Ahogy közeledik az év vége úgy szaporodnak el a különböző toplisták ország-világ erős embereiről, befolyásos szereplőiről és így tovább. Ezek a toplisták általában az erőt, a politikai dörzsöltséget, a hatalmat és a befolyást istenítik. Mi ehhez képest olyan embereket válogattunk össze, akik nem hatalmukkal és cinizmusukkal hívták fel magukra a figyelmet, hanem azzal, hogy bátran, őszintén és következetesen álltak ki embertársaikért és a környezetünkért. Hétköznapi emberek és politikusok, akik a saját maguk eszközeivel próbáltak meg hangot és cselekvési lehetőséget adni azoknak az embereknek, akik kiszorulnak a hatalom és a gazdagság szűk köreiből.

Egy olyan (távolról sem kimerítő) lista ez, amelynek szereplőire felnézhetünk, mert egy jobb, igazságosabb világ reményét adják nekünk. Szavazzatok ti is, hogy láthassuk, számotokra ki volt 2015 hőse!

Sándor Mária

Tavaly tavasszal, az RTL Klub egyik műsorában beszélt először az egészségügyi dolgozók tarthatatlan helyzetéről, a ki nem fizetett túlórákról, alacsony bérekről, a túlhajszoltságtól, a megbecsülés teljes hiányáról. Aztán áprilisban elindította a fekete ruhás egészségügyi dolgozók mozgalmát, májusban tízezer szakmabelit vitt utcára, azóta kiállt a szociális dolgozók mellett, részt vett a menekülteket segítő civilek munkájában is, és járja az országot, hogy újra lelket leheljen a dolgozók érdekérvényesítésébe. Sándor Mária hosszú műszakokat húzott le a kórházban, mellette másodállásban takarított, és a gyerekeit is nevelte, mégis képes volt emelt fővel kiállni a magyarországi dolgozókat érő folytonos megaláztatás és igazságtalanságok ellen. Mozgalmi tudás és politikusokra jellemző „profizmus” nélkül őszintén és közérthetően adott hangott mindannak, ami magyarok millióinak hétköznapjait nehezíti meg. Ezért gondoljuk, hogy Sándor Mária, a fekete ruhás nővér nemcsak tiszteletünket és csodálatunkat érdemli meg, hanem azt is, hogy minden alkalommal kiálljunk mellette, és hozzá hasonlóan bátorságról és emberségről tegyünk tanúbizonyságot.

Jánisz Varufakisz

Az amúgy nagymenő görög közgazdász, kutató és – fél év erejéig – pénzügyminiszter persze nem kizárólag a maga jogán vívta ki az elismerésünket. Sokezer görög aktivista kitartó munkája volt abban, hogy az év elején a görög válságspirált első sorban okozó megszorításokat ellenző újbaloldali Sziriza kormányra kerülhetett és játékban maradhasson hitelezőivel szemben. A trojka a végsőkig kitartott amellett, hogy a görög kormánnyal egy olyan hitelmegállapodást írasson újfent alá, amiről már az aláírás pillanatában mindenki tudja, hogy nem fizethető vissza, a megállapodás feltételeként támasztott további megszorítások viszont még mélyebbre fogják taszítani a görög gazdaságot. Ez pedig – amint azt Varufakisz rendre hangsúlyozta – a széthúzást fogja tovább erősíteni Európában. A görög kormány végül az elképesztő nyomás hatására beadta a derekát, Varufakisz azonban nem volt hajlandó aláírni a katasztrofális megállapodást: Tsziprász miniszterelnök megegyezésről szóló döntése után lemondott posztjáról.

A görög válság után világosabb, mint valaha: az eurozóna és az uniós intézményrendszer teljesen félresikerült, és amennyiben az európai polgárok nem állnak a sarkukra és kényszerítik ki az Unió demokratikus és szociális reformját, akkor búcsút inthetünk a kölcsönösen kedvező megállapodásokon alapuló Európa álmának, és a görög válsághoz hasonló, elmérgesedő, soviniszta felhangokkal teli válságspiráloknak nézünk elébe. Varufakisz számunkra azt az elkötelezett politikust példázza, aki hajlandó és képes feltenni azokat a kérdéseket, amiket évtizedek óta gyömöszölünk a szőnyeg alá, és akit nem lehet megvesztegetni egy süllyedő hajón felkínált bársonyszékkel.

Ada Colau

Ada Colau ma már Barcelona polgármestere, és sikerének története minden, az egyenlőség és a társadalmi igazságosságért küzdő mozgalmak iránt elkötelezett embert felderít. Colau az egyik alapítója és szóvivője volt a 2009-ben alakult és rendkívül sikeres spanyol lakhatási mozgalomnak, a PAH-nak. A válság miatt Spanyolországban 20%-nál is magasabbra nőtt a munkanélküliségi ráta, és a jelzáloghitellel terhelt lakosság nagy része képtelen volt fizetni a törlesztőrészleteket. A PAH aktivistái számos városban szerveztek önsegítő csoportokat, ahol az eladósodott és kilakoltatás által veszélyeztetett emberek érzelmi és technikai segítséget nyújtottak egymásnak. 2010 novembere és 2014 októbere több mint 1000 kilakoltatást akadályoztak meg. Törvényjavaslatukat, mely azt kívánta orvosolni, hogy a fizetésképtelenné váló adósokat nem védik törvényi garanciák a 1.4 millió ember írta alá.

Colaunak idén tavasszal sikerült konkrét politikai hatalomra váltani a PAH és más, a válság kezdete óta indult mozgalmak energiáit: a májusi önkormányzati választáson az első helyen végzett a Barcelona en comú nevű összefogás élén, és más baloldali formációk támogatásával azóta is vezeti a második legnagyobb spanyolországi várost. Néhány napja pedig ismét jelentős aktora volt az újbaloldal történelmi győzelmének Katalóniában: a Podemos és a Colau nevével fémjelzett En comú podem (Együtt képesek vagyunk rá) néven futó lista, baloldali pártokkal és civilekkel a legtöbb képviselőt küldheti Katalóniából a madridi parlamentbe.

Miközben néhányan már az újbaloldal jövendőbeli országos vezérét látják a 41 éves aktivistából lett politikusban, mi Colau polgármesteri tevékenységéhez fogunk első körben drukkolni. Ha a nemzeti és európai viszonyok nem is kedveznek egy baloldali paradigmaváltásnak, a tavasszal győzedelmeskedő „változás polgármesterei” – Barcelona mellett Madridban és több nagyvárosban – bizonyíthatják, hogy igenis, lehetséges a polgárok képviselete az igazságosság, a közjó és a szolidaritás jegyében.

Budapestről Bécsbe menetelő szír menekültek

(Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság)

A szír menekültek egy része szeptember 4-én megelégelte a több napos, sok esetben több hetes budapesti rostokolást (személyautós szállításuk jogszabályokba ütközött, vonatokra nem engedték fel őket – már amíg egyáltalán indultak) és megaláztatást (a Bécsbe tartó és Bicskén megállított menekültvonatra mindannyian emlékszünk), és a Keletiből körülbelül 2000-en indultak meg az M1-es autópályán az osztrák határ felé. A magyar kormányt a menet kényszerhelyzetbe hozta: a nemzetközi megszégyenüléstől, az autópálya további bénulásától (esetleg balesettől) tartó magyar (és osztrák) kormány végül kénytelen volt a menekülteket a határra szállító buszokat küldeni, és megnyitni a határt.

A menekültek szabadságmenete egyszerre volt tiltakozás a magyar kormány által tanúsított embertelen bánásmód és folytonos jogsértések és a menedékkérők méltóságának rendszerinti megsértése ellen, valamint az európai kormányok által előállított csapdahelyzet praktikus feloldása egy erőszakmentes akcióval, egyszersmind a szabad cselekvés által a menetben részt vevők méltóságának nyilvános felmutatása, igazi felszabadító, erőszakmentes akció.

A Mérce szerkesztőségének és szerzőinek egy része a Keletinél, másik része a gép előtt nemzetközi és hazai híreket követve, harmadik része a menetben és a buszokon követte végig az akciót. Sokat tanultunk a talpraesettségből, összetartásból és bátorságból, amit a menekültektől aznap láttunk.

Jeremy Corbyn

A brit Munkáspárt (Labour) szeptemberben megválasztott vezetője a brit baloldal új reménységeként indult. Bár mind jobbról, mind a polgárias munkáspárti jobbszélről „megválaszthatatlansággal” és túlzott idealizmussal vádolták, Corbyn és támogatói decemberig konkrét eredményeket tettek le az asztalra: a felsőház közreműködésével megakadályozták a Toryk megszorításainak kiterjesztését, pártbázist építettek az ellenzék köré. Minden ellenkező várakozással szemben az ellenzék vezére a szíriai bombázásokról való szavazás előtt megakadályozta pártja kettészakadását, szabad szavazatot engedélyezve nekik. Saját beavatkozásellenes álláspontja ugyan elbukott, Corbyn azonban a párt egyértelmű vezetője maradt, és mára túl van első győztes időközijén is. A kezdeti akadályokat tehát, erős médiaellenszélben, de vette. A kérdés most már az, hogy szociáldemokrata és pacifista ajánlata képes-e többséget csinálni az egyelőre elég belterjes Labourból. Annyi biztos, hogy egy kifulladt, tagsága által elhagyott mainstream baloldali pártba sikerült új életet lehelnie, több százezer embert vonzott be a pártba. Bár a saját parlamenti képviselőivel való harcban akár fel is őrlődhet, jelen pillanatban felnézhetünk rá, mert bebizonyította: visszahozhatók az emberek a politikába, mely újra a választók szolgálatába állítható.

Szelahattin Demirtas

Egyszerű diyarbakiri jogvédőből 2013-ban vált az új török baloldali erő, a Népi Demokrata Párt (HDP) társelnökévé. Nemcsak azt ismerte föl, hogy a HDP előtti kurd ellenzék szektás jellegével le kell számolni, hanem azt is, hogy csak a fegyveres ellenálló, kurd PKK-tól, a 2013 nyári Gezi parki tüntetőkig terjedő, széles körű és osztályalapú koalíció szállhat szembe az illiberális török vezető, Erdogan és pártja hatalmával.  A politikai térben Demirtas és török, kurd, örmény, szunni, keresztény és alévi szövetségesei valóban minden reális célt elértek: 2015 júniusában 13%-ot szereztek a török nemzetgyűlési választásokon. Ezzel megakadályozták hogy a kormányzó AKP módosítsa az alkotmányt és elnöki rendszert vezessen be az országban. Ezzel együtt pedig egy szociálisan elkötelezett, a kisebbségi identitáspolitikába nem bezárkózó, haladó pártot hozott létre, amely nemcsak a kurd ügyet tudja képviselni, de egy egész országot is el tudna vezetni.

Minden törekvése ellenére az újonnan megtalált hang végül társadalmi forradalomhoz és fegyveres harchoz vezetett Délkelet-Törökországban, miután iszlamisták sorozatos terrortámadásokkal válaszoltak a HDP növekvő politikai erejére. Ha igaz az, hogy a Közel-Keleten az alapján mérik a sikert, hogy hányan próbálnak egyszerre fegyverrel leverni, akkor Demirtas akár sikeres is lehet. A tartós pozitív változás viszont attól függ, sikerül-e a lövészárok helyett újra tárgyalóasztalhoz ültetni a harcoló feleket. Ezt pedig csak a HDP és főleg Demirtas teheti meg.

A magyar önkéntes a menekültválságban

A magyar közélet olyan mélyre süllyedt az idei menekültválság során, hogy azt korábban talán elképzelni sem tudtuk. A kormány a háború és nélkülözés elől menekülő emberek elleni professzionális gyűlöletkampánya segítségével kapaszkodott vissza sikeresen a mélyből, az ellenzék liberálisnak és baloldalinak mondott pártjainak húzódozó vagy lelkes asszisztálása mellett. A gyűlölködésnek megvolt a lakosság lelkére gyakorolt következménye, László Petra, kamionos Jeddi, migránsozó óvodások stb.

Másrészről a nyár folyamán magyarok tízezrei mutattak példát cselekvő szolidaritásból. Legyen szó a Segítsünk együtt a menekülteknek csoportról, a Migaidről, a szegedi Migszolról, vagy a menekültekkel lakásukat megosztó családok sokaságáról, magyarok százezrei voltak képesek meglátni a menedékkérőkben az embert, és étellel, egészségügyi segítséggel, lakhatással, vagy meleg üdvözlettel és jókívánságokkal ellátni kiszolgáltatott embertársainkat. Mondhatjuk, hogy ez a legkevesebb, amivel tartozunk embertársainknak, és valóban. De budapesti, szegedi vagy a déli határmentén dolgozó önkéntesek ezreinek emberiesség iránti mély elkötelezettségét látva szeretnénk leszögezni: van remény!

Réka, Emma, Laura

Fiatal nők, akiket megerőszakoltak vagy más módon visszaéltek velük férfiak. Ők azonban bátran kiálltak az őket ért szexuális, fizikai és lelki erőszak történetével a nyilvánosság elé, vállalva minden ezzel járó veszélyt és fájdalmat (a nyilvános megszégyenítést, az áldozathibáztató kommenteket, az esetleges újra-traumatizálódást) azért, hogy más nőknek később már ne kelljen azon keresztül menniük, amin nekik „kellett”. Persze nekik sem kellett volna, ha van a nők elleni erőszakról megfelelő tudás a magyar társadalomban és vannak erre épülő szakpolitikák. Réka, Emma, Laura bátor kiállása fontos és nagy lépés volt abba a felé, hogy legyen ilyen tudás, hogy ez a tudás széles körű legyen és legyenek eszközeink – nekünk mint közösségnek – az elkövetők megfékezésére és az áldozatok védelmére.

Justin Trudeau

Egy jómódú, fehér, heteroszexuális férfi, aki úgy gondolja, hogy nem csak a hozzá hasonlók alkalmasak elvezetni egy országot – Justin Trudeau liberális kanadai kormányfő ezzel az igen banális dologgal hívta fel magára a figyelmet, a novemberben felálló kabinetje nemcsak a nemek szempontjából lett kiegyensúlyozott, de vallási, etnikai és szexuális kisebbségekhez tartozó és fogyatékos minisztereket is magába foglalt. Magyarországon, ahol a kormányban miniszteri szinten csak kiérdemesült férfiak kaphatnak helyet, még a liberális HVG publicistáinál is kiverte a biztosítékot Trudeau banális gesztusa. A kormány színes összetétele felett örvendező ismeretlen kanadai vicces posztját magyarok ezrei olvasták, lájkolták és osztották meg, talán sokan épp arra vágyva, hogy maguk is büszkék lehessenek kormányukra. Egy-egy ilyen szimbolikus gesztus nem oldja meg a nők és különböző kisebbségek által tapasztalt elnyomást, de kifejezi, hogy a kormány elkötelezett ezeknek az egyenlőtlenségeknek a felszámolása mellett, és ezt szimbolikusan is ki akarja fejezni. Sok szempontból nem értünk egyet az új liberális kanadai kormány programjával, de 2015-ben mégis érdemes volt felnéznünk Justin Trudeau-ra, mert egyre ritkábban találunk olyan politikus, aki az egyenlőségre és a befogadásra büszke, nem pedig a hierarchiára és kirekesztésre.

A Black Lives Matter aktivistái

Az alapítók

A Fekete Életek Számítanak mozgalom a Facebookon indult még 2013-ban, amikor a floridai bíróság felmentette az ártatlan fekete tinédzser, Trayvon Martin gyilkosát. A #BlackLivesMatter azóta többezer tüntetést szervezett USA-szerte, és mára a 2016-os elnökválasztások kampányát is befolyásoló tényezővé vált. Az alapítók, Alicia Garza, Patrisse Cullors és Opal Tometi arra szerették volna felhívni a figyelmet, hogy a bőrszín milyen igazságtalan mértékben befolyásolja azt, hogy egy emberi élet mennyit is ér az állam és a társadalom szemében. „Amikor azt mondjuk, hogy a fekete életek számítanak”, kiszélesítjük a párbeszédet az állami erőszak körül, hogy magába foglalja az összes olyan módot, melyek a fekete embereket szándékosan kiszolgáltatottá, tehetetlenné teszik az állam kezeiben. Arról beszélünk, ahogyan a fekete életeket megfosztják a legalapvetőbb emberi jogoktól és méltóságtól.” A mozgalom érzékeny arra, ahogyan a bőrszín miatti diszkrimináció és erőszak kölcsönhatásba lép más, például társadalmi nem, szexuális orientáció vagy épp fogyatékosság miatti elnyomásformákkal. Ez a hitvallás, illetve a bátorság és meg nem alkuvás az, ami példaértékűvé teszi őket számunkra, egy olyan ország polgárai számára, ahol a rasszizmus állami politikaként szerepel, ahol a romák iskolai szegregációját törvény teszi lehetővé, kövekkel és Molotov-koktélokkal lehet romák házát dobálni büntetlenül, a rendőrség által kiszabott büntetések pedig aszerint változnak, hogy milyen is a célba vett ember bőrszíne és osztályhelyzete.

Naomi Klein

Tavaly szeptemberben jelent meg Naomi Klein (újságíró) legutóbbi, This Changes Everything (Ez mindent megváltoztat) című könyve. A könyvben Klein kifejti, hogy a klímaváltozásra és környezeti problémákra lehetetlen megoldást találni a neoliberális kapitalizmus keretein belül. Klein szerint ez a politikai és gazdasági logika ugyanis a végtelen felhalmozásra épít, a természeti kincseket ennek szolgálatába állítja, és a szabadpiac sérthetetlenségét hirdeti az egyre inkább szükséges, radikális természetvédelmi és klíma-adaptációs beavatkozások helyett. A környezeti válság kezeléséhez elengedhetetlen lenne az erős állam és az erős önkormányzatiság is, valamint a multinacionális cégek (elsősorban az olaj, szén és gáz lobbi) döntéshozásra gyakorolt befolyásának felszámolása. A This Changes Everything alapvető célja, hogy minél szélesebb körben kommunikálja az elképzelést, miszerint a klímaváltozásra csak akkor tudunk megfelelő választ adni, ha egyben egy igazságosabb világ felépítésén is munkálkodunk.

Klein 2015-ben sokat tett azért, hogy ez a kampány előrehaladjon. Idén mutatták be a könyvből készült filmet (Avi Lewis rendezésében), melyet a világ több pontján ingyenes vetítéseken lehet megtekinteni; nyáron Klein Vatikánban a pápával és a katolikus egyház prominens képviselőivel tanácskozott a klímakrízisről mint mély morális válságról; novemberben pedig aktívan részt vett a párizsi klímacsúcs körüli civil szervezkedésben. Mindeközben Klein számos cikket jelentetett meg a témában, többek között a New York Times-ban és a Guardian-ban, és egy, klímaügyi kampányolással és oktatással foglalkozó civil szervezet, a 350.org igazgatásában is szerepet vállal. Munkássága révén megérthetjük, hogy a környezetvédelem nem választható el más szélesebb társadalmi kérdésektől, az államok demokratizálásától, a materiális újraelosztástól vagy épp a feminizmus kérdéseitől.

Ruth Bader Ginsburg

Ruth Bader Ginsburg, vagy ahogy rajongói nevezik, Notorious RBG (a notorious az amerikai angol szlengben olyan embert jelent, aki nagyon okos, képes elérni, amit akar, mindenféle megerőltetés nélkül, ezzel Notorious B.I.G. rapper nevére is utalnak) az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a tagja 1993 óta. Ő a második nő a Legfelsőbb Bíróság történetében, és az első nő, akit a Columbia Egyetem jogi karán állandó professzornak neveztek ki. Ruth Bader Ginsburg jogászként mindig a nők egyenjogúságáért, szabadságjogaik elismeréséért küzdött, ő vezette megalapításától kezdve az Amerikai Társaság a Szabadságjogokért (ACLU) nőjogi programját. Az utóbbi időben elsősorban a nők reprodukciós jogaiért folytatott küzdelmével került a figyelem középpontjában. Az utóbbi években az Egyesült Államokban folyamatos fizikai, szóbeli és törvényi támadás éri azokat a klinikákat, amelyek abortuszt végeznek, és ingyenes vagy olcsó fogamzásgátlási lehetőségeket biztosítanak nőknek annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság már elismerte a nők jogát az abortuszhoz. RBG a sajtóban többször nyíltan kiállt a nők reprodukciós jogainak korlátozása ellen, amit a nők alapvető jogaival ellenes lépéseknek nevezett. Arról is beszélt, hogy a szegénységben élő nőktől az abortuszklinikák módszeres bezáratásával az államok elveszik a jogot, hogy saját testük fölött rendelkezzenek, hiszen nekik nincsenek meg az anyagi lehetőségeik arra, hogy elutazzanak más, kevésbé konzervatív államok abortuszklinikáira. Ezekkel a kijelentésekkel RBG kifejezetten radikálisnak számít a bírák között, ami azért is fontos, mert több, a nők reprodukciós jogait korlátozó állami szintű törvény hamarosan a Legfelsőbb Bíróság elé kerül.