Tizenkilences hangokról delirál a diktátor, tizenkilences hangok kísértik, beszélnek hozzá ezek a hangok, retteg tőlük, és hát ha nekilódult diktátor lennék, én is rettegnék ezektől a hangoktól, mert csupa csörömpölés, némi fegyverropogás, ez még nem is olyan rossz, a diktátorok kedvelik többnyire, amíg ők állnak a fegyverek mögött, ők csörömpölnek, de volt benne jócskán más is, ijesztő dolgok, nyaraló proligyerekek zsivaja a Balatonon és a Margitszigeten, viták, viták végtelenül; viták arról, hogy legyen mindenkinek mit enni, legyen mindenkinek hol laknia, mindenki beleszólhasson a köz ügyeibe, meg hogy mi a szépség és a művészet, kell-e háború, és ha igen, hát miért nem, kell-e az évezredes szolgaság, iszik-e alkoholt az öntudatos proletár, és ha iszik, mi lesz a másnappal, a tegnappal és a mával – és ha nem iszik, mi lesz a másnappal, a tegnappal és a mával, megannyi égető kérdés, ezerféle válasz zsongott a tavaszi levegőben, és a diktátorok nem szeretik a kérdéseket, és csak egyféle válaszuk van, hiszen ezért töpörödtek azzá, amik – a diktátorok is helyes csecsemők voltak, körmöt és fogat növesztettek, mint mindenki más, de a bennük burjánzó rosszindulatú sejtek mennyisége valahol átcsapott minőségbe, egy olyan mindig lefelé (vagy mindig felfelé, nézőpont kérdése) hullámvasútra ültek, ahol nincs szünet, kiszállás meg beszállás, csak az eszeveszett robogás.
1919. március 21-én reggel a proletár tömegek decens falragaszokról értesültek róla, hogy a proletár tömegek átvették a hatalmat, mindenki menjen szépen dolgozni, és ha náthás, zsebkendőbe köhögjön és tüsszentsen, fontos dolog volt ez, dühöngött a spanyolnátha, több áldozatot szedett, mint maga a világháború, amiből kinőtt, mint valami sápadt, iszamós taplógomba egy korhadó, roppant fatörzsből, a legyengült, kiéhezett testek millióiból, akiket odavetettek a hideg, racionális üzleti érdekeknek, amiket lángoló nacionalista lózungokba csomagoltak, és így, a háború után, a korábbi tétova forradalom után, a spanyolnátha, a nyomor közepette, mankóért sorban állva, tüdőbajtól szörcsögve, fuldokolva a koromlepte munkásnegyedekben, Csepelen meg Kőbányán meg Angyalföldön, a Mária Valérián, a Százházban, vagy éppen Miskolcon, Kisbéren, Kiscséripusztán, a mindig mások földjét boronálva, ezek a falragaszok hirtelen más jelentést kaptak, többek lettek, mint valamiféle rendelet, többek, mint valamiféle politikai manifesztum, többek, mint ezer év bármiféle plakátja és szerződése és nyilatkozata, mert azok olvasták és értelmezték a maguk szájíze szerint, akikről mindig mások döntöttek, akikről nem szólt az Aranybulla, a mindig kimaradókról, az élethosszig-munkába belerokkanókról, a korán haló mosónőkről, a frontokról visszaáramló ágyútöltelékekről, akik nem akartak többé ágyútöltetlékek lenni, és igen, a kávéházakban és vidéki kocsmákban összeverődő értelmiségiekről is, akik addig fejben játszottak forradalmat, remekművekbe vagy naivan döcögő versekbe kalapálták világmegváltó hevületüket, aszkéták voltak, vagy éppen hedonisták, megannyi Krisztus, akik bármikor szívesen meghaltak volna az emberiségért, amit többnyire nem ismertek, hiszen ki ismerhetné az emberiséget, a Józsit ismerjük a szomszédból, tudjuk, reggel hogy köhög, mert vékonyak a falak, az anyánkat ismerjük, a barátainkat, a sarki boltost, a kasznárt, a helyi csendőröket, mikor hogy, mikor hogy; az emberiség mindig elvont, még a proletariátus is elvont volt, ami ott, azokon a reggeli falragaszokon közölte magával, hogy átvette a hatalmat, minden rendben, most már minden rendben lesz, csak tessék viselkedni;
és persze semmi sem lett rendben, hatalmas dolgok történtek és kicsinyes leszámolások, politikusok álltak új röppályákra, a kávéházak asztalai, a hadifogolytáborok, sőt a gyárak szerelőcsarnokai megannyi katapulttá váltak, mindenféle emberek jöttek, hogy immár ők a hatalom, hogy ők a proletariátus diktatúrája, és párhuzamosan, időnként merőlegesen forrt és erjedt a társadalmi forradalom, a sosem látott, sosem próbált nagy átalakulás, hogy mindenki a képességei szerint, és mindenkinek az igényei szerint, hogy a magántulajdon lopás, hogy szabadság és egyenlőség és szolidaritás, hogy nem kell többé háború, hogy sötétében bujkáló ellenforradalmár, reszkess, hogy a kézmosás fontos dolog; üléseztek a munkások, a katonák, a parasztok, a kávéházi pincérek, az írók, a festők, a villamoskalauzok, folyt a beszéd, a sosem kimondott szavak mámora, a vélemények részegsége, és folyt a vér is, nem annyira, mint előtte, a háborúban, nem annyira, mint utána, a fehérterror alatt, de folyt, teherautókon közlekedett és páncélvonaton, megérkezett a faluba a terror, kiszállt az autójából, megropogtatta a derekát, homlokába húzta simléderes sapkába, és megkérdezte, na milyen volt a földesúr, ha a parasztok azt mondták, jó ember volt, instállom, tekintetes terror elvtárs, adott mindig vetőmagot, és támogatta a Ferkó iskolázását is, aki ritka éles eszű gyerek volt, még pap is lehetett volna belőle, akkor a terror tovább ment, de ha rosszat mondtak a parasztok, akkor a terror akasztott, lövöldözött, nem mintha különösebben élvezte volna, hanem mert ezt afféle történelmi szükségszerűségnek érezte, sajátos hübrisze volt ennek a terrornak, és sok arca, akadt, aki Dosztojevszkijt olvasott fel az elfogott ludovikás kamaszoknak, hogy majd attól jobb emberek lesznek, ez a terror mindig hitt az emberek megjavításában, és ez persze édesmindegy volt azoknak, akiknek kötelet hurkolt a nyakára;
de közben óriási dolgok rázták meg az országot, sosem látott dolgok, és valóban szimbolikus, hogy a proletárgyerekek eljutottak a Balatonra, hogy ingyen mehettek az addig csak vágyálmaikban élő Margitszigetre, hogy az elszökött arisztokraták és hadimilliomosok kastélyaiban tüdőgondozókat alakítottak ki, hogy elengedték a lakbéreket, hogy a munkások gyűlésein döntöttek a termelésről, hogy végre az emberek, akiket addig csak igavonóknak, erőforrásnak tekintettek, elkezdtek beleszólni a világba, hogy akiket utóbb patkányokként gyaláztak a hatalomba visszakapaszkodó rabtartóik, a kastélyaikba visszatérő arisztokraták és hadimilliomosok, vérgőzös, önhitt ellentengernagyok, csendőrök és tiszturak, gyárosok és laptulajdonosok, tekintetesek, méltóságosok és kegyelmesek, azok valójában emberek, vágyaik vannak, élni akarnak, nem csak mások javára létezni, igen, ha ez patkányság, akkor mind patkányok vagyunk;
aztán elbukott a forradalom, a forradalmak mindmáig elbuktak, egytől-egyig, felszámolták őket a józan, megszokott kizsákmányolás, a mindennapi halál masinériái, az ősi dugattyúk és fogaskerekek, tőkék, závárok, tokmányok; az antant és a kisantant, a régi urak és az új undokak, Bethlen és Horthy, a fehérterrorista különítmények, az úri Magyarország hordaléka és meguszadéka – és mindenekelőtt saját vezetői, a forradalom hátára felhágó népvezérek, a megdöbbentő gyorsasággal politikussá váló Kun Béla, aki „balról nem hagyta magát előzni”, de bármikor megvesztegethető volt, és a rengeteg akarnok és csinovnyik – velük szemben a forradalomtól megmámorosodott idealisták éppen úgy tehetetlenek voltak, mint maga a proletariátus, amelyik, úgymond, átvette a hatalmat; a forradalom magába fulladt, mint a spanyolnáthában fuldokló milliók, hektikus lett és kapkodó, sokszor öncélú, hiszen éppen öncélját tekintette a legfőbb célnak, agyonülésezte magát dohányfüstös termeiben, miközben másutt irányíthatatlanná vált, hiszen irányítói beleszerettek az irányítgatásba, magukat először kertésznek látták, aztán metszeni kezdtek, végül egyeltek és tizedeltettek, és egyre jobban kezdtek hasonlítani a régi kertészekre, akik komposztként és termésként gondoltak az emberekre, és a proletariátus, miközben vérzett a gyárakban és vérzett a frontokon, egyre inkább azt érezte, hogy az a márciusi falragasz hazudott, mint minden korábbi falragasz, megfagyott a forradalom, önmagát kezdte emészteni, és végül vonatikon és gépkocsikon, repülőkön menekült, vagy gyalog, át a zöldhatáron, emigrációba és a halálba, hogy utat nyisson a patkányozóknak, hogy utat nyisson a réginek;
ha diktátor lennék, én mégis ezektől az tizenkilences hangoktól félnék a legjobban; Magyarország nem áll jól forradalmakban, alig akadt errefelé forradalom, de ez volt a legmélyebb, és ez ment a legmesszebbre, szinte már igazi volt, szinte már az alapokat kérdőjelezte meg, és hát mi más lenne a forradalom, mint az alapok felszedése és újragondolása, hogy akiket addig patkányoknak tekintettek és patkányokként kezeltek, emberi mivoltukra ébrednek végre, a forradalom az elnyomottak fesztiválja, részeg ünnep, tivornya, társadalmi karnevál, de ha vége, jön a borzasztó másnaposság, az évtizedekig is tarthat, hosszú évtizedekig, generációkon át, nyögjük még ma is; mégis azt üzeni, hogy van félnivalója a diktátoroknak, és hogy semmi sem örökkévaló, mert – ahogy egy másik forradalomban írták a kirekesztő falakra, amik a nép igazi költészetének papirosává lényegültek át – a mindennapok szürke aszfaltja alatt valahol mindig ott van a tengerpart valóságszagú homokja.
Konok Péter
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
