Ma már vezetőink retorikájában a „biztonságot” (aligha véletlen, hogy a legnagyobb kóklerek – a közgazdászok mellett, hogy a válság másik aspektusáról is szóljunk – éppen a „biztonságpolitikai szakértők”), felváltotta a „háború”. Lényeges különbség mindenképpen, ki tagadná: az „antiterrorizmus” többé nem „biztonságunk” szavatolására tett meglehetősen kétes kísérletek sora (a szabadság-ellenes törvényhozástól a másutt vívott háborúkig), hanem maga a háború felvállalása. Mindenütt. Ez hatalmas különbség.  Mindent elárul politikusaink szemében az a kicsiny büszkeség és alig leplezett eksztázis, hogy kijelentik: „háborúban állunk”. Balázs Gábor a Red News portálon november 17-én megjelent cikkét közöljük újra.

Az ő háborújuk – a mi vérünk. Ez a különböző nyelveken leírt mondat köszön vissza legtöbbször, ha a legsötétebb barbarizmusba nem alámerülő honlapokra vagy más orgánumokra vetük egy pillantást.

Ez jelenti azt elsősorban, hogy ez egyszer igazat kell adnunk a politikusainknak és hű médiáiknak, amikor kijelentik, hogy „Háborúban állunk”.

Igen, tényleg háborúban álltok.

Igen, Hollande-ok, Obamák, Putyinok, Sarkozyk, Cameronok, Netanjáhúk,médiabéli szövetségeseik és szolgálók, fegyverszállítóik és tőkés támogatóik: háborúban álltok.

És ők tudják a legjobban, hogy mindez nem múlt pénteken kezdődött, hanem 14 éve. Bárhogy is nevezik (legtöbbször „terrorizmus-elleni háborúnak”, ahol a terrorizmus olyan változékony fogalom, hogy tulajdonképpen nem jelent semmit; vagy ami ugyanaz: annyit jelent, hogy „terrorista az, akivel éppen háborúban állunk”), lassan mindenki tudja miről van szó: „a civilizációk összecsapását” vívják. Ebbe rángattak bele mindenkit (háborús ellenfeleikkel karöltve, ahogy ez lenni szokott), anélkül, hogy kikérték volna népeik véleményét minderről.    

Kérjük higgy nekünk, a lehető legkevésbé sem részvéttelenségből írjuk, de a háborúban áldozatok is vannak. És nem mindig kizárólag a másik oldalon.

És persze ne legyünk mi sem képmutatóak: noha igaz, hogy egy párizsi vére nem ér többet, mint egy szíriai, orosz, bejrúti vagy ankarai embertársunké (hiszen az Iszlám Állam ma már bárhol lecsaphat a világon, noha elsősorban mégiscsak muzulmánokat öl – ez természetesen nem elhanyagolható tény), de hát igen.

A mi vérünkkel vívjátok a ti háborútokat.  

Ma már vezetőink retorikájában a „biztonságot” (aligha véletlen, hogy a legnagyobb kóklerek – a közgazdászok mellett, hogy a válság másik aspektusáról is szóljunk – éppen a „biztonságpolitikai szakértők”), felváltotta a „háború”. Lényeges különbség mindenképpen, ki tagadná: az „antiterrorizmus” többé nem „biztonságunk” szavatolására tett meglehetősen kétes kísérletek sora (a szabadság-ellenes törvényhozástól a másutt vívott háborúkig), hanem maga a háború felvállalása. Mindenütt. Ez hatalmas különbség.  Mindent elárul politikusaink szemében az a kicsiny büszkeség és alig leplezett eksztázis, hogy kijelentik: „háborúban állunk”.  

Persze mondhatják, hogy valóban „mindenki háborúban áll”, hiszen ezek az őrültek mindenkit ellenségnek tekintenek nem csak vezetőinket, hadseregeinket és így tovább. De hát mi máshogy cselekszünk? Vagy éppen a háború nem jó ideje (1939 óta bizonyosan) ilyen? A mi drónjainknak nem esnek áldozatuk civil városlakók? A háború nem mészárszék mindig és mindenhol? Egy háborús ideológia nevében természetesen mindig az ellenségeink szemére vethetjük, hogy barbár gazemberek (ez így megy minden modern háborúban), de nem arról van szó, hogy csak ők is használják ennek a a háborúnak a legdurvább eszközeit? Most mondjuk, hogy hány civil halt meg Irakban vagy Afganisztánban? Hogy mit jelent, ha országaink csak „rendészeti akciókat” vezetnek? Börtönöket, táborokat, mészárlásokat, kínzásokat?

Igazából a mostani retorikában talán az lehet érdekes, hogy vajon miért pont a mostani, az Iszlám Állam által elkövetett mészárlás váltotta ki ezt a retorikai fordulatot. Talán a képmutatás elérte az a szintet, hogy valami nagyobbat kellett mondaniuk.

Mostantól „háborúban állunk”.    

Másrészről vajon őrültebbek-e ezek a dzsihádisták, mint mi vagyunk? Vagy egyszerűen csak önfeláldozóbbak és fanatikusabbak, de ugyanazt a játékot játsszák, aminek a neve egészen egyszerűen háború? A dzsihádisták nagyon is racionálisan (a „civilizációk harca” értemében racionálisan persze, de hát azt nem csak ők vívják, mint látjuk) gondolják azt, hogy Franciaország ellenség. Racionálisan védekeznek és támadnak, ahogy tudnak. Nincs abban semmi különösebben őrült, amit még Coulibaly mondott: „Megtámadtátok az Iszlám Államot, mi megtámadunk titeket. Miért gondoljátok, hogy semmi ellenhatása nem lesz a ti támadásaitoknak?”

Az Iszlám Állam gyilkos politikát folytat, de politikát: „az országotok harcban áll velünk, amíg ez a háború tart, nálatok sem lehet senki biztonságban”. Szörnyű mindez, de nem egyszerűen „őrültség”.

Aki nem érti miért menekülnek az emberek Szíriából, az talán most megértette: Szíriában 250.000 ember halt meg 2011 márciusa óta. Naponta 150.

Szíriában minden nap november 13-a.

Ami a mi véleményüket megkülönbözteti a humanista baloldal álláspontjától (már ami maradt belőle: azaz a szélsőbaloldal legjobb erői és a halhatatlan anarchisták, akikre nagyobb szükség van mint bármikor: „Y’en pas un sur cent, et pourtant ils existent”), az annak a ténynek a leszögezése, hogy  valóban háborúban állunk.

Kérdés, hogy milyenben.

Máshol hosszan szóltunk róla, hogy mi a véleményünk a világ mai állásról, a zajló polgárháborúról, az iszlámisták szerepéről, a dzsihádról, a jelenkori barbárságról, a „civilizációk harcáról” és így tovább. Kérjük olvassák el mindezt, most ezt nem fogjuk megismételni.

Nem egyszerűen egy válságot élünk, hanem egy civilizáció (a tőkés rendszer) barbár végóráit. A polgárháború itt folyik a szemünk előtt: és semmi garancia sincs a pozitív kifutására. Az elsődleges dolgunk a helyzet leírása és megértése.

Mindebből következik, hogy számunkra a fő kérdés persze abban áll, hogy minden háború kijelöl frontvonalakat, szemben álló feleket, elfoglalt (gyakorlati, teoretikus, ideológiai stb.) pozíciókat. És az a geográfia, amelyet a november 13. támadások kijelölnek (illetve mint fentebb írtuk, tulajdonképpen csak még rémesebben megerősítenek): nem felel meg számunkra.

Ez még a kisebbik baj, de véleményünk szerint az egész emberiséget a legdurvább barbarizmusba sodorja.    

A kormányzóink azt javasolják nekünk, hogy tömörüljünk valamiféle egységbe, fogjuk be a szánkat és vívjuk meg a háborújukat, kerül, amibe kerül. Vagy amit a dzsihádisták javasolnak nekünk: a legmélyebb, egyénként alapvetően maga is nyugati eredetű, barbárság. Legyünk az egyre sötétebb spektákulum passzív nézői (sőt egyre gyakrabban áldozatok), vagy legyünk egyszerű ágyútöltelékek.

Azonban mi nem akarjuk egyikük világát sem. Nem vagyunk a civilizációs háború katonái egyik oldalon sem. Nem vagyunk sem fasiszták, sem iszlámisták. A mai feladatunk éppen abban áll, hogy leleplezzük ennek a háborúnak az embertelen voltát, hogy egyszerre szabaduljunk meg az élhetetlen nyugati világtól és a szörnyű iszlámizmustól.  

A háború amibe belevezettek bennünket a „szabadság” nevében, ma már látszik mit hoz magával: mint minden háború rengeteg vért és ha győzünk is, akkor sem lesz más az osztályrészünk, mint csupán a győztesek szabadsága.

Valójában a helyzet a következőképpen áll: kormányzóink tőkés fundamentalizmusa (melynek az ideológiája a „civilizációs harc”)  áll szemben az iszlámisták fundamentalizmusával (melynek ideológiája a „dzsihád”). A két félben közös, hogy még csak vitázni sem hajlandóak a hittételeikről, melyek egyébként egyaránt idejétmúlt, barbár eszementségek. A tőkés rendszer éppúgy vérszívó Moloch, mint a Kalifátus. Egyik sem maradhat fenn tántoríthatatlan akarat, rendíthetetlen hit, abszurd mészárlások, a vég nélküli válság, a terepatikus jellegű őrület nélkül. Ha a mi világunkban kevesen is halnának meg a tőkés rendszerért, valahogy senki sem találja abszurdnak, hogy ölni azonban hajlandóak vagyunk érte. Minden egyes áldott nap. Az első típusú fundamentalistának a legérthetetlenebb a második típusúban, hogy ez a fundamentalizmus milyen mélyen „anti-gazdasági” jellegű:  a mi a tőkés racionalitásra épülő világunkban felfoghatatlan, hogy végül is ezek az öngyilkos terroristák mit nyernek ezen az egészen? Ebben áll a „terrorizmus” nagy misztériuma a mai nyugati számára: a dolog tisztán gazdasági racionális szempontból nézve teljesen érthetetlen.

Természetesen a vérszomjas farkasok szabadjára engedtettek: a képmutatás, az intellektuális lustaság, a hazugságok áradata mindig a legnyomorultabb embereknek kedvez.

Ez egyszer nem megyünk bele a franciás részletekbe, hiszen mindenki el tudja képzelni: Hollande, aki pont úgy viselkedik mint Bush 2001-ban (Patriot Act+visszalövünk mint valami részeg cowboy, közben ez meg is történt: remek, mi?); Sarkozy, aki szerint ugyan nincs közvetlen kapcsolat a menekültek és a terror között de azért még is van (?), és persze Putyinhoz kellene fordulni, biztosan azért mert a legutóbbi események jól mutatják, hogy az oroszokat nem éri el a terror…és természetesen a szélsőjobboldal, amely szerint Franciaország olyan mint Bejrút és mindenért a „mosqueïsation” a felelős.

Ja és persze Manuel Valls, ez veszélyes, modern Marcel Déat, aki miközben „impitoyable” választ helyez kilátásba az Iszlám Állammal szemben (tényleg: mi a különbség egy amerikai neokonzervatív és egy francia szocialista között? Semmi? Jajó.), közli, hogy „meg kell semmisítenünk a Köztársaság ellenségeit…és megfosztani az állampolgárságától mindazokat, akik csúfot űznek abból, ami a francia lélek (l’âme française)”.  Talán nem csak megveszekedett anarchistáknak jut eszébe, hogy kevés ország követett el annyi mészárlást, kínzást, rombolást szerte a világon mint a francia köztársaság, melynek a gyarmatosító hadjáratait hullahegyek tízezrei övezték szerte a világban; de ha létezik olyasmi, hogy „francia lélek”, akkor az egész biztosan lámpavasra húzná az olyan reakciós háborús uszítót, mint az ország jelenlegi miniszterelnöke….  

Minden háborús kirohanás (a magyar sajtóról most nem szólunk, mert nincs hozzá gyomrunk: a kozmopolita neokon háborús uszítók, a reménytelen neokon háborús uszítók és a fasiszta neokon háborús uszítók végre mindenben egyetértenek: „bombázzátok a rohadékokat, mutassuk meg nekik, hogy mi vagyunk az erősebbek!!”), minden az iszlámot, mint olyat megbélyegző beszédmód, minden a gazdasági, politikai és szociális körülményekre vak vérszomjas kirohanás nem csak a biztos katasztrófába vezet, hanem további vérfürdőknek is megágyaz.

Másfél évtizede a háborújuk nem hozott mást, mint a föld négy sarkába erőszakot, félelmet, nyomort, tragédiákat, vért – és újabb és újabb háborúkat.

Mindent meg kell tennünk, hogy ezt megakadályozzuk, mert az ő útjuk a sötét barbárság felé vezet.

Még most sincs késő. Soha nincs késő ellenállni.

Egy tapodtat sem hátrálni a menekültek mellől.

Összeszorított foggal lakóhelyeinken és munkahelyeinken a bevándorlók mellett.

Szolidaritás iszlám embertársainkkal.

Osztályfront a nemzeti frontokkal szemben.

Amikor a francia uralkodó osztály valamiféle „Union Sacrée”-ról beszél, talán nem is téved olyan nagyot. Az akkori (1914-es) nagy nemzeti egység tudjuk hova vezetett: minden idők legabszurdabb vérengzéséhez. Az akkori baloldal (a szociáldemokrácia) képtelen volt mindennek a megakadályozására (sőt), nem egyszerűen az opportunizmus miatt (ahogy Lenin vélte), hanem magának is valós, objektív közös érdekei voltak a nemzeti burzsoáziával.

Ma erről szó sincs. Amit ma ajánlanak nekünk, az a vég nélküli gazdasági válság, a megszorítások, a tömeges munkanélküliség, a munkatársadalom nem létező munkáját kereső „elveszett generáció”, a véres nemzetközi beavatkozások, az elszabaduló egyenlőtlenségek, az ökológiai katasztrófa, a menekülő százezrek és milliók, a végtelen szegénység, a reménytelenség, a szegények közti gyűlölet, a rasszizmus…

Nem véletlen, hogy ma nincs Jaurèsünk, de amúgy is egy Leninre volna szükségünk.

Mert ma sem elég kimondani, hogy nem dőlünk be a zsarolásnak, hogy „vagy veletek, vagy a terroristákkal”. Hogy nemet mondunk a hóhérokkal és háborús bűnösekkel való nemzeti egységre.  Hogy a ti erőszakra, igazságtalanságokra, rasszizmusra, neokolonizmusra, a barbár tőkés rendszerre alapozott világotok nem kell nekünk. Hogy ha békét akarunk, azzal kell leszámolnunk.

Hogy nem, Hollande. Nem, Obama, Nem, Cameron. Ez a ti háborútok, mert amerre jártok, mindenütt virágzik a terror, Leginkább éppen a tiétek.

Mindez nem elég.

Lenin és vele „a baloldaliak” ennél jóval többet tettek.

Aligha tagadható, hogy magunk is felelősek vagyunk a világ jelenlegi állapotáért: nem voltunk sokan, nem is voltak meg a megfelelő eszközeink, de alighanem nem is jó szavakat választottunk, hogy kimondjuk: ez nem csak, hogy az ő háborújuk, hanem olyan háború, amelyben mindannyian odaveszhetünk.

Múlt pénteken kaptunk egy újabb durva figyelmeztetést, hogy mi folyik a világunkban. Igazabbnak kell lennünk, hihetőbbeknek, bátrabbnak, mélyebbnek, komolyabbnak és főleg: radikálisabbnak.

Guerre à la guerre!!!!!  

Balázs Gábor

A szöveg a Red News portálon november 17-én megjelent cikk újraközlése.