A feminizmus nem azt tartja avíttnak és idejétmúltnak, ha egy nő sok gyermeket szül, hanem azt, ha egy nő életének értékét az alapján ítélik meg, hogy hány gyermeket szült – gondoltam először. De aztán belegondoltam annak az „idejétmúlt” és a jelenlegi kormány által sokszor visszasírt világnak általam ismert részébe, és döbbenten láttam, hogy igazságtalan vagyok velük. Ők ezt nem tették. Ez a nyomasztás és csesztetés a szingliséggel és a gyermektelenséggel, ez nem régi, ez valami új, és annak a régi világnak az általam ismert részéből teljesen hiányzott. Pedig ők nem voltak feministák, csak komolyan vették a kereszténységet, és ez a jelek szerint ugyanoda vezetett.
Annus néni soha nem ment férjhez. Apám számtalan nagynénjének egyike volt. Szegény sorból származott, korán dolgozni kezdett, varrni tanult. Érzéke volt és fantáziája, hamarosan saját szalont nyitott. Munkát adott varróleányoknak és vasalónőknek. A Horthyné is járt hozzá varratni, a kormányzóné, főméltóságú asszony. Meg számtalan színésznő. Rendszeresen juttatott testvéreinek, az egész családot ő tartotta el apám szerint. Földeket vett a Balaton körül. Jótékonykodott, Füreden máig áll egy kereszt, amit ő állíttatott. Élete végén sem tudott helyesen írni, de bölcs volt, felelősségteli és élvezte az életet. Egyszer elhívta anyukámat színházba, akkor épp a Törőcsik Mari adott neki két jegyet. Előadás előtt betértek az édességboltba, ahol öt deka pralinét kért, majd kis gondolkozás után meghozta a nagy döntést: „Adjon tízet!”
Sikeres középvállalkozó volt, nőként és egyedül. Ma interjút készítene vele a Forbes és a HVG.
Mina néni sem ment soha férjhez. Volt egy regénye, árulta el nagymamám, ami alatt nem könyvet értett, hanem egy fiatal férfit, aki elesett a nagy háborúban. Mina néni testvéreinek, Guszti bácsinak és Nándi bácsinak háztartását vezette. Ők agglegények voltak, építészek és sikeres építési vállalkozók. Rang volt hozzájuk bekerülni, mert télen sem küldték el az embereiket, hanem saját költségükre házakat építettek, amit aztán tavasszal eladtak. Nagymamám náluk lakott három évig, mert a szülei nem akartak internátust fizetni a tanítóképzőben, így olcsóbb volt és családban is maradt. Vasárnap délutánonként moziba jártak Mina nénivel, aki azt nagyon komolyan vette. „Nem moziba megyünk!” – mondta, amikor olyan helyre mentek, ahonnan következmények nélkül el lehetett késni.
Mina néni nem épített sem saját családot, sem saját karriert. Saját örömei voltak, feladatai és felelőssége.
Szűkebb és tágabb közösségbe, családba és társadalomba mélyen beágyazott mindkét élet. Vendégségben nem szingliként húzták meg magukat Pöffeszkedő Családosok között, és a családban vagy a közösségben sem jutott eszébe senkinek, hogy „éreztessen velük” bármit – mert nem volt mit. Ha elgondolkoztak volna rajta, az Istennek tetsző élet lehetséges útjainak látták volna életüket, amitől idegen minden összemérés és rangsorolás. Méltóságuk és életük Isten előtti egyenlőségének biztos tudatában jártak egyenes gerinccel és emelt fejjel, hosszú, majd rövidebb szoknyában, néha talán már nadrágban is.
A „sikeres, önmegvalósító karrierista szingli”, meg az „abszolút lúzer szingli, akinek semmi nem jött össze”, nem találkozott lenézéssel és fennhéjázással. Senki nem oktatta ki őket, hogy nem így kellett volna, ők elszalasztották a legfontosabbat, pótcselekvésbe menekülnek az egyetlen igazi elől.
Mina néni, Annus néni, Marika néni. Guszti bácsi, Nándi bácsi. Nagyszüleim és dédszüleim. Mindannyian vallásosak voltak, mint akkor a legtöbben, sorsukat Isten kezében érezték, aki az egyetlen és igazságos bíró. Komolyan vették, hogy egymás életének bírái ne legyetek, ehhez messze nem tudunk egymásról eleget, a legtöbb, amit tehetünk, hogy érdeklődéssel és támogatással fordulunk egymás felé. Senki nem érezte veszélyeztetve saját életválasztásának érvényességét a másikétól, nem érezte, hogy meg kell védenie vagy kimagyaráznia azt.
Nekem nagyon rendben van, ha mi is így teszünk.
Pogány Anikó
