Alain Badiou francia filozófus alábbi írása 2012 májusában jelent meg, alig két héttel azután, hogy a szélsőjobb Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen a szavazatok 17,9 százalékát szerezte meg a köztársasági elnökválasztáson, szépítve apja 2002-es eredményén. Bár maoista-kommunista eszméit méltán érte számos kritika, az idén 78 éves Badiou a francia baloldali értelmiség egyik legelismertebb alakja, és a politikai elit éleslátó elemzője. Egy nappal azután, hogy a Nemzeti Front győzelmet aratott a regionális választások első fordulójában, ez a 3 évvel ezelőtti cikk még mindig aktuálisnak tűnik, ha azokat az okokat kutatjuk, amelyek a szélsőséges, alkalmasint rasszista, idegengyűlölő indulatok és vélemények súlyát indokolják a mai vitáinkban, egyúttal a szélsőjobb térnyerését a politikai életben.

A Marine Le Penre voksolók száma egyszerre letaglózó és meglepő. Magyarázatokat keresünk. A politikai személyzet előhúzza hordozható szociológiai kitjét: az alsóbb népcsoportok, tévelygő vidékiek, munkások, alul képzettek Franciaországa – amelyet megrémít a globalizáció, a vásárlóerejük csökkenése, az életterük struktúráinak felbomlása, és a kapujukban álló különös idegenek – a nacionalizmus és az idegengyűlölet felé fordul.

Ezt a „retardált” Franciaországot vádolták már egyébként azzal is, hogy nemmel szavazott az uniós alkotmánytervezet ellen. Szembeállították a modern és képzett városi középosztállyal, amely érett demokráciánk társadalmi sava-borsa.

Mondjuk úgy, hogy ez az alsó Franciaország tölti be jelenleg a mesebeli tulok szerepét, ő az a felnyírt tarkójú, rühes „populista”, aki az egész lepenista kórságot táplálja. Mindazonáltal meglepő ez a politikai-média indulat a populizmussal szemben. A demokratikus hatalom, amelyre oly büszkék vagyunk, allergiás lenne tán arra, ha a néppel foglalkozunk? A nép, ami ezt illeti, ezen a véleményen van, és egyre inkább. A kérdésre, hogy „a politikai felelősök foglalkoznak-e azzal, amit az önhöz hasonló emberek gondolnak?” az abszolút negatív válasz – „egyáltalán  nem” – az 1978-ban mért 15%-ról 2010-ben 42%-ra emelkedett. Ami a pozitív válaszokat illeti („eléggé” vagy „nagyon”), ezek 35%-ról 17%-ra csökkentek. […] Állam és nép viszonya jelenleg nem a bizalomra épül, ez a legkevesebb, amit mondhatunk.

Arra kell-e ebből következtetnünk, hogy az államunk nem rendelkezik azzal a néppel, amelyet megérdemelne, és a Le Penre voksolók árnya épp a nép elégtelen voltát igazolja? Akkor pedig, a demokrácia megerősítése érdekében a népet kellene megváltoztatni, ahogy ironikusan Brecht javasolta.

Az én elméletem inkább az, hogy a fő tettesek közül két másikat kellene elővenni: az államhatalom egymást követő, jobb- és baloldali képviselőit, és az értelmiség nem elhanyagolható részét.

Bizonyára nem falusi szegényeink voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy amennyire csak lehet, korlátozzák országunk munkásainak azt az alapvető jogát, hogy bármilyen származásúak legyenek is, feleségükkel és gyermekeikkel élhessenek itt. Hanem egy szocialista miniszter asszony volt az, majd az őt követő összes jobboldali utódja, akik tovább szélesítették az így keletkezett rést.*  Nem egy alul képzett vidéki volt az, aki 1983-ban kijelentette, hogy a Renault-nál sztrájkoló – többségükben valóban algériai és marokkói – „bevándorló munkásokat (…) olyan politikai és vallási csoportok tüzelik fel, amelyek önmeghatározásában a francia társadalmi valóság kritériumainak viszonylag elhanyagolható funkciója van”.** Hanem egy szocialista miniszterelnök volt az, aki ezzel természetesen nagy örömet okozott jobboldali „ellenségeinek”.

Kinek támadt az a remek ötlete, hogy kijelentse, Le Pen a valódi problémákat nevezi meg? A Nemzeti Front egy elzászi aktivistájának? Nem, hanem a François Mitterrand köztársasági elnök egyik miniszterelnökének. Nem a belső országrészek alulfejlettjei voltak azok, akik létrehozták az internáló központokat, hogy oda börtönözzék be, minden valódi jogosultság nélkül, azokat, akiket a másik oldalon pedig megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy megszerezzék az ittlétüket igazoló okmányokat [azaz az „illegálisnak” nevezett bevándorlókat; KM].

Nem is egzaltált elővárosi lakosok voltak azok, akik elrendelték, hogy az egész világon csak néhanapján adjanak ki egy-egy francia vízumot, miközben itt kitoloncolási kvótákat állítottak fel, amelyeket a rendőrségnek mindenáron teljesítenie kellett. Azoknak az egymást követő törvényeknek sora, amelyek az „idegenség” ürügyével megtámadták az itt élő és dolgozó emberek millióit, nem elszabadult „populisták” műve.

Ezeknek a legális gaztetteknek szerzője, egész egyszerűen: az állam. Az összes egymást követő kormány, François Mitterrandtól kezdődően, és aztán szünet nélkül. E tárgyban (hogy csak két példát említsünk) a szocialista Lionel Jospin, amint hatalomra került, tudatta, hogy szó sem lehet róla, hogy eltörölje Charles Pasqua idegengyűlölő törvényeit; a szocialista François Hollande pedig tudatta, hogy a „papírok nélküli” személyek helyzetének szabályozása ugyanolyan szempontok szerint dől majd el az ő köztársasági elnöksége alatt, mint az Nicolas Sarkozy alatt történt. Ennek az irányzatnak a folyamatosságához nem fér kétség. Az állam megátalkodottsága a hitványságban formálja a reaktív és etnicizáló közvéleményt, és nem fordítva.

Felteszem, senki sem feltételezi rólam, hogy ne vettem volna észre, hogy Nicolas Sarkozy és a bandája folyamatosan a kulturális rasszizmus harcát vívták, magasra emelve a mi drága nyugati civilizációnk „felsőbbrendűségének” zászlaját, és megszavaztatva a diszkriminatív törvények beláthatatlan sorát, amelyek gazembersége elkeserítő.

Ugyanakkor nem látjuk, hogy a baloldal olyan erővel állt volna ki ezek ellen, amelyet egy hasonlóan reakciós megszállottság megkívánt volna. Sőt, több alkalommal tudtunkra adta, hogy „megérti” ezt az igényt a „biztonságra”, és lelkifurdalás nélkül szavazott meg nyilvánvalóan üldöző jellegű döntéseket, mint például azt, hogy a közterekről kitiltsák ezt vagy azt a nőt, azzal a kifogással, hogy elfedi a haját vagy az egész testét.

A baloldal jelöltjei mindenütt beharangozzák, hogy hajthatatlanok lesznek, nem annyira a kapitalista visszaélések és az aszkétikus költségvetések ellen, hanem a „papírok nélküli” külföldi munkások és a visszaeső kiskorúak ellen folytatott harcban, főleg, ha feketék vagy arabok. Ezen a téren, bal- és jobboldal egyaránt lábbal taposott minden elvet. Azok számára, akiktől megtagadják a papírokat, ez nem jogállam, hanem szükségállapot, jogtalan állam. Ők azok, akiknek biztonságát veszély fenyegeti, és nem a jómódú helyiek. Ha szükség lenne arra, isten ments, hogy embereket toloncoljunk ki, akkor válasszuk inkább a minket kormányzókat, mint a nagyon is tiszteletreméltó marokkói vagy malii munkásokat.

És mindemögött, hosszú idő óta, több, mint húsz éve, kiket találunk? Kik a dicsőséges feltalálói az „iszlám veszélynek”, amely szerintük szétbomlasztani készül a mi szép nyugati és francia társadalmunkat? Csak nem azok az értelmiségiek, akik felgyúlt hangú vezércikkeket, perverz könyveket, megumbuldált „szociológiai kutatásokat” szentelnek ennek feladatnak? Vajon vidéki nyugdíjasok és a felszámolt iparvidékek kisvárosainak munkásai voltak azok, akik türelmesen felépítették ezeket az ügyeket, a „civilizációs konfliktussal”, a „republikáns paktum” védelmével, és a csodálatos szekuláris modellünket fenyegető veszélyekkel, az arab hölgyek hétköznapjain felháborodott „feminizmussal”?

Nem bosszantó, hogy kizárólag a szélsőséges jobboldalon keressük a felelősöket – ahol voltaképp csak a gesztenyéket kaparják ki –, és sosem rántjuk le a leplet azoknak a súlyos felelősségéről, akik, gyakran baloldalinak mondják magukat, gyakrabban filozófusok, mint pénztárosnők, és szenvedélyesen állították, hogy az arabok és a feketék, főleg a fiatalok, megrontják az oktatási rendszerünket, feldúlják a külvárosainkat, fenyegetik a szabadságjogainkat, és zaklatják az asszonyainkat? Hogy „túlságosan sokan” vannak a focicsapatainkban? Pontosan úgy, ahogy egykor a zsidókról és a „métèque”- ről állították, hogy halálos veszélyt jelentenek az örök Franciaországra.

Nyilván megjelentek olyan fasiszta csoportocskák, amelyek az iszlámra hivatkoznak. De egyúttal akadtak olyan fasiszták is, akik a „Nyugatra” vagy Krisztus királyunkra hivatkoztak. Ez nem akadályoz meg egyetlen iszlamofób entellektüelt sem abban, hogy úton-útfélen a mi felsőbbrendű „nyugati” identitásunkat magasztalja, és sikerüljön neki a csodálatraméltó „keresztény gyökereinket” beépíteni annak a laïcité-nek [a szekularizáció francia modellje; KM] kultuszába, amelynek egyik legmegátalkodottabb híve maga Marine Le Pen lett, ezzel rávilágítva, mi is ennek a kultusznak a lényege.   

Az az igazság, hogy az értelmiségiek találták ki azt az elsősorban a nagyvárosok fiataljai ellen irányuló, népellenes erőszakot, amely az iszlamofóbia igazi titka. És a kormányok azok, amelyek képtelenek lévén arra, hogy olyan társadalmakat építsenek, ahol társadalmi béke és igazság uralkodik, kiszolgáltatták a külföldieket, elsőként az arab munkásokat és családjaikat, a dezorientált és félelemre hajlamos választói klientúrájuk prédájául. Mint mindig, az eszme, legyen bár kriminális, előbbre jár, mint a hatalom, amely aztán maga is alakítja a közvéleményt, amelyre támaszkodik. Az értelmiségi, bármily sajnálatos, megelőzi a minisztert, aki majd követőit létrehozza.

A könyv, még a kidobásra érdemes is, előbbre jár, mint a propaganda szlogenje, amely megtéveszt, ahelyett, hogy tanítana. És harminc évnyi türelmes erőfeszítés az írás, az uszítás és az eszmék nélküli választási verseny terepén gyászos jutalomra lel a megfáradt meggyőződésekben éppúgy, mint a birka szavazatokban.

Szégyen az egymást követő kormányokra, amelyek mind rivalizáltak a „közbiztonság” és „bevándorlás probléma” összekapcsolódó témáival, hogy ne látszódjék, elsősorban a gazdasági oligarchia érdekeit szolgálják. Szégyen a neoetnicizmus és a dohos nacionalizmus entellektüelljeire, akiknek az iszlám veszélyről és az „értékeink” lerombolásáról szóló ostobaságok leplével sikerült apránként elfedni azt az űrt, amelyet a kommunista hipotézis átmeneti napfogyatkozása hagyott a népben.

Ők azok, akiknek számot kell ma adniuk a csúszómászó fasizmus felemelkedéséről, amelynek mentális kifejlődését szünet nélkül bátorították.

Alain Badiou

*A Franciaországban dolgozó külföldiek családtagjainak adott tartózkodási engedélyeket először a hetvenes években próbálták korlátozni, de a törvényt (2 szakszervezet és egy jogvédő szervezet kezdeményezésére) alkotmányellenessége miatt megsemmisítették.A következő sikeres kísérlet 1984-ben a szocialista kormány alatt ment végbe, ezt követték a kilencvenes években a hírhedt Pasqua-törvények.

**1983-ban még ilyen körmönfontan utaltak arra, hogy a sztrájkoló külföldi munkások elsősorban nem jogaikért harcolnak, hanem külső politikai hatalmak felbujtására cselekszenek.