„Mindent egybevetve a kávéház elsősorban nem vendéglátóhely, hanem afféle felnőtt napközi és információs bázis volt. Már a 19. századtól vannak adatok arról, hogy törzshelyek alakultak ki: különböző foglalkozási csoportok, illetve a Pestre özönlő vidékiek, sőt külföldiek is megtalálták valahol második otthonukat – és egymást. Tudjuk, hova jártak a marhakereskedők, a műszem- és művégtag-készítők, a pékek, az ékszerészek, a pénzért bérelhető hamis tanúk; hova a szegediek, pécsiek, pozsonyiak vagy kolozsváriak, törökök, lengyelek, orosz arisztokraták és francia nyelvmesternők. Aki megérkezett a fővárosba, az első konfliskocsistól megtudhatta, hol találhat földijeire vagy kollégákra. Két nap múlva már biztos volt szállása és munkája.” – írja Saly Noémi a Kérdések és válaszok Budapestről című kötetben.

A fenti leírás plasztikusan árnyalja azt a makacsul rögzült képet, amely a kávéházat csakis egyfajta polgári térként tudja elképzelni.

A következőkben olyan kávéházak életéből elevenítünk fel (több mint) száz év ezelőtti eseményeket, amelyek valamilyen módon kötődnek a józsefvárosi munkásság történetéhez is.

A Baross utca Orczy úthoz közeli részén üzemelt a Dr. Tarján Mihályné tulajdonában álló, 1911-ben átadott bérház földszintjén a Martinovics kávéház. A munkásmozgalom résztvevői számára semmiképp nem ellenszenves nevű, rendezvényekre alkalmas különhelységet kínáló, egy 1915-ben készült képeslap szerint márványlapos asztalokkal ellátott, mindennap cigányzenét, illetve vasárnaponként katonazenét kínáló vendéglátóhely neve 1913 decemberében került a szakszervezeti hírek közé. A Népszava a hónap közepén arról számolt be, hogy a Ganz-gyári „igazgatóság brutális eljárására egy csapásra a munkások felé fordította még a polgárság rokonszenvét is.” A szolidaritás egyik megnyilvánulása pedig az volt, hogy a háztulajdonos férje, Tarján Mihály ügyvéd naponta száz adag reggelit ajánlott fel a „kizárt munkásoknak”, amelyet a Kőbányai úti Ganz-gyárhoz közeli Martinovics kávéházban fogyaszthattak el, a „kizártak intézőbizottsága” által meghatározott módon. Az akció kitartott, a kávéházban még karácsonykor is napi száz kávé állt az érdekvédelmi küzdelmüket folytató munkások rendelkezésére. A munkások mellett mások is kiálltak, így – következő év elején – két fővárosi mozi is felajánlotta néhány vetítésének bevételét. Az egyik a Haller és Mester utca sarkán álló Világ mozi volt, ahol ezekben az években a gyermek József Attila is sűrűn megfordult, s vizet árult, édesanyja és nővérei társaságában.

A kizárás, avagy lockout, amely kiváltotta a munkások melletti szolidaritást, az érdekvédelmi küzdelmek bevett eszköze, a munkáltatók fegyvere volt. A sztrájkkal ellentétben ez esetben a gyárvezetés dönt úgy, hogy leállítja a termelést, hogy rákényszerítse akaratát az alkalmazottakra. Törvény – ezekben az időkben – egyiket sem szabályozta. A munkások addig tudtak kitartani, amíg a sztrájkalap, a segélypénztár és a fentihez hasonló felajánlások engedték.

A Ganz-gyáriak konkrét ügye 1913 augusztusáig nyúlt vissza. A Népszava beszámolója szerint egy új szakmunkás és az üzemvezető pofozkodással végződő összeszólalkozása indította el az eseményeket: a napibérben dolgozó, magasabb keresetűek közé tartozó munkás szerint az ígért 11 korona helyett csak 10 koronát kapott. A műhely vasesztergályosai mellé álltak, amire a gyárigazgató elbocsájtotta a csoport mind a negyvenhat tagját. Hogy aztán – míg átmenetileg kevésbé képzett emberekkel pótolta őket – külön-külön keresse meg és csábítsa vissza őket.

A kizárt vasmunkások dilemmájára érzékletesen mutat rá Az Újság riportja: „Mentünk volna, – mondotta együk idősebb munkás mert igen jó keresetünk volt, napi 10-14 koronát kerestünk. Kértük a vas- és fémmunkások szervezetét, hivatkozva nagy családunkra és a rossz munkaviszonyokra, hogy ismét dolgozhassunk, de kérelmünket visszautasították s határozottan felhívtak bennünket, hogy üldözzük ki az új munkavezetőket a gyárból, hogy a munka fennakadjon.”

Aki mégis ment, az sztrájktörőnek számított, és a szervezett munkások részéről nem csak a megvetéssel kellett szembenéznie.

Az ügyről azonban azért számolt be részletesebben több lap is, mert az egyik érintett művezető megleckéztetése tragédiába torkollott. A Ganz gyári munkásvezetők egy táncmulatság száz koronás bevételéből felbéreltek kilenc embert – nagyjából egy napi szakmunkáskeresetért –, hogy alaposan verjenek meg három sztrájktörőt, úgy, hogy azok hetekre kiessenek a munkából. A külváros felé tartó 30-as villamoson – három felvonásban zajló – pofozkodás és dulakodás során azonban a megtámadott pisztolyt rántott és lőtt, az őt „inzultáló” erzsébetfalvai munkás pedig belehalt sérüléseibe. Utóbbi temetése hatalmas tömegdemonstrációvá vált, amelyen nyolcezer munkás – vagyis messze a Ganz-gyáriakon túlmutató – tömeg vett részt.

Az ügy pedig három – a kizártak bosszúját megszervező – szakszervezeti vezető letartóztatásával és az igazgató részleges meghátrálásával végződött. A sztrájktörőket elbocsájtották (s a gyárból kifelé – persze nem a vezetés részéről – még verést is kaptak), míg a vasesztergályosok jelentős részét visszavették a gyárba.

*

A Martinovicstól csak végig kellett sétálni a Dobozi utcán, hogy a Magdolna utcai sarkon álló Lissauer kávéházba jusson az ember. A Budapesti Lakás- és Czímjegyzék tanúsága szerint ugyanakkor az 1920-as évek első felében – bár a vendéglátóhely a Lissauer nevet viselte – még nem Lissuaer Gyula, hanem Holländer Mihály volt az üzlettulajdonos.

E kávéház gyakori helyszíne volt pártgyűléseknek, helyi pártszervezetek már 1906-ban tartottak itt gyűlést. Nem véletlenül, a legtöbb kerületben

a pártoknak, egyesületeknek nem volt saját helyisége, gyűléseiket gyakran rendezték kávéházakban, vendéglőkben, amelyek időről-időre „sztrájktanyaként” is funkcionálhattak.

Az is előfordult, hogy egy-egy szervezet – a tulajdonos hozzájárulásával – egy kávéházat jelentett be székhelyként, mint a Józsefvárosi Testgyakorlók Köre a szomszédos, szintén Teleki téri Niagara kávéházat.

Mivel a Lissauer kávéház a zsibvásárjáról hírhedtté vált Teleki tér szélén állt. A Teleki téri „Tangó”, vagyis az ócskapiac úgy költözött egyre kijjebb, ahogy a metropolisz terjeszkedett. Kezdetben a mai Andrássy út mentén, a később (1884-ben) átadott Operaház helyén folyt az adásvétel, de az 1867-es kiegyezés utáni években már az akkori Új Vásár térre költözött. Ez a hatalmas placc – a mai II. János Pál pápa tér és vele összeköttetésben álló Teleki tér (korábban Baromvásár tér) marha- és lópiacként szolgált, de még az 1890-es években is rendszeresen tartottak itt sertésvásárokat. A környék forgalmát nagyban növelte az 1867-ben átadott Józsefvárosi pályaudvar, amely különösen a Keleti pályaudvar megépítése (1885) előtt szolgált Budapest „kapujaként”. Nemcsak ócskapiac, hanem munkaerőpiac – „kubikusbörze” – is működött itt a dualizmus kori hatalmas fővárosi építkezések idején. A „Tangó” aztán a Rákosi-korban az Ecseri útra költözött, majd – bár az Ecseri piac név rajta ragadt – bő egy évtized után még kijjebb telepedett meg.

Visszatérve a Teleki tér szélén álló kávéházra, az adott otthont az 1925. évi önkormányzati (törvényhatósági) választások előtt is a fővárosi pártgyűléseknek. Áprilisban a polgárság és a munkásság szövetsége, a Demokratikus Blokk támogatói találkoztak itt, majd májusban a kormánypárt helyi szervezete, az Egységes Községi Polgári Párt. Utóbbi gyűlésen a párt vezető politikusa, Ripka Ferenc is felszólalt.

A Bethlen István miniszterelnök nevéhez kötődő konszolidáció fővárosi választása volt ez. Míg a parlamenti választásokat – az új, Bethlen által írt, s rendeletileg elfogadott antidemokratikus szabályok szerint – már 1922-ben megtartották, ez a fővárosban egészen 1925-ig húzódott. Budapestet 1923-ig Wolff Károly vezette helyi keresztény párt irányította, ám a túl radikális, az antiszemita érzelmeket is felkorbácsoló Wolffékkal Bethlennek konfliktusos volt a viszonya, azért az 1923-ban esedékes helyi választásokat elhalasztották, a miniszterelnök lényegében felfüggesztette a főváros autonómiáját, és Ripkát nevezte ki Budapest kormánybiztosává. Az 1925-ös választás rendeltetése az lett volna, hogy az újonnan megszervezett helyi kormánypártot helyzetbe hozza.

A jobboldali pártokkal szemben – ahogy az a Lissuaerben is történt – a szociáldemokraták és a polgári liberális pártok többsége, mindenekelőtt Vázsonyi Vilmosék – fogtak össze. Nem is eredménytelenül, mivel

a fővárosi szavazatok abszolút többségét, 52 százalékát megszerezték a titkos szavazáson,

annak ellenére, hogy Bethlen a választójogosultságot is jelentősen szűkítette. (Míg 1920-ban a budapesti lakosok mintegy fele szavazhatott, öt évvel később már csak 30 százalékuk). A fővárosi közgyűlésben azonban mégis megmaradt a jobboldali többség, mert a miniszterelnök beépített egy további erős „korrekciós” elemet a választási rendszerbe, amelynek nyomán az akkori közgyűlésbe nemcsak választott tagok kerültek, hanem jelentős számban a kormány által kijelölt személyek és az akkor jobboldali fővárosi főtisztviselők is. Így a választáson elvileg vesztes jobboldal – a helyi kormánypárt és a keresztény párt új koalíciója – irányította továbbra is Budapestet.

*

A Teleki tér 7. alatti épületben a 20. század első felében több néven is működött kávéház. A század első évtizedében a Lissauer Ignácz igazgatta Józsefvárosi Iparkávéház, az 1910-es évek első felében Kohn Béla Niagara kávéháza, az 1922-es iparos címtár alapján Löwinger Józsefné tulajdonolta a csak Teleki téri kávéháznak nevezett üzletet, míg az évtized végén Lissauer Gyula van megjelölve tulajdonosként. A szélsőjobboldali Magyarság – nem meglepő módon lekezelő – beszámolója szerint pedig az első zsidótörvény után Lissauer továbbadta a kávéházat Freuden Chajem részére: „Székesfővárosunk kávéházai között hatod- nyolcadrendűnek számít a Teleki-téri Lissauer-kávéház. Ha valaki gyönyörködni óhajt a kártyával, dominóval és billiárddal szórakozó, vagy a zugbörzét lebonyolító zsidó handlék társadalmiban, az illető a legjobb helyre megy ebbe a »grand kafféba«”.

Az 1910-es évek elején az akkor Niagara néven üzemelő kávéház egy szakszervezeti bojkott kapcsán került be a hírekbe. A bojkott az érdekvédelmi küzdelmek egyik bevett eszköze volt. A Népszava hasábjain rendszeresen közzétették

a szervezett munkások bojkottfelhívásait, amelyek arra szólítottak fel, hogy egyes üzleteket – nemcsak kávéházakat, hanem például munkások lakta elővárosok boltjait – kerüljenek el az öntudatos dolgozók.

Mint 1912 december elején: „a Kávéssegédek szervezete szigorú bojkott alá helyezte, mert nevezett kávés szervezett munkást nem tart és a munkások föltételeit nem tartja be. Öntudatos munkás kerüli a Niagara-kávéházat és nem támogatja ellenségét”.

A konfliktus – akárcsak a Ganz-gyáriak esetében – egy munkahelyi pofozkodással indult. A beszámolókból nem derült ki, hogy a tulajdonos miért kezdte ütlegelni az „50 éven felüli, fillérekből élő munkást”, de pár nap múlva megjelent Kohn Béla válasza, amely csak annyit rögzített, nem szokványos verekedés volt, amire alapos okkal ragadtatta el magát. A bojkott valódi oka azonban nem ez volt, hanem az, hogy a kávés nem szívesen alkalmazott szervezett munkásokat, hanem ügynökökön keresztül toborozta az alkalmazottakat, akiket így könnyebben el is bocsáthatott.

Az 1912-es bojkott egy hét alatt eredményre vezetett,

s a tulajdonos a Népszavában jelentette be, hogy nem akadályozza a kávéházi munkások szervezkedését, akiket csakis a Szállodai-, Éttermi- és Kávéházi Alkalmazottak Országos Szövetségének tagjai közül, a szövetség közvetítésével vesz alkalmazásba. Ráadásul ezen a helyen ez rövid időn belül a második sikeres bojkott volt, mivel 1910 februárjában még a Lissauer Ignácz vezette Iparkávéház ellen léptek fel, arra szólítva fel a „a VIII. kerület szervezett munkásságát, hogy hassanak oda, hogy a két gőgös, munkásfillérekből meggazdagodott kávés belássa, mi a kötelessége.”

Arról, hogy a kávéház, amelynek épülete előtt gyülekeztek „a népnyomorító lakás- és élelmiszeruzsora ellen” tüntető kerületi szociáldemokrata munkások, mégiscsak kispolgári hangulatot árasztott, az is tanúskodik, hogy

a háború alatt – 1916-ban – bemutatott vígjáték, a Grün Lili második felvonása a Niagara kávéházban játszódott.

Földes Imre darabjában a feltörekvő, asszimilált zsidó külvárosi könyvelő lányaként már zenetanárhoz járó Lilit a család ki akarja házasítani, de a lány nem a közvetítő útján érkezett férjjelöltet akarta választani. A lány a Niagarában próbálja eltántorítani a család jelöltjét, és meggyőzni a házasságtól ódzkodó szerelmét. A Népszava kritikusa fel is rótta, hogy a szerző nem vállalkozott hatásos társadalomkritikára: „Fölfigyelünk: most indul az érvényes kavargás, amely a szemünkbe fogja csapni, mint a vihar a port, a beteg társadalom szemetszúró ferdeségeit. De nem; az a vihar, amit az elsőjelenetek ígérnek, nem tör ki.”

 Földes művét azonban élesebben támadta a háborús pszichózisba merülő befolyásos bulvárlap, Az Est, amely félreérthetetlenül antiszemita húrokat pengetett a hazafiasnak szánt támadásban: „Nem ismerjük az új darabot, csak a címét. Annyit azonban tudunk, hogy olyan időben, a mikor magyar katonák három határon védelmezik hazájukat és véreznek, magyar író »Grün Lili«-nek nem nevezheti el új munkáját.” A kritikát a szerző – szintén a háborús erőfeszítéseket támogató keretben – egy befogadó nemzetkoncepció mentén utasította el: „Már bocsásson meg nekem Az Est […], de a Dohány utcában, vagy a Kemnitzer utcában lakó Grün Lajos a világháborúban is csak Grün Lajos maradt.

Különben is a három fronton harcoló magyarság közt éppúgy vérzenek a pesti Grünök, mint a pesti Gondák és a vidéki Gerébek.”

 

 

Ajánlott irodalom:

Gyáni Gábor: A kávéház és a polgár kulturális habitusa. In: Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Ignácz Károly: Kérdések és válaszok Budapestről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2024.

Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Séta a budapesti körutakon. Osiris Kiadó, Budapest, 2019.

Saly Noémi (szerk.): „Budapest Nagykávéház”. Ernszt Múzeum, Budapest, 2002.