Azt gondolhatnánk, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök tekintélyelvű kormányzása, Vlagyimir Putyin Oroszországa iránti toleranciája, és képtelensége arra, hogy saját országában javítsa az életminőséget, nem szolgálhat mintaként egy modern európai demokrácia számára. Hát…Lengyelországgal nem ez a helyzet. 2011-ben, keményen végigharcolt választások után Jarosław Kaczyński, az akkori ellenzéki párt, a PiS (Prawo i Sprawiedliwość, Jog és Igazságosság) vezetője nem kevesebbet ígért, mint „Budapestet Varsóban”. Nézetei az egypárti uralomról és az állami intézmények fölötti ellenőrzésről nem változtak azóta sem. Ami megváltozott, az az, hogy most már rendelkezik ezekkel. Bő huszonöt évvel a demokratikus átalakulás után Lengyelországot újra egyetlen párt fogja uralni.
Az október 25-én megrendezett parlamenti választásokon a Kaczyński-féle jobboldali PiS megszerezte a szavazatok 37 százalékát, és a Szejmben, a törvényhozás alsó házában a mandátumok több mint felét. A konzervatívok 61 egyéni körzetet is elnyertek (a százból), amelyben a lengyelek a szenátus tagjait választják. Mivel korábban már saját emberét ültethette az államfői székbe – a 43 éves Andrzej Duda májusban meglepő módon legyőzte a hivatalban lévő Bronisław Komorowskit –, Kaczyński pártja mostmár a teljes hatalmat a kezében tartja.
A lengyel jobboldal politikai nézeteit nem nehéz kitalálni: vehemensen antikommunista és ellenséges még a mérsékelt szociáldemokráciával szemben is, hitbuzgó és erősen kötődik a katolikus egyházhoz, retorikájában nacionalista és külpolitikájában bezárkózáspárti – eltekintve a két legerősebb NATO-szövetségestől, az Egyesült Államoktól és Nagy-Britanniától.A leendő kormányzó párt ideológiai irányultságánál azonban sokkal érdekesebb a kontextus, amelyben felvirágozhatott.
Európa, nem lévén képes megfelelő humanitárius, jogi és diplomáciai választ adni a polgárháború sújtotta szíriai menekültek beáramlására, küzd azzal, hogy legalább alapvető egyezséget teremtsen abban az ügyben, amely szétszakítja az EU szövetét. Az Ewa Kopacz által vezetett leköszönő kormány megszavazta az uniós menekültkvóta felállítását, igaz, csak azzal a kitétellel, hogy az ideiglenes lesz, és az egyes országok maguk mondhatják meg, hogy hány menekültet hajlandók befogadni. Ez elkülönítette a jobbközép PO (Platforma Obywatelska, Polgári Platform) által vezetett kormányt térségbeli kollégáitól. Szlovákia, Csehország és Magyarország (a visegrádi négyek fennmaradó három tagja) ellenezték az uniós szintű megoldást, miközben vezetőik Donald Trumpéhoz mérhető ékesszólással és bájjal köpködtek iszlamofób és menekültellenes megjegyzéseket. A szakadék (nem pusztán szimbolikus, de egyben politikai is) Nyugat-Európa és a visegrádi országok között pillanatnyilag nem lehetne nagyobb, a feszültség és kölcsönös harag évek óta nem látott szinteket ért el.
Ami a korábbi kormány számára veszélyforrás volt – ti. hogy szembemenjen a német akarattal és élére álljon egy Európa-ellenes csapatnak, Orbán Viktorral az oldalán –, azt a hivatalba lépő kormány óriási lehetőségként értelmezi arra, hogy az EU gyengeségeit kihasználva még több támogatást szerezzen otthon. Pár hónappal a választások előtt Jarosław Kaczyński svédországi és franciaországi „saría-zónákkal” riogatott, illetve arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti identitás veszélybe került a migránsok miatt, akik „WC-ként kezelik a templomokat”. A menekültellenes hisztéria csúcsra pörgése közepette Kaczyński beszéde elsöprő győzelmet biztosított a hivatalban lévő PO fölött. De valószínűleg amúgy is legyőzte volna a kormánypártot – a vereségnek már hónapokkal, sőt évekkel korábban megágyazott a lengyel politika
Lengyelországot tavaly egy lehallgatási botrány rázta meg, amelyben a kormánypárt vezető politikusai is érintve voltak. Ugyan az ügyészség még nem jutott végső következtetésekre, de széles körben tartja magát a meggyőződés, miszerint valaki lehallgatta az ország politikai és üzleti elitjét, privát nyereség, valószínűleg zsarolás céljából. A felvételek a szándékoktól függetlenül napvilágra kerültek és egy egész nemzet olvashatta az obszcén kifejezésekkel teli beszélgetéseket, és lehetett tanúja annak, hogyan zajlik a politika, hogyan kötik meg az üzleteket – a vacsoraasztal mellett, egy átlagpolgár havi bérébe kerülő drága borok és ételek mellett.
A sajtónak kiszivárgott anyagok nem bizonyítanak semmi konkrétan törvénytelent, de már az okozott PR-kár fontos politikai figurákat söpört le a színről, köztük Donald Tusk miniszterelnököt (aki azóta az Európai Tanácsot elnökli). A mérsékelt jobboldal (konkrétan a PO) a vezetője nélkül maradt. Komoly kormányátalakítások zajlottak, Ewa Kopacz átvette a miniszterelnökséget, de a válság csak tovább gyűrűzött. A szélsőjobboldali sajtó és média általi támadások csak tovább rontottak a helyzeten, egyre több helyet hagyva a politikai színpadon a szélsőséges jobboldali nézetek számára.
Nem sokkal később a lengyel bányaipar, amely kiemelkedő szimbolikus és gazdasági jelentőséggel bír (lévén sok bánya van az állam tulajdonában) egy újabb privatizációs nyomással szembesült. Ezúttal az Európai Unió felől, amely tiltja a nagy költségvetési transzfereket az állami vállalatok felé. A kormánynak manővereznie kellett a sztrájkoló bányászok és az uniós hivatalnokok között, csillapítva mindkettőt úgy, hogy közben egyiknek sem adja be teljesen a derekát. Amikor napvilágot látott, hogy a privatizációs „kompromisszum” tervezetét nem a kormány, hanem egy magán tanácsadócég állította össze, az eleve keménynek bizonyuló küldetés ellehetetlenült, és egy újabb ügy sült el balul a kormányzat számára.
A lengyel bányaszektor válságát mind a mai napig nem rendezték, továbbra sincs kilátás olyan megoldásra, amely nem járna tömeges elbocsátásokkal, vagy a szektorba öntött újabb pénzekkel , melyek fenntarthatnák az alacsony hatékonyságú, a szén alacsony világpiaci árát és olcsó konkurenciát megemészteni nem tudó lengyel bányászati modellt. A válság egy komoly politikai átrendeződést tett lehetővé: a szakszervezetek és munkások a szélsőjobboldali populistákkal és a PiS-sel kötöttek szövetséget. Ez utóbbiak ugyanis végig támogatták őket, miközben a baloldal megosztott volt, és zöld elkötelezettségei miatt amúgy is gyengébb pozícióból indult.
A harmadik felvonást a görög válság jelentette. A kormány támogatta Brüsszel megszorításpárti álláspontját, azt az elvet, miszerint a költségvetés fegyelem és az állami költések csökkentése az eurozóna közös kötelessége. A tárgyalások utolsó fázisában – akarva vagy sem – Donald Tusk ex-kormányfő a „rossz rendőr” szerepét játszotta. És bár a görögök megítélése távolról sem egyértelmű Lengyelországban, a német megszorító-politikát támogató és a „Brüsszelnek mindig igaza van” dogmát erőltető PO-stratégia sem tűnt hitelesnek. Az ellenzéki pártok (jogosan) elítélték Varsó szerepvállalását az ügyben, hiszen Lengyelország nem is tagja az eurozónának, és a közeljövőben nem is lesz.
Ráadásul a kisebb európai országok gazdasági válság miatti hibáztatása, illetve az erősebb Németország támogatása nem nyűgözte le a konzervatív szavazókat, akik inkább támogatják a nemzetállamokat az EU-val szemben – az „önrendelkezés” és a „szuverenitás” fogalmait állítva a középpontba. Az sem segített, hogy a kampányában a jobbközép PO rendszeresen hasonlította saját ellenfelét az állítólag felelőtlen görög miniszterelnökhöz, Alekszisz Ciprászhoz, aki – mire a lengyel választási kampány elkezdődött (a népszavazást is beleszámítva) már – három választást nyert Görögországban. A baloldali Sziriza gyakorlatilag felkapta a nacionalista retorikát, és pusztán ez nem volt elegendő ahhoz, hogy ijesztőnek tűnjenek a lengyelek szemében, akik maguk is büszkék hazafias (és olykor nacionalista) identitásukra.
Utólag visszanézve egyértelműnek tűnik, miért nem lehetett más kimenetele a vasárnapi választásoknak. Még ha Európát nem húzták volna már eleve is szét nemzeti egoizmusok és (őszinte vagy hamis) nemzetállami önrendelkezési követelések, a kormánypárt bebizonyította a nacionalista és konzervatív szavazóknak, hogy erre van szükségük. És tette ezt háromszor az elmúlt időszakban. A lehallgatási botrány korruptnak, elidegenedettnek és arrogánsnak mutatta be az Európa-barát elitet, és ez a benyomás jól rezonált a válság utáni Európában lángra kapó elitellenes és lázadó hangulattal.
A menekültválság és a háború Ukrajnában pedig felerősítette a bezárkózó, militáris és sovinizmuson alapuló válaszokat, oly mértékben, hogy a hagyományos pacifista, humanitárius és toleranciára hívó üzenetek teljesen marginálissá, politikailag hatástalanná váltak. Ez megnehezítette a baloldal kísérletét, hogy nyitottságot hirdessen anélkül, hogy elidegenítse választóit – ez akkor is így lett volna, ha létezett volna egy erős baloldal a kampányban. Ez egyébként nem csak Lengyelországban, de az egész régióban így történt, a progresszívek, sőt még a mérsékelt jobboldal is szövetségesek nélkül marad a türelmetlen, azonnali cselekvésre, nyers kijelentésekre és reménykeltő retorikára csábító, megosztott népességgel szemben. És ilyen időkben a jobboldal készen állt ezeket megadni. Minél szélsőségesebb, annál egyszerűbb a válasz.
Na és a baloldal? A két tömörülésből, amely részt vett a választásokon, – az egyik a régi gárda megfiatalított és átalakított szövetsége, az Egyesült Baloldal (Zjednoczona Lewica), a másik pedig a magát először megmérettető, alulról építkező, fiatal szocialisták és szociáldemokraták mozgalma, a Razem (Együtt) – egyik sem jutott be a törvényhozásba. Kettejük összesített eredménye is alig haladja megy a tíz százalékot: a ZL 7,5, a Razem pedig 3,4 százalékot kapott. Hogy ez miért történt, az egy másik történet, amelynek leginkább olyan ismert válaszokhoz van köze, mint, hogy a régi baloldal túl régi, a fiatal pedig túl fiatal és nincs beágyazva a kétkezi munkás rétegekbe. Arra azonban fontos emlékeznünk, hogy ezen a választáson számukra a maximális tét pusztán egy pár tucat szék volt a 460 tagú parlamentben.
Egy dolog biztos: Kelet-Európa rákattant Orbán receptjére, és Lengyelország még inkább. Mind az öt parlamentbe jutó párt a politikai jobboldal különböző változatait képviseli – a neoliberalizmustól, a jobbközépen át a nemzeti populizmusig. És persze a szélsőségesek is ott vannak: kilenc újdonsült honatya aláírta az ún. „Nemzeti Paktumot”, amely azt ígéri, hogy megőrzi a „nemzet tisztaságát” és nyakon ragadja a baloldaliakat, szexuális kisebbségeket és árulókat. Egy nemrégiben megrendezett tüntetésen a nacionalisták akasztófát ígértek a miniszterelnöknek és machetéket a muszlimok torkának.
Előrelátható volt? Igen. Elkerülhető lett volna? Talán. De a kommunista Lengyelország ellenzéki vezetőjének és demokrata aktivistájának, Jacek Kurońnak a szavaival szólva, „a demokrácia egy olyan rendszer, amely garantálja, hogy nem kormányoznak jobban, mint ahogyan megérdemeljük.”
Jakub Dymek – a varsói Krytyka Polityczna – Dziennik Opinii szerkesztője
Fordította: Pap Szilárd István
