„Nem csinálunk Európát Magyarországból” – viccelődött Orbán Viktor az állami rádióban. A menekültek gyakorta kínkeserves családegyesítési ügyei arról árulkodnak, hogy valóban, eddig sem volt európai a módi. Az, ami nálunk a szétszakított családok egyesítése címén folyik, embertelen és ellentétes az uniós joggal a Magyar Helsinki Bizottság szerint. Ráadásul az országnak sem használ.

© UNHCR

Az Alaptörvény patetikusan rögzíti a családi élethez fűződő jogokat. A Nemzeti Hitvallás szerint az együttélés legfontosabb kerete a család. „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony” – fogalmaz a hatályos alkotmány. Nincsen szó arról, hogy az itt élő külföldiekre, így a menekültekre ez ne vonatkozna. Pedig a hazai gyakorlat nemigen támogatja a családi életet, ha valaki itt lett menekült.

Az Európai Unió, jelesül az Európai Tanács 2003-ban irányelvet fogadott el a családegyesítésről. Ezt az akkori tagállamok – Dánia, Írország és Nagy-Britannia kivételével – aláírták, és a csatlakozók, így Magyarország is így tett. Az uniós országok vállalták, hogy legalább a közösségi minimumkövetelményeket átültetik saját jogrendszerükbe-, és gyakorlatukba.

Szemben az irányelvvel

Az irányelv megszabja a feltételeket, amelyek mellett a tagállamok területén jogszerűen tartózkodó nem uniós állampolgárok (így a menekültek is) családegyesítési jogukat gyakorolhatják.

Milyen jogról van szó? Miért fontos a menekülteknek, és miért is lenne fontos a befogadó országnak? A menekülő ritkán van abban a helyzetben, hogy az egész családját képes lenne magával hozni. A menekülés rendkívül költséges és kockázatos vállalkozás. Elég, ha arra gondolunk, hány szülő veszíteti el gyerekét a tengeri átkeléseknél Törökország és Görögország között. Ezért van az, hogy tipikusan fiatal vagy középkorú férfiak érkeznek legelőször, akik többnyire egyébként is leginkább ki vannak téve az üldözés veszélyének. A nők, idősek, betegek és gyerekek többnyire hátramaradnak, de veszélyben és kiszolgáltatottságban élnek továbbra is. Ha a menekülőnek szerencséje van, és védelmet kap valamelyik biztonságos országban, többnyire minden erejével azon van (ahogy lennénk mi is hasonló helyzetben), hogy családjával újra együtt lehessen. Erre nincsen más legális mód, mint a családegyesítés, hiszen amennyiben visszatér oda, ahonnan elüldözték, a védettséget elveszik tőle. De még akkor is így jár, ha felveszi a kapcsolatot egykori hazája hatóságaival.

A családegyesítés nem csak a menekültnek használ, aki szeretteit biztonságban tudhatja maga körül, és révbe ér, hanem többnyire a befogadó államnak is megéri – különösen olyan külföldieknél, akiknél esély sincsen arra, hogy egyszer majd hazatérnek. A családjáért aggódó, magányos menekült ugyanis jóval kevésbé integrálható, sokkal „problémásabb”, mint a családos.

Ezt fokozatosan ismerték fel a befogadó államok, és a 2003-as irányelv ebben a szellemben készült. A kedvezményezettek leginkább nukleáris családból jöhetnek (házastárs, kiskorú gyerek, kiskorúaknál a szülők), speciális esetekben az idős szülőket, élettársat és felnőtt, nem házas gyereket is beengednek.

Mivel itt irányelvről van szó, nem pedig egységes uniós rendeletről (mint például a „dublini rendeletnél”), a tagállamoknak elég nagy szabadságuk van az átültetés során. Ez azonban nem jelentheti, hogy a minimumkövetelmények alatti szabályaik legyenek vagy az irányelvvel ellentétes gyakorlatot folytassanak. A Helsinki Bizottság szerint Magyarország mégis ezt teszi. A magyar állam, elsősorban a jogalkalmazók, több helyen is kiszúrnak a családegyesítést kezdeményező menekültekkel.

A bürokratikus akadályok

A kedvezményes családegyesítés lehetősége eleve csak a menekülteknek van biztosítva, tehát a védelmet kapók közül az oltalmazottaknak 2010 óta erre nincsen lehetőségük, noha ők kétszer annyian vannak, mint a menekültek. (Összesen évi pár száz emberről van csak szó. A tavalyi „csúcsévben” 146 külföldi ismertek el menekültként, 356-ot oltalmazottként.) Az oltalmazottakra ebből a szempontból éppen olyan szigorú feltételek vonatkoznak, mint egy „mezei” bevándorlóra, tehát családtagjaiknak a belépéshez igazolniuk kell a megélhetéshez elégséges pénzt, legális szállást és élő egészségbiztosítást – és ők csak a házastársukat és a kiskorú gyerekeiket hozhatják Magyarországra.

A menekültnek fő szabályként ezeket nem kell felmutatnia, ha a családtagjai gyorsan, azaz a menekültként elismerő határozattól számított 6 hónapon belül benyújtják a családegyesítési kérelmet. De nekik sincs könnyű dolguk. Valójában tehát nálunk nem a menekült indítja el a masinériát, mint például Szlovéniában, hanem az otthon vagy út közben lévő családtag, amikor a „szükséges papírokkal” elmegy egy magyar külképviseletre. Mindez elegendő időnek tűnhet, csakhogy egyáltalán nem könnyű beszerezni az okiratokat, amit a magyar hatóságok hajlandóak elfogadni. (A szomáliai útleveleket például egyet sem tekintenek bizonyítónak.) Az elismert menekültek többnyire háborús, polgárháborús övezetekből érkeznek, ahol nemigen működik az állam vagy a külföldi üldözője éppen maga az állam volt. Ilyen helyeken az ügyintézés nagy türelmet, óvatosságot igényel. Ráadásul ezekben az országokban (Szíriában, Afganisztánban, a legtöbb fekete-afrikai országban) nem is működik magyar külképviselet, tehát el kell utazni oda, ahol igen. Ez harmadik világbeli, muszlim vagy tradicionális társadalmakban a magukra maradt nőknek különösen nehéz.

És itt jön egy másik bürokratikus akadály, mert a magyar hatóságok többnyire csak azzal a kérelmezővel hajlandók foglalkozni, aki legálisan lépett a konzulátusnak helyet adó ország területére. Az egyik szíriai palesztin apa Törökországban tartózkodó öt kiskorú gyerekének kérelmét például először nem vette be a hatóság, mondván, illegálisan léptek az országba (legálisan nem tudtak, mert nem szíriai állampolgárok), papírjaikat pedig egyébként sem ismerte el a magyar állam. Később a gyerekek orvosi papírjai és a Helsinki Bizottság fellépése meglágyította az ügyintézők szívét, és sikerült elérni a beengedésüket.

Másik ügyfelünk afgán (hazara) családtagjaival pedig addig packázott a hatóság, amíg értelmezése szerint kifutottak a féléves határidőből. Jóval később bíróságnak kellett majd figyelmeztetni a hivatalt, ha hiánypótlást kért a családtagoktól, azzal el is ismerte, hogy az eljárás megindult. A gyerekként idekerült fiatalembernek három és fél évbe telt, mire újra megölelhette szüleit és testvéreit.

A kedvezményes családegyesítésnél elvileg nem kell jövedelmet, lakást és egészségbiztosítást igazolni, ám két éve a felnőtt menekülttől a BÁH megköveteli, hogy legyen képes eltartani a szüleit. Korábban elegendő volt bizonyítani a szülők szegénységét, de a BÁH gyakorlata jogsértő módon megváltozott. Ez pedig szembe megy a kedvezményes családegyesítés feltételeivel, hiszen ha a menekült szülője gyorsan benyújtja a családegyesítési kérelmet, a menekülttől nem szabadna megkövetelni, hogy képes legyen eltartani a családtagját, sem azt, hogy biztosítsa a családtagja lakhatását és egészségbiztosítását.

Évente 15-20 családnak sikerül

A Magyar Helsinki Bizottság sok tapasztalatot szerzett családegyesítési ügyekben. Somogyvári Zoltán, a szervezet jogásza szerint évi 50–60 család próbálja meg a családegyesítést kedvezményesen, és talán 15–20-nak sikerül. Ez a szám rendkívül kevés ahhoz képest, hogy 2015-ben 502 embert ismert el Magyarország menekültként és oltalmazottként. Sokan tehát eleve nem kérik a családegyesítést, ismerve a szigorú magyar gyakorlatot. Akik kérik, azoknak a túlnyomó többsége a Helsinki Bizottság ügyfele. A hathónapos határidő elmúltával Somogyvári már csak évi 1–2 próbálkozásról tud. Nagykorú gyereket, testvért is csak a menekültek hozhatnak maguk után, az oltalmazottak már nem, és csak akkor sikerül valahogy idehozni őket, ha a tartózkodási engedélyt magáról gondoskodni képtelen, súlyos beteg ember kéri.

Nem csak a bürokratikus csapdák akadályozzák a család újraegyesülését, hanem a pénztelenség is. Afganisztánból iderepülni fejenként 1000 dollárt kóstál, Afrikából még drágább, Törökországból azért olcsóbb. Egy-egy családtag ide hozatala az eljárás költségei miatt akár több ezer dollárjukba is kerülhet, és intézményes segítségre nincsen lehetőség. Míg Nyugat-Európában ehhez szociális hitelt lehet felvenni, nálunk a menekült család csak magára számíthat. Egy-egy családegyesítés hosszú időre eladósítja őket. Elképzelhetetlenül nehéz választások elé vannak állítva. Egy afgán apa, akinek szintén segít a Helsinki, a kedvezményes időszakban csak a három tinédzser fiát lesz képes idehozatni, csak azokat, akiket leginkább fenyeget, hogy a tálibok elviszik őket harcolni. A feleségének és a másik öt kisebb gyereknek maradnia kell. Még az is lehet, hogy örökre.

Az amerikai unitárius egyház emberi jogvédő szervezetének, valamint német jezsuiták nagylelkű adományának köszönhetően a Helsinki Bizottság idén nem csak jogi képviselettel, hanem pénzzel is segíteni tudja mintegy húsz menekült család egyesítését.

A jogvédő szervezet munkatársai március 10-én, csütörtökön az Aurórában számolnak be családegyesítési tapasztalataikról. Azt hihetnénk, akik itt vannak, azoknak már jó. Hát, nem. Jelen lesz egy menekült férfi is, akinek hónapok óta Magyarországon van a felesége és kisgyereke, de a hatóságok késlekednek a felesége és gyermeke menekülti elismerésével, így míg ők menekülttáborban várakoznak, a férfi hajléktalanszállón rostokol. A hatóságok csak akkor engedélyezik, hogy együttaludhassanak, ha fizetnek érte.

Zádori Zsolt

a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!