Nem abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint? Alkalmas-e az egyént középpontba állító és a problémák hordozójának tekintő megközelítés arra, hogy a pszichológia betöltse társadalmi küldetését? Feladata-e a pszichológusnak az elnyomott csoport tagjaiban az elnyomásuk forrásának tudatosítása? Hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Máriási Dóra és Vida Katalin írása arról, hogy miért van szükség kritikai pszichológiára.

rajz: Randall Enos

A Pszichológusok Etikai Kódexe (SZEK) az öt alapelve részeként megfogalmazza, hogy a pszichológus „Felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. […] A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik.” A Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe tehát szövegszerűen tartalmazza a társadalmi felelősségvállalást és a közjó iránti elkötelezett tevékenység fontosságát, azonban több említést nem is tesz a pszichológus társadalmi felelősségéről, nem részletezi további pontokban ennek a kereteit. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szakma etikai kódexe miért foglalkozik részletesen például a kutatásetikai alapelvekkel és publikálási szabályokkal összesen további huszonkét alpontban, ha a társadalmi felelősség csupán alapelvként kerül megemlítésre? Jogosan merül fel a kérdés, hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Vajon a pszichológiai tudás és műveltség terjesztését jelenti vagy a mentális betegségekről szóló tévhitek felszámolását, illetve a pszichés megbélyegzettség elleni küzdelmet? Esetleg a pszichológusnak nyilvánosan be kell avatkoznia olyan társadalmi kérdésekbe, amelyekben szakmailag kompetens tudással rendelkezik? A homályos mondatok mögött valójában a pszichológia identitását, struktúráját és ki nem mondott normáit érintő kérdések húzódnak meg. Az alábbiakban három olyan elvet fogalmazunk meg (individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány), amelyek jelenleg áthatják a mainstream pszichológiát, vagyis a fősodort, és az ennek a kritikáját adó „kritikai pszichológia” nézőpontjából igyekszünk ezekre az elvekre rátekinteni, valamint kérdéseket felvetni az egyén és a társadalom viszonyát illetően.

1. Individualitás

Minden kultúra mond valamit arról, hogy mi az emberi boldogság kulcsa, mi a célja az életnek és hogyan tudjuk ezt elérni. A felvilágosodás után előretörő modernitás és a kapitalista termelési mód globálissá válása miatt az individualizmus elterjedtté vált az utóbbi két évszázadban – nyugaton és azon túl is. A boldogságot az egyéni sikerhez, az önmegvalósításhoz és a javak felhalmozásához köti, a mainstream pszichológia pedig ehhez nyújtja az ideologikus alapot. Kenneth J. Gergen amerikai pszichológus amellett érvel, hogy a pszichológiai esszencializmus, mely eleve létezőként fogja fel a pszichét, valójában egy „csapda”, mert az ént helyezi a középpontba (értelmezzük magunkat, figyelünk magunkra, panaszkodunk, ha valaki nem veszi figyelembe a szükségleteinket, nem tartja fontosnak az érzéseinket stb.) és minden mást csak az én körül forgónak tekint. Az én a létezés középpontjává vált, miközben nagyon bizonytalanok a pszichés kategóriáink. Mi számít egyáltalán alapvető mentális egységnek? Az alapérzelmek? Ha valakinek hiányzik a harag a „lelki repertoárjából”, akkor nem tartozik az emberi fajhoz?

Amellett érvelünk, hogy az elmúlt száz évben létrejött mainstream pszichológia tudományként megteremtette az elméleti alapot az individualista szemlélet számára. Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint.

Egy konkrét példán keresztül vizsgálva a kérdést: vajon amikor a hozzánk forduló kliens elviselhetetlen mértékű munkahelyi stresszről beszél, mi a feladatunk segítő szakemberként? Autogén tréninget javasolunk, hogy jobban meg tudjon küzdeni a feszültségével? Feltérképezzük a megküzdési stratégiáit? Munkahelyváltásra biztatjuk? Vagy az érdekérvényesítésben segítjük, hogy szakszervezetet alapítva rendszerszinten érjen el változást a munkakörülményeiben? Ha az interperszonális szinten lépünk közbe, és őt igazítjuk a rendszerhez, elérünk-e változást, vagy éppen pont ezzel segítjük a rendszert még olajozottabban fenntartani? A rendszerszemléletű intervenciók szerint, ha az egyén szintjén változás történik, az az egész rendszer működésére kihat, de mi alapján gondolhatjuk, hogy ezáltal nem pusztán a fennálló rendszert igazoljuk?

Természetesen felmerülhet a kérdés: a terápiás munka alapja, a hagyományos, kétszemélyes terápiás forma nem csupán a középosztályra lett-e kitalálva? Ignacio Martín-Baró, a dél-amerikai pszichológus, pedagógus és jezsuita pap a 1970-es években erős kritikával illette a mainstream pszichológiát, hiszen az szerinte nem vette figyelembe, hogy az egyéni szenvedés az elnyomásból fakad. A „felszabadítás pszichológiája” számára azt a szakmai viszonyulást jelenítette meg, amelyben a pszichológusnak fontos feladata az elnyomott csoportok tagjaiban az osztályhelyzetük tudatosítása és ebből fakadóan ezen csoportok „empowermentje” (vagyis hatalommal, képességgel való felruházása).

2. Neutralitás

Érdemes és lényeges különbséget tenni az értéksemlegesség, mint ítéletmentesség és mint ideológiamentesség között. Az előbbiben a kliens iránti elfogadás nyilvánul meg, míg az utóbbi csupán a pszichológia tudományának illúziója. A mainstream pszichológia esszencialista állásponthoz ragaszkodik, amennyiben a lélek állandó és változatlan, illetve tértől és időtől független valóságát ismeri el, és Gergen rámutat, hogy ennek az esszencializmusnak a gyökerei a zsidó-keresztény hagyományba ágyazódnak. A pszichológia azonban nem csak magát a lelket tartja állandó létezőnek, hanem önmagára is objektív tudományként tekint. Ám a XX. század intelligencia-tesztjei nyomán fellépő kritikus hangok, melyek az eredményekben a társadalmi osztály befolyására hívták fel a figyelmet; a gender-kutatások, a nem heteronormatív szexualitás de-patologizálása; a kutatási minták torzító hatásai mind-mind az általánosíthatóság és a környezeti, kulturális meghatározottság kérdéseit vetik fel. Mindezek ellenére mintha a mainstream pszichológia tehetetlenségi erejénél fogva továbbra is ragaszkodna a statikus, történelmen kívüli emberkép mítoszához, amelyhez egy univerzális elméleteket és kutatási eredményeket produkáló, a magát közvetlen környezete aktuális hullámveréseitől és jelenségeitől távol tartó tudomány párosul. Ez a szemlélet pedig gyakran figyelmen kívül hagyja a társadalmi, történeti, politikai kontextust, amelyben ezek az elméletek megszülettek, nem említi azokat a hatalmi viszonyokat, amelyek a felfedezéshez vezettek (pl. az amerikai szociálpszichológiát erősen meghatározta, hogy az Amerikai Hadsereg milyen kutatásokat finanszírozott).

Mintha továbbra is fennállna az a hit, hogy a valódi tudomány ideológiamentes, ami viszont ideológiával terhelt, az – amint az amerikai kritikai pszichológus Dennis Fox is írja – hiteltelennek tűnik. A kritikai pszichológia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy nem létezhet a pszichológia értéksemlegessége és ideológiai mentessége. Ezért fontos felismerni, hogy nem csak a szociálpszichológia, de a pszichológia egésze is itt-és-most zajlik, kritikaian és történetileg.

3. Pszichológia mint természettudomány

A pszichológia tudománya mindig is a természet- és a társadalomtudományok között ingadozva határozta meg magát. Azonban a kognitív forradalom és a neurológiai kutatások térnyerésével napjainkban egyre markánsabbá vált a természettudományos meghatározottság túlsúlya, mely a pszichológus-oktatás tananyagában is megjelenik. Az, hogy a pszichológia mit tekint betegségnek és egészségnek sokat változott az elmúlt 100 évben, és ezek a kategóriák és diagnózisok is időről időre ingáztak a pszichologizáló és a medikalizáló nézőpontok között. Míg Freud pszichoanalitikus elmélete a tudattalanra és az elfojtásra koncentrált, manapság az ilyen fogalmakat nem tekintjük mérhetőnek, így elég tudományosnak sem. A pszichológiai betegségek hátterében a tudomány ma már egyre inkább biológiai magyarázatokat keres, és azokat biológiai (gyógyszeres módon) igyekszik kezelni is. Az individualizáló szemlélet még egy fokkal szűkíti elemzési körét és már nem csupán a társadalmi folyamatok válnak sokadlagos szemponttá, hanem az „élmény maga, a személyiség élettörténete, interperszonális környezete stb. is szinte érdektelen, redukálódik a sztresszre, a lényeg a jelenségben meghatározó agyi képlet, neurális mechanizmus, neurotranszmitter-hatás” – fogalmazza meg Buda Béla is.

Mit mondhat nekünk a kritikai pszichológia a magyar viszonyokról?

A kritikai pszichológia tehát – szemben a mainstream pszichológiával – felhívja a figyelmet a pszichológia rendszerigazoló szerepére, társadalmi szintű változást követel, vállaltan ideologikus, társadalomtudományos és interdiszciplináris (antropológia, szociológia, kritikai elméletek) keretben gondolkodik. Központi témája a hatalom és annak egyenlőtlen megoszlása, és nem utolsósorban kiemelten fontosnak tartja a pszichológus társadalmi felelősségét. Támogat olyan törekvéseket, társadalmi mozgalmakat, melyek a mainstream pszichológiai kánonnal szemben küzdenek elismertségükért. A kritikai pszichológia kettős természetű ernyőfogalomként értelmezhető, hiszen tekintetét egyszerre irányítja érzékeny társadalmi kérdésekre, valamint a pszichológia belső konfliktusaira.

A most végzett pszichológus kevés támpontot kap ezekre a kérdésekre, holott szinte pszichológiai közhely, hogy a mentális jóllét egyik legerősebb korrelátuma a társas kapcsolatok száma és minősége. A szülőtől, barátoktól, munkatársaktól, házastársaktól várható társas támogatás bizonyult a személyes boldogság legfontosabb előrejelzőjének, mindemellett szintén szignifikánsan magas boldogság-értékről számolnak be azok, akik rokon, civil szervezet vagy segítő foglalkozású segítségére számíthattak. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy vajon pszichológusként csoportok és közösségek megsegítése is fontos feladatunk volna-e?

Nem csupán elméleti kérdés, hogy a társadalmi kontextus figyelmen kívül hagyásával közelítjük-e meg a klienseinket, mivel ebben az esetben hajlamosak vagyunk a problémát intrapszichés zavarokkal azonosítani („nem érzed jól magad az életedben? változz meg!”). Példaként említhetjük azoknak a gyermektelen harmincas nőknek a történetét, akik karrierjükben sikert sikerre halmoznak. Vajon mennyire tekinthető értéksemlegesnek az az értelmezés, hogy a nők párkapcsolatukban és karrierjükben maszkulin mintát valósítanak meg és nőiségüket elfojtva nem teljesednek ki? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez a magyarázat a többségi társadalom normarendszerét harsogja, amely előírja, hogy milyennek kell lennie egy jól működő (harmincas) nőnek és párkapcsolatának? Ebben a dilemmában is felfedezhetjük társadalmi létünket, vagyis a kor értékeihez elkerülhetetlenül viszonyulunk, és valóságunk alapjaként fogjuk észlelni. A (családterápiás és egyéb) képzéseken a feminista, gender, kulturális szempontok csupán alternatív gondolkodási keretként kapnak egy-egy fejezetet azzal a sommázással, hogy ezek partikuláris hangok, a pszichológia ezeken túllépve egy mindenkire kiterjeszthető, mindenkit be- és elfogadó, az aktuális divathullámoknál érvényesebb és állandóbb igazságot kifejező szakértelem. Ez a hozzáállás mintha a korszellem normáit tárná elénk: a többségi társadalom problémái a mérvadók és meghatározók, miközben a kisebbségi csoportok érdekei és problémáik kezelhetősége a többségi társadalomra szabott módszerekkel kérdésesek maradnak.

A neutralitás elve ugyanakkor nem csak a terápiás helyzetre ad útmutatót a mainstream keretben dolgozó pszichológusoknak, hanem azt is alapelvnek tekinti, hogy egy igazán jó szakember nem vesz részt a közélet, ideológiával és politikával terhelt diskurzusaiban. Ma Magyarországon a pszichológusok elvétve szólnak hozzá az iskolarendszer átalakításához vagy egyéb fontos társadalomformáló intézkedésekhez. Ha megtennék, akkor vajon szakmai kirekesztéssel találnák szembe magukat, hiszen megsértenék a semlegesség elvét? Érdemes lenne felvetni a kérdést, hogy miért csak akkor gondoljuk, hogy jogunk van megszólalni közpolitikai kérdésekben, ha megkérdeznek minket. A politikától való poszt-kádárista félelem miatt nem állunk ki egyes intézkedésekkel szemben vagy mellett, és csak bízunk benne, hogy az általunk felhalmozott tudásanyag eljut majd a politikai döntéshozókig?

Torzítás lenne azt állítani, hogy a társadalmi érzékenység teljes egészében hiányozna a magyar pszichológiai intézményrendszer szemléletéből. Említhetünk olyan példákat, melyek a társadalmi problémák lelki vonatkozásait tudatosan kezelni próbálják, és komplex összefüggések értelmezésével megoldásokat keresnek. Az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézete olyan szakembereket képez, akik a hagyományos szcientizmussal és objektivizmussal szemben a tudomány kulturális beágyazottságát, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését képviselik. A Civil Csoport Hétvége missziója ’70-es évek Pszichoterápiás Hétvégéinek hagyományaihoz nyúlik vissza. Köztük többségében pszichológusok, klinikai szakpszichológusok, pszichoterapeuták vannak, akik pszichológiai csoportmódszerekkel törekednek a társadalomban eluralkodott diszfunkciók megértésére, érzelmi és intellektuális feldolgozására. Reményeik szerint a demokráciához szükséges kapcsolódási formák, magatartások a csoportélményeken keresztül megtapasztalhatókká válnak. A szociodrámát említhetjük még, mely a pszichodráma egy speciális szeleteként a szociálpszichológiai elméletek és a pszichodráma eszközeire alapozva segít megérteni társadalmi viszonyrendszereket. „Célja a társas / társadalmi nehézségek, problémák, békétlenségek, konfliktusok, játék útján, azaz a saját és a mindenkori másik fél szerepében, pozíciójában való cselekvésen keresztül való tapasztalatszerzés, megértés, attitűdváltozás, cselekvésmódosítás.” Végül a családterápiás és tanácsadó szakpszichológus képzések tematikájába bekerült az LMBTQ-szemlélet, illetve a Magyar Családterápiás Egyesület közösségi oldalán tette nyilvánossá tiltakozását az országgyűlés családfogalom szűkítésével kapcsolatban. Mégis ezek a szerepvállalások csak elvétve bukkannak fel.

A pszichológiának egyszerűen vállalnia kellene társadalmi meghatározottságát, vita alá bocsátania normáit, a középosztályra szabott eszköztárát kibővítenie több rászoruló, elnyomott rétegre, és képviselnie szakértői álláspontját társadalmi fórumokon. Ez a kulcsa annak, hogy az itt-és-most aktív cselekvőjévé váljon.

Máriási Dóra és Vida Katalin

a szerzők pszichológusok, a Kritikai Pszichológia Műhely tagjai

A szöveg eredetileg és hosszabb terjedelemben az Imágó Budapest folyóiratban jelent meg

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a magyar egészségügy helyzetéről, támogass minket!