Párizs, Bataclan, Carillon, Petit Cambodge, stade de France – eddig 129 halott, pedig egy is sok lenne, több száz sebesült, pedig egyet is igazságtalannak éreznénk. A terror helyszínei ezúttal nemcsak az átlagfranciának lehetnek ismerősek és kedvesek, de kis szerencsével akár egy középosztálybeli magyar is megtapasztalhatta, milyen a lelkes francia közönség soraiban élvezni egy koncert fülledt izgalmát a Bataclanban, vagy a péntek esti megérdemelt jókedvet a hajtás után a környék bárjaiban. Voltak köztük külföldiek is, és sokan fiatalok, huszasok-harmincasok-negyvenesek, akik lazítani szerettek volna egy késő őszi estén, vagy pont melóztak aznap, vagy csak útban voltak.
Párizs, Köztársaság tér november 15-én. Fotó: Joel Saget/AFP
Pont, mint bármely hasonló támadás áldozatai az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban, vagy talán most is, amikor e sorokat írom. Mert persze sem az, ha történetesen mi is szeretünk bulizni péntek este, sem Párizs minden vélt vagy valós bája nem feledtetheti, hogy Bejrútban, Bagdadban, Ankarában, sőt, Oroszországban vagy Suruçban is valamiképp a mi halottainkat gyászolják és gyászolták az utóbbi hónapokban; ahogy a mi halottaink azok is, akiknek élettelen testét a napokban veti ki a víz Leszbosz szigetére.
Az, hogy mennyire érezzük közelinek egyik vagy másik tragédiát, sok mindentől függhet, de a halottak akkor is a mieink. Fiatal és idősebb férfiak, nők és persze gyerekek, olykor meg sem született csecsemők, akiknek reményeit és vágyait, szerelmeit és terveit váratlan közösséget teremtve a tragédiában, felfüggesztette a halál. Ők azok, akiket a „terrorizmus áldozatai” szomorú kliséjével könyvelnek el a szónoklatok, az elemzések és a grafikonok.
Ahogyan ők azok is, akikre hivatkozva jóideje vívják országaink a „terrorizmus elleni háborút”. Furcsa mód azonban, az utóbbi jó 15 év alatt, mióta még nagyobb elszántsággal folytatják a mi nevünkben is ezt a harcot, mintha csak súlyosabbá vált volna a helyzet, és mintha egyre több lenne a halottunk. Mintha egyre több lenne az olyan térség, ahol nemcsak a szenvedés, jogtiprás és kilátástalanság válik rutinná, de a terrorizmus is felüti a fejét.
Nem lehet, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a nevünkben űzött terrorizmus elleni háborúval, és az igazi ellenfeleink azok, akik, tudatosan vagy gondatlanságból, de mintha napról-napra azon fáradoznának, hogy ez a háború sose érjen véget? Hogy szabadság, jogok és fenntartható jólét helyett függőség, kiszolgáltatottság, és baráti diktatúra vagy ideig-óráig kontrollált káosz uralkodjék azokban az országokban, ahol kis szerencsével továbbra is mi, azaz a fejlett államok alkudhatunk a nyersanyagok árára, értékesíthetjük a fegyvereinket, a szubvencionált élelmiszereinket, de a lélegeztetőgépeket is, meg persze az utakat és más infrastruktúrákat is a mi vállalataink építhetik meg, a mi adózóink által kitermelt „segélyekből”? Nem lehet, hogy ez, a mi nevükben folytatott háború, amelyben sem az eszközökről, sem a szövetségesekről, sem a tétekről és tervekről nem nyitnak vitát vezetőink, épp csak a mi érdekeinket és a halottainkét, a sok millió potenciális civil áldozatét téveszti szem elől?
Nem lehet, hogy a valóságban ez nem is igazán a mi háborúnk, hanem az övék?
A mi ellenfeleink pedig nem csupán a terroristák, hanem például a miniszteri különgépeken és államfői delegációban utazó fegyvergyárosok, vagy a határbiznisz haszonélvezői is? Mindazok, akik péntek éjszaka kezüket dörzsölték a párizsi holttesteket látva, az elnöki palotákban Isztambultól Kairóig, hogy az úgynevezett terrorizmus elleni harc, és annak szélsőséges változatai, így a „külön engedély nélkül rács mögé dughatom, megkínozhatom és kilőhetem politikai ellenfeleimet vagy bárkit, akit terroristának minősítek” stratégiája újabb svungot kapott? Nem lehet, hogy a mi ellenfeleink azok, akik megélhetési gyűlöletkeltőként írják cikkeiket, ontják kommentárjaikat, és tízszer-százszor több pénz költenének falakra és kerítésekre, mint arra, hogy ennivalót és menedéket adjanak azoknak, akik pont a terrorizmus elől menekülnek?
Ugyanígy nem védelmezőink, hanem ellenfeleink azok, akik köpnek a nyomor temetőire, de díszőrség előtt hullatnak krokodilkönnyeket, ha a választásokon újabb szavazatokat hozhat néhány nemzeti színű lobogóval fedett koporsó. Azok, akik álszenten papolnak erkölcsről, köztársaságról, jogról és szabadságról, meg az élet szentségéről, de közben a háborús retorikát árulják a díszes szalonokban, míg beosztottjaik még lejjebb nyomják a levegőért kapkodók fejét. Ahogy a mi ellenfeleink azok is, akik közönnyel nézik, hogyan vergődik évtizedes-évszázados megaláztatások béklyójában népük egy része, és legfeljebb azért foglalkoznak vele néhanapján, hogy saját felsőbbrendűségüket igazolják. Azok, akik ugyanazzal a megvetéssel és lenézéssel közösítik ki a nemzetből, ha úgy tartja kedvük, a „nem eléggé integrált” kisebbségeket, amellyel a saját vagy a Nyugat meg Európa elnyomó stratégiáit igazolják. Azok, akik jogtalanul és hazug ürügyekkel mozgósítják vadászbombázóikat, majd alábbvalóknak tartott társadalmakkal folytatnak civilizációs kísérleteket, miközben a Demokrácia Felkent Követeiként veszik fel milliós fizetésüket a köz pénzéből, hogy aztán, ha rosszra fordulnak a dolgok, elismerjék, hogy hazudtak, hibáztak. Azok, akik egykor úgy látták, érdemes egy kis pénzt fektetni a rivális hatalmakat gyengítő, helyi szélsőségesekbe, majd idővel háborúra indultak az elszabadult monstrumok ellen.
Nem lehet, hogy ez csak az ő háborújuk, és céljuk nem is annyira a háború megnyerése, hanem fenntartása, hiszen ez a háború az, amelynek gazdasági és politikai hasznából élnek, amelynek hasznos áldozatait piedesztálra állítják, a haszontalanokat pedig a szőnyeg alá söprik? Nem lehet, hogy a háborús propagandájuk révén egyúttal el is fordítják a figyelmünket a legfontosabb közös dolgainkról – a harácsolás és növekedés nevében lassan szétcseszett bolygónkról, a kis és nagy igazságtalanságokról, a mindennapos, de láthatatlanul maradó erőszakról, amiről nem számol be a híradó.
Mint ahogy a remény kísérleteiről sem: hiszen az összefogás, a békés együttélés, a szolidaritás, az emberség képei, az emberi méltóságért és emancipációért folytatott kemény küzdelmek sem tűnnek fel a hírekben, ha szembemennek a háborús propaganda céljaival. Ez a háború az utóbbi másfél évtizedben muníciót és kifogást szolgáltatott milliók elnyomásához a Földön, és vezetőink fontosabbként kívánják eladni, mint a szegénység, az adóelkerülés vagy a felmelegedés elleni küzdelmet. Pedig az utóbbiak jóval több áldozatot szednek, mint az úgynevezett terrorizmus – csak épp az ő háborújuk lényege éppen az, hogy ezek felelőseiről megfelejtkezzünk, és a szakállasokra gyanakodjunk, vagy tehetetlenek legyünk, míg a halottainkat siratjuk, ölre megyünk a szomszéddal a politikai vitáinkban, vagy csak egyszerűen letaglóz bennünket a félelem és a gyűlölet.
Innen nézve, a merénylők, és embertelen, igazolhatatlan, látszólag abszurd tettük, lényegét tekintve nem pusztán ideológiáknak, hanem e háborús logikának engedelmeskedik. Tragikus szerepű fogaskerekei annak a mechanizmusnak, amely egyre kijjebb terjeszti a halál, a rettegés és a megosztottság köreit, és eltávolít mindannyiunkat a béke reményétől.
A szörnynek, amely péntek este lecsapott a francia fővárosban, csütörtökön Bejrútban, vagy korábban Ankarában, ők csak afféle alvállalkozói. Nem ők táplálták, hanem az igazságtalanság és az évtizedes erőszak és szenvedés; nem ők növesztették, hanem államfők és arisztokraták Washingtontól Rijádig; nem ők adtak fegyvert a kezébe, hanem feltehetően az ENSZ BT tagjai felügyelte állami- és magánvállalkozások; nem ők üzletelnek vele, hanem azok, akiket nem zavar, hogy vér tapad a profithoz.
A médiában, a közösségi oldalakon már az újabb tragédia éjjelén beindult a küzdelem a háború propagandistáival. Idővel szomorú rutinunkká válik méregetni a vérszagra gyűlő keselyűk hadát. Szerencsére azonban egyre többen látják át, hogy halottaink, gyászunk, a szolidaritás és a békevágy közös. Bármilyen legyen az útlevelünk vagy a bőrünk színe, és függetlenül attól is, hogy mennyi a fizetésünk, vagy kihez fohászkodunk, ha bajba kerülünk – ebben a háborúban a mieink élete a tét. Csak épp a háborút, hiába a mi nevünkben hirdették meg, nem értünk vívják.
Török Flóra
