Az elmúlt hónapokban Európába jött bevándorlók és menekültek beilleszkedése szempontjából kulcskérdés lesz, milyen integráló politikákat tudnak nyújtani a befogadó államok. A feladat korántsem egyszerű: bár a statisztikák szerint még a menekültek, tehát a legnehezebb körülmények közül jövők integrációja is jótékony hatással lehet az európai társadalmakra, a tömegesen érkezők ellátása számos problémát vet fel. Egy néhány napja megjelent Index-cikk egy olyan szocális munkás negatív tapasztalatait adta közre, akit traumatizálhatott a menekültekkel végzett munkája. Az Index átvette német szöveg nem tért ki az egyéni élmények hátterére, lehetséges mélyebb okaira, így arra sem, mi az illetékes németországi intézmények felelőssége az adott szociális munkás „keserű csalódásaiban”. Gyöngyösi Csilla iszlámkutató és dr. Kármán Marianna afrikanista, iszlámkutató alábbi írása talán közelebb visz bennünket a helyzet megértéséhez.
Berlini átmeneti tábor 2015 szeptembere – Fotó: Fabrizio Bensch, Reuters
A segítő szakmák, azaz bármi, ahol emberekkel kell dolgozni, nem végezhetőek tárgyi és pszichológiai tudás nélkül. Ha az embernek illúziói vannak azokkal kapcsolatban, akiken segíteni akar, nem fog tudni hasznukra válni. Az első és legfontosabb dolog azzal tisztába kerülni, hogy kik is azok, akiken segíteni akar, és miért van szükség erre. Különösen a magyar, de általában az európai bevándorlási politika és a szociális munkásokat képző rendszer hibáinak egyik legnagyobb elszenvedői a szociális munkások, akik nyelvi és kulturális ismeretek nélkül kell, hogy foglalkozzanak ezzel – az utóbbi időszakban létszámában erősen megnövekedett – réteggel.
Mint a cikkben említett adatok is mutatják, a segítőknek nemcsak az a problémájuk, hogy egy teljesen más nyelvi, vallási, kulturális, társadalmi és erősen traumatizált réteggel kell foglalkozniuk megfelelő képzettség nélkül, hanem az, hogy a szociális munkásoknak nagy létszámú csoportok számára és széles spektrumú területen kell segítséget nyújtania.
Az idézett szociális munkás négy pontban összefoglalt problémái:
1) a menekültek extrém módon követelőzőek
2) megbízhatatlan információkat adnak magukról – a menekült életút változatos előadásmódja
3) nem veszik igénybe a megállapodott szolgáltatásokat, nem mennek el az orvosi időpontokra, stb.
4) női segítőkkel való bánásmód.
Fontos, hogy lássuk, hogy a szociális munkás saját traumái miatt erősen túloz: a menekültek 90%-ára igaznak tartja a problémákat, de ennek semmilyen statisztikai alapja nincs. Az Ibn Khaldún Alapítvány által végzett felmérések alapján 2014-2015-ben az egyik legkritikusabb menekültcsoport, az afrikaiak esetében előfordulnak ezek a problémák, de teljesen más statisztikai mutatókkal. Mindemellett az egyes pontok magyarázatra szorulnak.
1) Magyarországon is tapasztalhatóak nem az idézett drasztikus formákban, de túlzó „követelőzések”, azonban ez elsősorban az ún. transzgenerációs menekültek között jellemző (pl. eritreaiaknál, szomáliaiaknál, de a nem-afrikaiak közül az afgánoknál is, akiknek évtizedes tapasztalataik és információik vannak a különböző menekülttáborokból), illetve a menekültek közötti információáramlás túlzó és téves tartalma miatt származási helytől függetlenül.
2) Mivel a bevándorlási hivatalok nagy része kulturális szakértők bevonása nélkül, pusztán jogászokkal dolgozik, akik sok esetben nem tudnak megfelelő döntést hozni egy-egy menedékkérelem elbírálásában, a menedékkérők félnek attól, hogy a szenvedéstörténetük megkérdőjelezhető jogi szempontból. Ezért valóban jellemző egyfajta folyamatos „életúttörténet-építés”, de ez az esetek nagy részében nem változtat a történet igazságtartalmán, hanem a közben megszerzett információk alapján teszi jogilag megfelelővé a tartalmat a hivatal számára.
3) A menedékkérő életforma még a legképzettebb és legintelligensebb emberek számára is tudatformáló és könnyen depresszióssá tevő létforma. Az ingerszegény környezet, a traumatizált emberek egy helyre zsúfolása, az erős kulturális váltás, a szociális munkásokkal való kommunikációs nehézségek, a menedékkérelmek elbírálásának aggodalmai, a hazaküldéstől vagyis a potenciális halálba küldéstől való félelem nem teszi képessé a menedékkérőket a racionális döntések meghozatalára. A menekülttáborokban az élet minden egyes területén megjelennek az ijesztő pletykák a lakók között, amiket éppen a szociális munkásoknak kell eloszlatniuk, és nap mint nap megerősíteniük a bizalmukat abban a rendszerben, melyben a menekültek nap mint nap csalódnak.
4) Női segítőkre ilyen körülmények között kifejezetten szükség van, lehetőleg olyanokra, akik megfelelő kulturális és társadalmi és politikai háttértudással rendelkeznek. A professzionális női szociális munkás tudatában van annak, hogy ő nőként esetleg másként jelenik meg a kliens számára, és adott, a nyugati értékeknek kevésbé megfelelő szituációkban megpróbálja ezeket a helyzeteket úgy kezelni, hogy elmagyarázza a férfinak, miért nem lehet így viselkedni, mi a társadalmi és jogi következménye a kultúránkban és államunkban, erkölcsileg és jogilag, stb. Ez a feladat azonban nem hárulhat csak és elsősorban a nőkre, hanem az intézmény feladata, hogy pl. megelőző tréningekkel, tájékoztatással, esetleg tekintélyszemélyek bevetésével is csökkentse a nemi zaklatás vagy bántalmazás kockázatát, és külön figyelmet fordítson a nők védelmére – ahogy ez egyébként minden felelős intézmény, munkaadó esetén elvárható lenne.
A felhozott problémák valóban előfordulnak, de értelmezésük magyarázatra szorul, kezelésük és személyes feldolgozásuk pedig a szakma sajátjai közé tartozik.
Bármilyen terület, ahol egy szociális munkás segítségre szoruló emberekkel (hajléktalanok, alkoholisták, drogosok, stb.) dolgozik, agresszióval fog találkozni. Ez lehet nyílt vagy kevésbé nyílt, frontális, szemtől szembe vagy a háta mögött történő. Ha valaki ezzel nincs tisztában, és nem tudja a személyiségét ettől az agressziótól függetleníteni, az nem fog tudni segíteni. Ha minden agressziót magára vesz, és a személyisége elleni támadásként él át, nagyon rövid ideig fogja tudni csinálni a munkáját. Arról nem is beszélve, hogy a felvázolt helyzetben mekkora társadalmi és kulturális különbségek vannak az agresszió kimutatásával kapcsolatban.
Az agresszió kevésbé látható formája, amikor az, akin segíteni akarsz, megpróbál beavatkozni a személyiségedbe és személyesen érintetté tenni a történetében. Ez is lehet tudatos vagy kevésbé tudatos. Ez az ember nem a szakembert fogja látni benned, hanem a barátot, aki elutasít, és meg fog próbálni érzelmileg befolyásolni. Ezt minden esetben el kell kerülni, mert ha az ember bevonódik, az nem szakmai viszony többé. Nagyon kínos, de mégis szükséges, hogy az ember elutasítsa a barátságra való törekvéseket és az érzelmi játszmákat. Ha hagyja magát bármilyen érzelmi játszmába bevonni, gyakorlatilag vesztett.
Világosan tisztázni kell a viszonyokat, ha szükséges, sokszor. Ehhez kell némi autoriter magatartás is, főleg ilyen helyzetben. Az világosan látszik, hogy sok bevándorlónak egész egyszerűen fogalma sincs az európai rendszer működéséről, az egyes európai országokra jellemző illemről, etikettről vagy az udvariasság helyi gyakorlatáról és funkciójáról. A metakommunikáció a két társadalmi csoport között egész egyszerűen nem működik. Azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek, meg kell azt tanítani, hogy hogyan érvényesítsék az akaratukat és a tekintélyüket egy olyan emberrel szemben, aki ezt nem veszi adottnak. Nemcsak a bevándorlókat kell tanítani, hanem azokat is, akik velük foglalkoznak.
A segítőknek szüksége van segítőkre. Az minden segítő számára egyenes út a depresszióhoz, önértékelési zavarhoz vagy kudarcélményhez, ha nincs egy „lelki gondozója”, szupervízora, aki nála tapasztaltabb, aki vele szemben a szakember, és aki megértő és rásegítő magatartásával átvezeti a nagyon nehéz emberi helyzeteken. Ha ezt egy intézményrendszer nem biztosítja, akkor a segítés szinte teljesen kudarcra van ítélve.
Tudni kell, hogy az a célunk, hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Az a cél, hogy megtanítsuk őket „európaiul”, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba. Első lépésben viszont olyan kommunikációs módszereket kell alkalmazni, amelyeket ők is megértenek. Elvárni tőlük, hogy egyből tudják, melyek ezek, irreális, hiszen ez az, amit meg kell nekik tanítani. Az ő nyelvükön beszélni azt is jelenti, hogy úgy kell viselkedni, hogy ők is értsenek belőle (ehhez kellene egy kulturális antropológus, aki felkészíti a segítőket erre a roppant nehéz kommunikációs helyzetre). Ha valaki úgy értékeli, hogy ez a saját személyiségének feladása, akkor valószínűleg nem alkalmas erre a pályára.
A bevándorlók, főleg a fiatal fiúk jelentős része elvesztette mindenféle társadalmi korlátját, kötődését. Ez nem mentség, csak magyarázat. Teljesen hamis képük van a Nyugatról, ahol valószínűleg most járnak először. Mit is láttak eddig belőle? Amerikai akciófilmeket és gazdag turistákat? Emellett sokan jönnek szélsőségesen traumatikus környezetből. Éveket töltenek bandákban, menekülttáborokban, sokan harcoltak is valamelyik oldalon, valószínűleg öltek is, vagy láttak embereket meghalni. Ez sem mentség, természetesen. De addig, amíg a segítők nem ismerik fel, hogy mindez milyen komoly mentális és szociális viselkedési zavarokat okoz, addig nem fognak tudni segíteni.
Azok a vádak, amelyeket a szociális munkás felhoz a menekültek ellen, mind arról tanúskodnak, hogy ezeket a szempontokat senki nem vette figyelembe, és nem dolgozott ki olyan protokollt, amely egyrészt megvédi a segítőt és a segítő személyiségét, ami elengedhetetlen a hatékony munkához, másrészt nem mérték fel a tényleges problémákat, és nem készültek fel a speciális know-how-ból, módszertanból (vannak hasonló jellegű nyugati tapasztalatok is, pl. Amerikában hogyan gondoznak és próbálnak a társadalmi együttélésre alkalmassá tenni bandába szerveződött fiatalokat.
A történetből nyilvánvaló, hogy a szociális munkásnak irreális elvárásai voltak a bevándorlókkal szemben, és amikor a valósággal találkozott, nem tudta kezelni a helyzetet. A cikk kulcsmondata sajnos elvész a menekültek szapulásában: „Ezeket a problémákat hiába jelezték a hivataloknak, semmilyen segítséget nem kaptak. Ha telefonon próbálják felhívni őket, gyakran fel sem veszik nekik a telefont.” Tehát elmondása szerint semmilyen segítséget nem kapott, így ő sem tudott érdemben segíteni. A történet így neki személyes kudarc, de kudarc azoknak is, akiknek az ő segítségére lett volna szüksége.
A segítés/lelki gondozás szakma. Nem elég hozzá a naiv jóindulat, sőt, a jóindulat időnként illúziókba kergeti az embert, ami megzavarja a tisztánlátását. És nem utolsósorban, az a jó segítő, aki saját magával tisztában van, nincsenek (vagy jól karban vannak tartva) az önértékelési zavarai, ép, egészséges, érzelmi értelemben is felnőtt.
Gyöngyösi Csilla és dr. Kármán Marian
A szöveg elsőként az Iszlám és Média Facebook-oldalon jelent meg.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 135 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
