feladni.
Folytatnunk kell a küzdelmet, különben nincs jövő; teljesen felemésztődik. Mi, akiknek a felmenőit állatokként tartották és tenyésztették, nagyon is jól ismerjük ezt a jövőt, hiszen részben ez a múltunk. És azt is tudjuk, hogy a harc által, bármilyen elképzelhetetlennek tűnt is, mi, akiknek semmink sem volt, még saját nevünk sem, megváltoztattuk a világot. A felmenőink mindezt úgy érték el, hogy alig volt valamijük. Nekünk, akiknek több adatott, ugyanezt kell tennünk.
Ez a mi örömteli sorsunk – olyan mélyre beásni az erkölcsi kódrendszerünket az igazságosság talajába, hogy soha ne lehessen kiforgatni onnan.
De a világ minden küzdelme sem fog segíteni rajtunk, ha közben elveszítjük a reményt. Nem valamiféle vak optimizmusra gondolok, hanem arra, amit Jonathan Lear radikális reménynek nevezett. „Az teszi radikálissá ezt a reményt,” – írja Lear, „hogy egy olyan jövőbeli jóra irányul, amelynek megértése meghaladja jelenbeli képességeinket.” A radikális remény nem valami olyasmi, ami van, sokkal inkább olyan, amit gyakorlunk; ezért rugalmasságot és nyitottságot kíván, illetve azt a képességet, amit Lear a „képzelőerő kiválóságának” nevez. A radikális remény a legjobb fegyverünk a kétségbeeséssel szemben, akkor is, amikor úgy tűnik, helye van a kétségbeesésnek – általa lehetővé válik a világvége túlélése. Csak a radikális remény lehetett képes a világra képzelni a hozzánk hasonlókat. És én hiszem, hogy abban is segíteni fog, hogy egy élhetőbb, szeretet teljesebb jövőt építsünk.
Tudnék még mit írni, Q., de már így is eleget beszéltem. Ideje szembenézni ezzel a kemény új világgal és újra nekilátni fontos, felemelő munkánknak. A sötét már úgyis oszladozik, új nap virradt.
Szeretettel, J
Fordította: Dósa Mariann
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
