Képzeljünk el egy nagy hajót, amin egyedül hánykolódunk a tengeren. Megjelenik mellettünk 800 ezer ember, aki háború elől menekül. Ha nem vesszük fel őket, megfulladnak, vagy legjobb esetben közülük valamennyien eljutnak egy olyan helyre, ahol sátrakban lakva várhatják a háború végét vagy a halált. Viszont azt is valószínűsítjük, hogy van köztük 10 olyan ember, akit ha kimentünk, és elvisszük magunkkal, agyonlövi a gyerekünket és még sok embert kegyetlenül kivégez a hazánkban. Mit helyes tennünk?
A hasonlat pontosságán múlik, hogy a jelenlegi krízis valódi modelljeként tekinthessünk rá. Ez a képzeletbeli helyzet a legjobb forgatókönyv azok számára, akik a menekültek befogadása ellen a terrorveszéllyel érvelnek, és szerintem téves is, mindjárt mondom, miért. De most kezdjük ennek a helyzetnek az elemzésével.
Azt csak a végtelenül cinikus ember mondhatja, hogy a több millió menekült iránt semmi felelősségünk nincs azt követően, hogy Törökország vagy Görögország területére értek, hiszen ott már nem fenyegeti őket a halál. Ez lehet igaz, de egyszersmind az is igaz, hogy élet sem vár ott rájuk, ahogy a gyerekeikre sem. Vagy azért, mert ezek az országok nem képesek ennyi menekültet befogadni, vagy nem is adtak valódi menedéket soha a menekülőknek. Ideig-óráig lehet más országokra mutogatva érvelni, de amikor milliók menekülnek, akkor a felelősség hozzánk is elér. Menekültek ezrei fulladnak ténylegesen a tengerbe, és Magyarországon az embercsempészek furgonjában 71-en vesztek oda a nyáron.
Az üldözöttek kimentésének kötelezettsége alól nem mentesít az sem, hogy más nem teszi meg az emberi minimumot. Ha van mellettünk másik három hajó, ahol az utasok magasról tesznek a fuldoklók életére (ld. számos gazdag arab ország), attól még a saját erkölcsi kontónk nem lesz tiszta, ha sorsukra hagyjuk a fuldoklókat.
Így a sokszázezer ember sorsáért viselt felelősség mindenképpen a mi vállunkon is nyugszik. Ha nem segítünk nekik, az a baj.
Ha viszont segítünk nekik, akkor a példánk szerint azt kockáztatjuk, hogy bejut a hajónkon 10 terrorista, aki potenciálisan a saját gyerekünket végzi majd ki és még sok más embert hazánkban. Jó szándékú, naiv bűnsegédei leszünk saját gyermekünk és honfitársaink gyilkosainak. Hát ez is botrány. Mit tegyünk?
Orbán Viktor szerint, ha a liberalizmus univerzalizmusával leszámolunk, akkor adódik a megoldás, védjük magunkat: a saját kultúránkhoz, vallásunkhoz vagy nemzetünkhöz tartozók védelme ilyen konfliktusban előbbre való. Szerinte a kereszténységből ez következik: „Először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért. Ez megelőz minden mást. Aztán jönnek azok, akikkel együtt élünk: a falunk vagy a városunk. Aztán jön a hazánk, és aztán jöhet mindenki más. Az a fajta irgalomra, megértésre hivatkozó politika, amely ezt a sorrendiséget nem állítja föl, és a világért való felelősség jegyében lerombolja azt, amiben a gyerekeinket föl tudnánk nevelni, meg tisztességes öregkort tudnánk adni a szüleinknek, meg ahol lehetőség nyílna, hogy megvédjük a hazánkat, a kultúránkat, az nem keresztény gondolkodás.”. A miniszterelnök ezt a menekültkérdés kapcsán általában fogalmazta meg, és ebből következik állítása szerint Európa kulturális és etnikai homogenitásának védelme. Ha a sorrendiség így általánosságban igaz, akkor a dilemma kapcsán is választ kapunk. Ezen erkölcsi felfogás szerint a menekültek irányában meglévő felelősségünk elenyészik a magyar és az európai emberek – és a gyermekünk mint potenciális áldozat – védelme iránti felelősségünk okán.
Teológiai vitákban ateistaként nem érzem magam kompetensnek, így nem foglalkoznék azzal, hogy miképp vezethetők le a felebaráti szeretet univerzalisztikus tanát hirdető Jézus tanításaiból a fenti törzsi gondolatok…
Viszont az erkölcsben hiszek, és nincs olyan meggyőző, az emberi egyenlőséget és az alapvető emberi jogokat elismerő erkölcsi rendszer, amelyik az emberéletek közti választást ilyen egyszerű teszt segítségével meg tudná oldani. Természetesen saját gyermekem és bárki más közötti választás esetén ösztönösen a gyerekemet menteném. Ebből nem következne azonban, hogy a megfulladt vagy sorsukra hagyott szír gyerekek élete semmit nem számítana. A lelkiismeret-furdalás életem végig gyötörne: biztos, hogy nem tehettem többet másokért? Biztos, hogy a kimentettek között lett volna terrorista? Biztos, hogy nem lehetett volna őket kiszűrni? És ami a legfontosabb: a terroristák más módon nem fognak ugyanúgy eljutni a hazámba, és megölni azokat, akiket nem tudunk tőlük megvédeni?
Ez utóbbi az, ami miatt a hasonlatot valójában kidobhatjuk a kukába. A kérdés ugyanis az, hogy a 800.000 ember sorsára hagyásával megmentjük-e a terroristák halálos golyóitól a szeretteinket és a honfitársainkat? És a válasz az, hogy nyilvánvalóan nem. 2001. szeptember 11-e óta sok ezer ember halt meg a nyugati világban terrortámadás következtében New Yorkban, Londonban, Madridban és Párizsban. A legutóbbi párizsi merényletben lehet, hogy vettek részt magukat menekültnek feltüntetők is, többségük azonban bizonyosan nem ilyen volt. Az elkövetők között többen francia állampolgárok, akik Belgiumban éltek, és a nyilvánosságra került hírek szerint a támadást már régóta szervezték. A korábbi terrorcselekményekhez pedig semmi köze nem lehetett menekülteknek, mégis végrehajtották őket.
Mindezek ellenére sokak félelme nem alaptalan. Az iszlám szélsőségesektől való riadalomnak van oka, hiszen számos merényletet az utóbbi időben iszlamista terroristák követtek el – ha nem is mindegyiket. A kérdés csak az, hogy az ettől való félelem valós erkölcsi mentség-e arra, hogy senkit ne fogadjunk be magunk közé, aki annak a másfél milliárdnyi közösségnek a tagja, az iszlám tanait követi, de nem terrorista. Ha a terrorizmustól való védelemre alkalmatlan eszköz a menekültek kirekesztése – amint alkalmatlan -, akkor ennek veszélyére hivatkozva nem lehet semmisnek tekinteni a nem európai embertársaink iránti felelősséget.
Egy dolog azonban mindebből nem következik. Nem tartom nácinak vagy fasisztának azt, aki másként gondolkodik erről a dilemmáról. Jelenleg is halottakat gyászolunk, és továbbra is fennálló valódi veszélyekkel nézünk szembe. Ebben a helyzetben a félelem és az önvédelmi reflex gondolkodásukat torzító hatása mellett nem lehet elmenni.
Ugyanakkor azt is elvárnám, hogy annyi normalitás legyen a velem egyet nem értőkben, hogy belátják: aki a háború elől menekülők megsegítése mellett érvel, az nem a sátán, nem terroristatámogató és nem gyilkos. Csak egy tragikus erkölcsi dilemmában mást gondol arról, hogy melyik választással követünk el kisebb bűnt. Hiszen bármit is válasszunk, ártatlan emberek sorsa és élete a tét. Nem öngyilkos értelmiségi hajlam ezért, ha azokat is a legalapvetőbb emberi szükségletek legitim alanyainak tekintjük, akik háborús övezetekből érkeznek. Ez éppenséggel ez emberi egyenlőségből fakadó erkölcsi parancs. Akkor is, ha a szörnyetegek mindezt kihasználva jutnak el Európába – mert ha ezt nem használják ki, akkor jönnek másként, ahogy tették eddig is.
Azt is érdemes belátni, hogy az iszlám elleni háború meghirdetése éppen a terroristák kezére játszik, mert radikalizálhatja azokat is, akik erre enélkül nem lennének hajlamosak. Csak Franciaországban él ötmillió muszlim. Ki vállalná a felelősséget azért az ostoba kommunikációért, aminek esetleges eredményeként etnikai-vallási zavargások alakulnak ki, vagy a franciaországi muszlimok közülük minden százezredik a terroristák oldalára áll? Az 50 új terrorista.
A terrorizmussal szembeni küzdelem megfelelő eszköze a hatékony titkosszolgálati munka, terrorelhárítás, rendvédelem és szükség esetén katonai védelem. Talán nem is lehet e téren végső győzelmet aratni, csak visszaszorítani a jelenséget. És persze hogy igaza van Orbán Viktornak a nyilvánvalóban: az ellenőrzés és regisztráció nélküli áthaladás a határokon mindezen megfontolások miatt sem megengedhető. A baj csak az, hogy a kerítés felhúzása után éppen ő volt, aki „elfelejtett” regisztráltatni több tízezer menekültet, és úgy buszoztatta őket Ausztriába. Ha a hírek igazak, éppen köztük volt egy öngyilkos terrorista is.