A frissen megválasztott progresszív kanadai miniszterelnököt – aki négy év alatt pártja támogatottságát megötszörözve nyerte pár hete a választásokat – a kabinetjét bemutató sajtótájékoztatón arról kérdezték, miért fontos neki, hogy ugyanannyi női és férfi miniszter legyen a kormányában. Mire ő csak annyit válaszolt: Mert 2015 van. Aztán ennek jegyében nemcsak egy nemek szempontjából kiegyensúlyozott kabinetet rakott össze, hanem egy sokszínűt is, amelyben fogyatékos emberektől, muszlimokon, melegeken át ateistákig sokan helyet foglalnak.

És lévén, hogy egy globális fogyasztói kultúrában élünk, ahol a cuki történeteknek nagy a piaci értéke, az új kanadai kormány összetételéből is világszenzáció lett, elérve kedves tájainkra is. Valóban elgondolkodtató, miért hoz egy, az új kormánya színes összetétele felett örvendező ismeretlen kanadai vicces posztja jó ötezer lájkot. Lehet, hogy sokan csak arra vágynak az olvasók közül, hogy ők is büszkék lehessenek a kormányukra? Ahogy a konzervatív Stephen Harper kormányzása után feltehetően sok kanadai is fellélegzett, hogy most valami más következik, ami már imázsában is más kíván lenni. De az is lehet, és ez még izgalmasabb, hogy talán a magyar társadalom fontos része úgy érzi, a kormányzó testületeknek igenis meg kell jeleníteni a társadalom sokszínűségét, és talán még néhány fideszest is zavar, hogy még egy szál nőt sem engednek be a magyar miniszterek közé, még csak dísznek sem?

De hamarosan megérkeztek a kritikák is, és a kontextus bővebb ismerete és a miniszterek képességeinek ismerete nélkül a magyar kommentariátus és olvasók szinte egyként szóltak. Micsoda hülyeség ez, ne az számítson, hogy valaki nő vagy kisebbségi, hanem, hogy alkalmas-e a pozícióra. Ritka szép példája ez az egyébként a magyar politikát sok minden mellett tönkretevő szexizmusnak és mindenféle kirekesztési reflex megnyilvánulásának.

Ugyanis miért gondoljuk azt, hogy nem lehet kompetens politikusokból összerakni egy felerészt nőkből és felerészt férfiakból álló kormányt, amelyben ráadásul még válogatott kisebbségiek is vannak?

Igenis, egy nő, egy szikh, egy meleg vagy egy rákbeteg miniszter is lehet ugyanannyira kompetens, mint kiérdemesült fehér férfiak testülete. És lehet lehet jó vezető, koherens stratégiával rendelkező döntéshozó is, azaz bőven meg lehet áldva a politikusi erények készletével.

Az, hogy valaki nő, vagy valaki hindu, vagy valaki meleg, még önmagában nem tesz értékesebbé, ettől még senki nem lesz több, vagy érdemesebb arra, hogy bármilyen pozíciót betöltsön. De nem lesz sem kevésbé értékes, sem kevésbé rátermett. Márpedig a hétköznapi életben azt látjuk, hogy sokan csak azért válnak kevésbé értékessé, mert nők vagy valamilyen kisebbséghez tartoznak. A társadalom, pusztán mert nő vagy kisebbségi az illető, rengeteg plusz akadályt gördít az ember elé.

És ezek az akadályok, megalapozatlan különbségtételek abban is megnyilvánulnak, ahogy a társadalom többi tagja megítél bennünket. Egy meleg párról kevesebb eséllyel hiszi el a társadalom, hogy kompetens egy gyerek felnevelésében, mint egy heteró párról, pedig utóbbiak esetében igencsak sok példát látunk rossz és bántalmazó szülőkre (ahogy egyébként kedves és jó szülőkre is), de mégis úgy gondoljuk, egy heteró alapból, objektíve jobb a szülőségben, mint egy meleg. Egy roma szociológusról könnyen mondhatja bárki, hogy bizony elfogult valamilyen vélt származási alapon, és ezért elferdíti a tényeket, egy kiérdemesült fehér társadalomtudós esetében mégsem merül fel, hogy ő elfogult lenne a „fehérek” irányába. Ahogy egy kisebbségi politikus érveit is könnyebb lesöpörni az asztalról, mondván csak egy szegmens érdekeit képviseli, a közjót csak a többségi tudja. Egy vitában, egy nő esetében sokkal hamarabb tételezzük fel, hogy nem racionális, emocionális érveket használ, holott milliószor vettünk már részt olyan vitában, amelyben férfi partnerünk a racionalitástól és az objektivitástól teljesen elszakadt érvelést használt.

Ez történik a kanadai miniszterekkel is, kommentelők hadának jut automatikusan az eszébe, hogy ezek biztos mind inkompetens bábuk, csak azért, mert egyébként kiválasztásuknál szerepet játszott az IS, hogy ők nők vagy kisebbségiek. Holott pusztán annyi történt, hogy van egy miniszterelnök, akinek politikai és morális meggyőződése szerint igazságtalan, hogy a társadalom a fent említett példákhoz hasonló, észrevétlenül, magától értetődő módon működő elfogultsággal, előítélettel viszonyul egyes tagjaihoz. És ez a miniszterelnök cselekedett is politikai és morális meggyőződése alapján, és amikor kiválogatta kabinetje tagjait, akkor a többi szempont (pl. politikai hűség, világnézeti közelség) mellett egy másik politikai szempontra is figyelt: nevesül, hogy a minisztériumi posztokra alkalmas személyek medencéjéből úgy válogassa ki az embereket, hogy közben felforgassa a társadalom, és az elit szelekciós rendszerének igazságtalan berögződéseit.

Az alternatíva az lett volna, hogy a most nők és kisebbségiek által betöltött portfóliókat is kiérdemesült fehér férfiak kapják meg, a kormányzás minőségén mindez semmit sem befolyásolt volna, de legalább ráerősített volna arra a sztereotípiára, hogy a komoly dolgok, azok mégis csak ez utóbbiak területe, más ne ugasson bele. Egy másik alternatíva pedig az lett volna, hogy az igazságosság politikai szempontja helyett, mondjuk, olyan szempontokat vegyen figyelembe, amelyek például a magyar kormányok összeállításánál rendre befigyelnek. Vagyis, hogy ki kinek a csókosa, ki melyik oligarchának a strómanja, ki melyik térségnek az erősembere, stb. Jobb lett volna, ha ezt veszi figyelembe?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen döntés nem fogja fenekestül felforgatni a társadalmi hierarchiákat. Attól, hogy két tárcavezető is őslakos háttérrel rendelkezik, még nem fog radikálisan javulni az inuitok társadalomban elfoglalt helyzete. Láttunk már arra példát, hogy a fotó kedvéért odarakott miniszterek vagy államtitkárok adtak kedvezőbb imázst a kisebbségeket továbbra is változatlanul mostohán kezelő politikáknak. Hiába bevándorló származású valaki, ha lelkesen vagy kelletlenül olyan politikákhoz adja a nevét, amelyek továbbra is fenntartják a kisebbségek diszkriminációját, ahogy például nem elég ahhoz néhány civil vagy színes arc a kormányban, hogy Nicolas Sarkozy elnöksége javulást hozzon a szegények, a hajléktalanok vagy az etnikai kisebbségek életében. Ráadásul az sem biztos, hogy a sokszínű kanadai kormány majd kormányzása során fölöttébb dicséretes döntéseket fog hozni. Ha igaz a hír, például, hogy nem tenne a globális felmelegedés megállításáért, akkor az semmiként nem tűnik egy bölcs és progresszív döntésnek, de ez nem kisebbíti a mostani döntés erényeit.

Lehet tehát azon vitatkozni, hogy ilyen szimbolikus gesztusok, vagy inkább a társadalom egészét érintő szakpolitikák a hatékonyabbak egy-egy kisebbség helyzetének javításán. Ez legitim vita, de nem hiszem, hogy a két opció kizárná egymást.

Kanada ebből a szempontból szerencsésnek tűnik, mert látszólag a hagyományosan hátrányosan diszkriminált emberek is egyenlő esélyekkel indulhattak egy-egy kormánypozícióért. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy számukra megadatott ugyanaz az oktatás, ugyanaz a szociális és egészségügyi ellátás, amely az állampolgárok többi részének. Bár a tény, hogy a kanadai kormányfő fontosnak tartotta a sokszínűség hangsúlyozását, bizonyítja, hogy mindez ott sem automatikus és természetes a választók egy jelentős része számára. Ennyiben Trudeau lépése tehát valóban politikai legitimációs lépés, ha úgy tetszik marketingfogás, ám mégis jobb lehet egy olyan társadalomban élni, ahol a befogadás számít habonyi terméknek, és nem az elesettek rugdosása.

Mindenesetre felmerül a kérdés, vajon Magyarországon, ahol például a romák oktatásbeli szegregációja törvényes lehetőség, lakóhelyi és szociális szegregációja pedig mindennapi valóság, mekkora esélye lenne egy roma származású embernek egy kormányzati vagy parlamenti pozíció közelébe kerülni? Lényegesen kisebb, mint egy többséginek. Nem lehetetlen, de sokkal nehezebb. Mekkora esélyük van arra, hogy végzettségüknek megfelelő álláshoz jussanak? Ez sem lehetetlen, de sokkal nehezebb.

Szóval ahelyett, hogy a kanadai kormány „giccsességén” vagy politikai „kiüresedésén” szörnyülködnénk, talán jobb lenne azon gondolkodnunk, mit tehetünk, hogy itthon is könnyebb legyen nőnek, romának, melegnek, fogyatékos embernek lenni. És akkor aztán tényleg igazán vitatkozhatunk, hogy ezt kvótákkal vagy anélkül valósítsuk meg. De a célunk mindenképp csak az lehet, hogy a politikai közösségünkben minél többen élhessenek méltó és boldog életet, mert az a többiek jólétét és boldogságát is szaporítja.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!