Az elmúlt hetekben komoly vita alakult ki a gyerekéhezéssel kapcsolatban, miután a Fidesz és a minisztérium előbb támogatta, majd kihátrált a gyermekéhezés felszámolására indított Nemzeti Minimum program mögül. A kormánypárti érvek szerint történelmi az, amit a kormány ebben az ügyben eddig tett, és gyermekek 90 százaléka kap enni az államtól. Csakhogy ez úgy tűnik, nem igaz.

Orbán Viktor a parlamentben erősített rá múlt héten Révész Máriusz korábbi szavaira, mely szerint míg 2010-ben csak 27 milliárdot költött a magyar állam gyermekétkeztetésre, idén már 70 milliárdot, és egyetlen gyerek sem éhezhet, hiszen az óvodáskorúaktól kezdve a gyerekek 90 százaléka kap enni az iskolában. Már ez az érvelés is sántított, hiszen szünidőben, hétvégén és iskola után este, ez nem oldja meg a gyerekek éhezését, de most két ellenzéki képviselő Szél Bernadett és Szabó Tímea alapjaiban szedte szét ezeket az érveket.

A Fidesz állítása szerint a kisgyerekek 90 százaléka, 318 ezer kisgyerek kap iskolai és óvodai étkeztetést a kormány által biztosított forrásokból, és ezért felesleges további plusz források követelése. Csakhogy Szél Bernadett ránézett a népszámlálások adataira, és ezek szerint 475 ezer 4 év alatti, 482 ezer 5-9 éves, 490 ezer 10-14 éves gyermek van hazánkban. A kérdés már csak az, hogy jön ki a 318 ezres szám, és ez minek a 90%-a, mert az biztos, hogy nem egyenlő egyik gyerekhalmazszámaival sem, és biztos, hogy nem fedi le a gyerekek számát. Az lehetne még, hogy ennyi a rászoruló gyerekek száma, de ezt pont a következő bekezdés cáfolja.

Ugyanis Szabó Tímea a Költségvetési Felelősségi Intézet számaira hivatkozva azt írta meg, valójában reálértéken csupán 3 milliárddal jut több gyerekétkeztetésre, mint 2010-ben, a kormány 50 milliárdos állításával szemben. Hogy jön ki ez az órási különbség? Úgy, hogy 2010-ben és most is a gyerekétkeztetésre költött összeg 3 forrásból tevődik össze. Szülői befizetésből, illetve az önkormányzati és a központi költségvetési támogatás összegéből. A 70 milliárdra növekedett központi költségvetési szám pedig azért állt elő, mert drasztikusan csökkent az önkormányzati rész, és az állam ezt dotációban pótolja. Méghozzá azért pótolja, mert az önkormányzati rész csökkenése, az önkormányzatoktól elvont adók miatt áll elő, a gépjárműadó, a személyi jövedelemadó, az iparűzési adó helyi szintről való elvételével és a központi költségvetésbe folyatásával. Tehát a központi költségvetés gyerekétkeztetéshez való megnövekedett hozzájárulással csupán a korábbi elvonásokat spórolja. De ha az önkormányzatok és a központi költségvetés számait összeadjuk csupán 3 milliárddal jut több gyerekéhezésre, miközben tudjuk, az elmúlt 5-7 évben félmillióval nőtt a szegények száma Magyarországon.

Ha pedig azt nézzük, hogy a gyerekétkeztetésre jutó pénz egyharmadát a szülők állják, és hogy önkormányzati elvonásokat pótol a kormány, akkor elég nagy valószínűséggel mondhatjuk azt, a legtöbb pénz pont nem a legszegényebb régiókba érkezik be, hanem azokba, ahol a gyerekéhezés a leginkább meg volt oldva 2010-ben, és ahol a szülő maga is hozzá tud járulni az étkeztetéshez. Persze erről jó lenne pontosabb számot adni.

Mindeközben pedig a különböző kormányzati szereplők Lázártól Balogig, Hegedűs Zsuzsától magáig a miniszterelnökig arról beszélnek, a gyerek éhezése a szülő felelőssége, sőt a legszegényebbeket az alkoholizmussal, a droggal, a lopással próbálják azonosítani, hogy ne kelljen megoldani a problémát.

Pedig a gyerekéhezés vagy a gyerekszegénység kérdése nem emelhető ki az általános helyzetből, a magyarországi szegénység és dolgozói szegénység helyzetéből. A politikusok állításaival szemben ugyanis nem az a jellemző, hogy eldrogozzák a pénzt a legszegényebb gyerekek szülei, hanem ahogy azt hallhatunk a kilakoltatott dolgozók, az ápolónők vagy más rosszabb anyagi körülmények között élők szájából, a szülő inkább nem költ a saját étkezésére, egészségére, hogy a gyereknek legalább valami jusson, ezzel pedig saját munkalehetőségét, egészségügyi és anyagi állapotát rontja, amely veszélyezteti nem csak magát, hanem a gyerek további sorsát is. A szegénység ugyanis nem múlandó probléma, hanem olyan élethelyzet, amely egyre fokozódó problémákat állít elő az egyén, a közösség, és a társadalom számára is.

A gyerekétkeztetés kérdése nem baloldali támadás, hanem elsőrendű társadalmi kérdés, annak a kérdése, hogy valóban azt akarjuk-e, emberek milliói örökítsék tovább szegénységüket, és gigászi küzdelem legyen kitörni ebből a sorsból, vagy olyan társadalmat képzelünk el, ahol az állam nem csupán a legkeményebbeknek ad lehetőséget, hanem minél több embert ösztönöz a szegénységből való kitörésre.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!