Töretlenül nőnek Budapesten és a nagyobb egyetemi városokban is az albérletárak: tovább szűkül a piac, miközben egyre nő a kereslet, de sem a központi állam, sem a városi, kerületi önkormányzatok nagy része nem érzi létfontosságúnak, hogy szabályozó, támogató, cselekvő erőként lépjen fel a lakhatási biztonság érdekében. Pláne akkor nem, ha a kiszolgáltatott csoportok védelméről lenne szó. Ezúttal őket, a diákokat, a szegény dolgozókat, a krízishelyzetbe kerülőket, a kisgyermekkel a meredély szélén egyensúlyozókat, a fogyatékosként még esélytelenebbeket kérdeztük arról, hogyan (nem) találnak lakást Budapesten.

Harmat (munkás)szálló, forrás

A fővárosban különösen akutnak mondható lakhatási problémák közismertek, a sajtóban szezonális csomagolásban jönnek szembe a tünetek: így nyár közepén-ősz elején jellemzően az egyetemisták lakáskeresése kapcsán merül fel, mennyit emelkedtek egy év alatt az árak, és milyen mértékben nyomja fel őket a tanév kezdete.

Nem reprezentatív felmérésünkben szerepelt olyan diák is, aki egyedül keresne szobát és egy, már egyetemistaként is saját, magasnak mondható keresettel rendelkező pár. A 20 éves Marci csak egy szobát szeretne, a két évvel idősebb Róbert és barátnője lakásba költöznének, büdzséjük is kétszer olyan magas, 100 ezer forintnál jár. Mégis mindkét esetben azzal szembesülnek, hogy „nem találnak olyat, ami megfelelne az elvárásaiknak és a lehetőségeiknek”, Marci szavaival: „ami normálisabb, emberibb, kellemesebb szoba lenne, általában eléggé drága”.

Amiből az is következik, hogy aki nem számíthat családi, baráti segítségre, mint a nekünk válaszolók, feltehetően le is mondhat a tanulmányokról. És hiába mondja magát szerencsésnek, mint például Róbert, mert „a korosztályunkban jól keresünk”, még így is egy kölcsönlakásban kénytelen átvészelni az albérlet keresés elhúzódó időszakát.

„Szegény embernek lehetetlen, középosztálybeli ember is nehezen tudja kifizetni”

Sokaknak azonban nem adatik meg ez a védőháló, a néhány héten vagy hónapon át menedéket nyújtó támogatás – ők azok, akiknek aztán évekbe telhet visszakapaszkodniuk a „albérlet piacra”, akik számára „csak álom”, hogy egy napon könnyebb lesz lakást találniuk. Mint a 44 éves Csurika Máriának, aki „elvált az agresszív férjétől, és a lakás ott maradt”. Az utóbbi években előfordult, hogy „olyan helyen élt, ahol szó szerint az emésztő tartalma is velünk lakott. De külföldön is éltünk, ott meg lenyúlták a bérünket.” Mária korábban fiával élt, ma pedig egyedül keres albérletet: 8 hónapba telt, míg egy hajléktalanságból érkező párnál talált szobára – „a tulaj rendes, nem kért kauciót, ritka jó ember, ad számlát, nem húzza le az embert” – lakásban nem is reménykedik.

A 39 éves László 3 műszakban dolgozik egy betonelem gyárban, egy munkásszállón lakik, „háromágyas szobában, másodmagával”. Az ő életében az utolsó cezúra 2014-re tehető, amikor 4 „hónapra bevonultam egy Büntetés Végrehajtó Intézetbe, december közepén szabadultam, ekkor nem vidékre mentem, hanem feljöttem Pestre. Pár napot egy ismerősnél töltöttem, de hogy ne legyek púp a hátán, bementem egy hajléktalan ellátó intézménybe. A telet itt húztam ki. 2015 áprilisában, megunva a hajléktalan szállóban uralkodó állapotokat, sátorba mentem lakni, ekkor már volt munkahelyem, közel is volt, és a tisztálkodást is napi szinten meg tudtam oldani.

2 hónap sátorozás után, A Város Mindenkié csoportban az egyik aktivista társam felajánlotta, hogy mehetnék vele egy albérletbe, ahol négyen osztozkodnánk a költségeken. Éltem is a lehetőséggel. Itt az volt a baj, mint utólag kiderült, hogy a tulaj nem is tudta, hogy mi ketten oda megyünk lakni. A két „főbérlőnek” fizettük a lakbért és a rezsiköltség ránk eső részét, ami nem jutott el a tulajhoz. Innen is el kellett jönnünk. Ismét egy aktivista társnak köszönhetően, pár hónapot szívességi lakáshasználóként volt fedél a fejem fölött. Nézeteltéréseink miatt innen jöttem be a jelenlegi „lakhelyemre”, a munkásszállóba.”

László túlórák nélküli jövedelmének felét, 60 ezer forintot szánna a bérleti díjra, mindenképpen közel a munkahelyéhez, de „amikor 1 szobáért elkérnek 50-60 ezer forintot, ne is beszéljünk lakásbérleti díjról… plusz a kaució. Nem 1, hanem 2-3 havit kérnek. Szegény embernek lehetetlen, középosztálybeli ember is nehezen tudja kifizetni.” Most ugyan ígéretet kapott az Utcáról Lakásba Egyesülettől, hogy kifizetik a kaucióját, ha talál albérletet, de az ő esetében is igaz, hogy bármilyen előre nem látott esemény újabb hónapokkal tolhatja ki a vágyott szoba elérését – most például feltörték a szekrényét, először az ott keletkezett anyagi kárt kell megspórolnia…

László hiába dolgozik, nehezen felelhetne meg a szociális lakásra pályázás követelményeinek, már ha lennének pályázható lakások persze , ugyanis egyedülálló, és csak 2 éve él Budapesten, pályázni pedig csak 5 év után lehet – azaz a pályázati feltételek pont azokat zárják ki, akik a városba érkezve épp a legkevesebb alternatívával rendelkeznek a lakhatás terén…

A takarítóként dolgozó 28 éves Zolinak és élettársának például csak 3 év elteltével és egy alapítvány segítségével sikerült kivennie egy szobát. Számára a „a nehézség igazából az anyagiak miatt van, mert a mai világban már a garzonlakások is horribilis áron vannak hirdetve”. Emlékeztetőül, 2 ingatlancég júliusi elemzése szerint a fővárosban – a 40 négyzetméteresnél kisebb – garzonlakások havi bérleti díja 100 ezer forintra nőtt. Míg korábban jellemzően a belső kerületek árai emelkedtek leginkább, idén már – akár 30-40 százalékos – drágulás volt a külső és olcsóbb pesti kerületekben. Zoli korábban önkormányzati lakásban élt édesanyjáékkal, „ahonnan egyik napról a másikra kiköltöztették őket tartozás miatt. Előbb rokonoknál laktak, később pedig önkényes lakásfoglalóként” éltek.

„Életveszélyes – azért ilyen olcsó!”

Zolinál majdnem 30 ezer forinttal többet tudna a lakhatásra szánni a 29 éves Endre, de az ő tapasztalata is az, hogy „a megfizethetőbb lakások leggyakrabban szinte lakhatatlanok”, és „az árak az utóbbi években a leggyakrabban gyakorlatilag megfizethetetlenek”. Több válaszban is felmerült az új trend és az Airbnb neve: a tulajdonosok növekvő része gyors hasznot remél, ezért is csökken a hosszútávra bérelhető ingatlanok száma, miközben az árak is emelkednek.

Endre másfél éves kisgyermekével és barátnőjével keres lakást, esetleg szobát, jelenleg többedmagukkal laknak egy albérletben, ahol „tél közepén elromlik a fűtés és életveszélyes állapotban van a kazán, meg a plafonról leesik a csillár és hasonlók”, és amikor ezt megemlítette a tulajdonost képviselő cégnek, „közölték, hogy azért ilyen olcsó” a lakás.

Több válasz alapján gyanítható, hogy a lakhatási válság és az albérletpiac szűkülése azt is eredményezi, hogy egyes tulajdonosok visszaélnek a legkiszolgáltatottabb lakók helyzetével, és a minimális szolgáltatásokat sem biztosítják, vagy még nyilvánvalóbban kizsákmányolják a bérlőket.

Ez a fentiek mellett újabb érv amellett, miért óriási hanyagság a politikai képviselet részéről, hogy nem lép fel a piac, az árak szabályozása és egy, a bérlők számára is biztonságot nyújtó, a méltányos lakhatást biztosító jogok védelmében. Mellesleg a főváros gazdasági érdekei is azt kívánnák, hogy egy rugalmas, könnyű belépést lehetővé tévő lakásszektor biztosítsa a Budapestre érkező munkavállalók lakhatását – bár a nekünk válaszolók egy kivétellel mindannyian dolgoznak, jelentős nehézségekbe ütközik a lakhatásuk.

Endre szerint az ő személyes helyzetén a felelős lakáspolitika segítene a helyi és országos kormányzat részéről, és felelős gondolkodás és viselkedés a tulajdonosok körében. Ehhez szükség lenne a lakhatási szolidaritási mozgalmak megerősödésére, hogy felhívják a problémára a figyelmet. „Nem gondolom, hogy mi lennénk a legrosszabb helyzetben ebben a kérdésben, de egyrészt a probléma egyre inkább manifesztálódik a középosztály rétegeiben is, elsősorban a fiatalok (egyetemisták, pályakezdők) körében, másrészt pedig a szegényebb polgártársaink kilátástalan helyzetének felismerése, és a velük való alapvető szolidaritás egyik fontos ismérve a nem tisztességes előnyöktől (árdrágítás, spekuláció, stb.) való tartózkodás.”

„Meg talán ha a kisgyermekesekkel szemben megértőbbek lennének a tulajdonosok”

Nemcsak Endrééknél találkoztunk azzal, hogy egy kisgyermek „akadálynak” számít egyes tulajoknál. A 31 éves Dóri több olyan hirdetésre bukkant, ami „külön kikötötte, hogy csak párok vagy egyedülállók jelentkezését várják, gyerek kizárva. Egy alkalommal olyat is ki mert írni a hirdető, hogy kisállat és a gyerek, egymás után és ilyen sorrendben tiltólistás.„

Dóri egy 60 négyzetméteres belvárosi lakásban élt, innen szeretett volna kisebbe költözni, amikor egyedül maradt gyermekével, de hamar be kellett látnia, hogy ez korántsem egyszerű. „Egy egyszobás albi kb. 50 ezer + rezsinél kezdődött, a másfél szobás 70 ezer + rezsi lehetett volna. Ezek nem csillivilli, felújított pecók voltak, inkább közepes állapotúak, félig lerohadt gázkonvektorokkal vagy kiszámíthatatlan fűtésű lakótelepi panelek.”

Végül úgy döntött, hiába múlja felül bére csak néhány tízezer forinttal a korábbi lakás lakbérét, nem adja fel kisfia kényelmét a bizonytalanért. Ráadásul egy harmadik akadály is állt előttük: több tulajdonos kizárta a roma bérlőket. Olykor a hirdetésben is szerepelt, hogy a bérlőnek „volt már rossz tapasztalata” cigányokkal.

Dóri ma már külföldön él, talán egy olyan országban és városban, ahol működik mindaz, amire szerinte Magyarországon is szükség lenne: „béremelések, lakásbérleti díjszabályozás, alapterület minimum, tamogatás a keresésben a családosoknak, kiemelten az egyedülállóknak, alacsony jövedelműeknek…. Szociális bérlakás, önkormányzati ingatlanok nem-elmutyizása, valódi lakásfenntartási támogatás bevezetése, mindenkinek, reálisan a lakáspiachoz és a bérátlaghoz viszonyítva, nem öregségi nyugdijminimumokkal dobalózva – nevetséges, hogy csak az kaphat támogatast, aki épphogy nem hal éhen.”

„Mi az, ami segítene? Egy együttműködő és empatikus tulajdonos”

Van egy másik lakossági csoport is, amely különösen rá van szorulva a tulajdonosok jóindulatára és nyitottságára, ők pedig azok a fogyatékos emberek, akiknek külön erőfeszítésükbe kerül kiválasztani a számukra alkalmas lakóhelyeket, hiszen az akadálymentességről a tulajdonosok nagy része nem is tudja kielégítően informálni őket. Ha mégis találnak megfelelő helyet, még a főbérlő beleegyezéséért, „empátiáájáért” is meg kell küzdeniük – ami korántsem magától értetődő, ahogy a nekünk adott válaszokból megtudtuk.

A 38 éves Zoltán például 7 éve él albérletben, jelenleg barátnőjével és 2 másik bérlővel lakik együtt egy kétszobás, 50 négyzetméteres panellakásban. A bérlőtársak szintén a Roll Dance Budapest kerekesszékes kombi táncegyüttes tagjai, akárcsak Zoli, de jövő januártól emelik a bérleti díjat, ezért keresne új helyet, ahol már csak ketten élnének. Ő is úgy látja, hogy folyton emelkednek az árak, és a keresés nemcsak a számára fontos információk miatt nehéz – sokszor csak helyben derül ki, hogy mégis van ott néhány lépcső, vagy lehetetlen biztonságos rámpát építeni – hanem a tulajdonosok bizalmatlansága miatt is. Zoli azonban mégsem a saját gondjai miatt aggódik, mert azokat valahogy mindig sikerült megoldania, hanem a társadalomért: „ha elterjedne egy közös szemlélet, amely senkit sem zár ki, mindannyiunknak jobb és könnyebb lenne”.

Éva 53 éves és gyári betanított munkásként 6 órában dolgozik, hallássérült – a története megdöbbentően illusztrálja, milyen reménytelen helyzetek adódhatnak abból Magyarországon, ha valaki halmozott problémákkal küzd:

„Családon belüli erőszak miatt 50 évesen elmenekültem a család elől és először a CSÁÓ egyik védett házában laktam rövid ideig áldozatvédelem okán… Utána egy alapítvány által fenntartott átmeneti hajléktalanszállóba költöztem, és ott ragadtam 3 évig. …Egy alapítvány által fenntartott, fizetős, átmeneti hajléktalanszállóban, Budapest „legdrágább átmeneti szállójában” sínylődtem 3 éven át, ahol havi 22 ezret fizettem rezsidíjként, és kötelező minimális, kamatmentes előtakarékosságot is fizetni kellett havonta, és letétbe helyezni a
maradék pénzt…”

De úgy tűnik, minden probléma ellenére örül neki, hogy néhány éve az önállóság mellett döntött. Bár a lakbérre szánt 50 ezer forintja „a teljes fizetésemet elviszi, de szerencsére (?) van C2 rokkantsági ellátás, amiből a gyógyszereket, élelmiszert tudok vásárolni. Extra dolgokra nem futja, mint ruha, különleges diéta, hallókészülék tartozékai, hallókészülékvásárlás – lejárt a 7 év, még mindig nem telik rá.”

Számára külön nehézség az is, hogy csak jelnyelvi tolmács útján tud telefonálni, és akkor sem azonnal. Ezért inkább ő ad fel hirdetést, illetve Facebook-csoportokon keresztül próbál boldogulni. De szerinte ezen túl számos olyan általános probléma van, amellyel mindenki más is szembesül: a külföldi kiadó cégek és bérlők miatt felfelé húzott árak, a „mesterségesen alacsonyan tartott bérek”, az adórendszer problémái.

Hallássérültként pedig úgy érzi, speciális helyzetben van, mert miközben „mindenhol csak kommunikáció szintjén „fogyatékosbarát” a kormány vagy ellenzék a rendszerváltástól napjainkig”, az elvileg az ő érdekeit is védő szervezet, „a SINOSZ, amelynek van európai és fideszes hazai képviselője is, nem lobbizik a hallássérültek lakhatásáért….. Pedig a SINOSZ a kormány  lobbiszervezete! Sajnos a SINOSZ „érdekvédelme” csak a jelnyelvben (videotolmácsolás) merül ki.

Nincsen szociális érdekképviselet, érdekérvényesítés sem. Olyan, hogy fogyatékosügyi szociálpolitika, nem létezik. A SINOSZ részéről nincs foglalkoztatáspolitika, lakhatási politika (a kilakoltatások, hajléktalanság megakadályozása), nincs áldozatvédelem a családon belüli erőszakot elszenvedő személynek, és megszüntették a szociális munkát is.”

Szerinte a hallássérültek nem látható sérülésük miatt is különleges helyzetben vannak, mert bár „régóta van ENSZ és hazai törvény, mégsem tartják be az akadálymentesítést a hajléktalanszállókon sem, még ma is „középkori” szinten van a kommunikáció a hallássérültekkel.” Erre a helyzetre a hajléktalanellátó szocmunkások sincsenek gyakran felkészülve, ráadásul „alig van fizikailag akadálymentesített hajléktalanszálló”. Összességében az a benyomása, hogy „az akadálymentesítés még mindig nyűg az ép társadalom személyeinek, ahogy a kormánynak is nyűg.

Éva válaszaiból is nyilvánvaló, hogy a fogyatékos embereknek sokkal összetettebb nehézségekkel kell megküzdeniük, ha önállóan szeretnének élni, de ha végiggondoljuk a fentieket, az a benyomásunk, hogy a társadalom szerencsésebb rétegei, de legfőképp a politikai képviselet általában véve is lemondott az akadálymentesítés követelményéről.

Mert a kisgyermekesek, az átlagos bérrel szegénynek számító dolgozók, a diákok, a vidékről Budapestre költöző fizikai dolgozók lakhatásának biztonságával foglalkozni is nyűg . Nyűgöt jelentenek tehát mindazok, akik a mindannyiunk életében adódó problémák vagy váratlan helyzetek kezelésekor, vagy épp a brutális kiszolgáltatottságban közelebb kerülnek a szakadék széléhez. Ahol Magyarországon mintha egyre többen egyensúlyoznának – és ahonnan a mélybe zuhanva egyre lehetetlenebb álom felkapaszkodni a biztonságot jelentő négy fal közé.

Dobsi Viktória, Papp Gazsi

A cikkben szereplő nevek részben kitaláltak.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!