A világraszóló botrány, amiről mindenki hallgat: a Becsület Napja és a Kitörés túra

Ez a cikk több mint 4 éves.

Ismét abban a szakaszában vagyunk az évnek, amikor Budapest hamarosan a térség legnagyobb neonáci- és újfasiszta találkozóhelyévé fog alakulni két napra.

Bár a Becsület napját az a Györkös István kezdte el szervezni, akit most ítéltek életfogytiglanra rendőrgyilkosságért (és akit nem mer a sajtó neonáci terroristának hívni), bár a mostani szervező az az Incze Béla, aki azt a Légió Hungária nevű szervezetet vezeti, akik tavaly ötszázan tartottak erődemonstrációt október huszonharmadikán (mellesleg halálosztagokról mereng, és megtámadták az Aurórát, amiből nemzetközi botrány lett), a rendőrséggel „feleslegesnek tartja” az egyeztetést, mert a bíróság úgy is megadja nekik az engedélyt, az utána lévő túrát pedig Lezsák Sándor veje szervezi, ami természetesen „politikamentes”, csak épp a náci megemlékezés résztvevői vonulnak át rá csapatostul, s alig évi százmilliókat kap a közmédiától arra, hogy műsorokat gyártson, minek eredményeképp a magyar természetjárók, túrázók és tájfutók a „politikamentes sportélmény” jegyében tömegével vehetnek részt egy olyan rendezvényen, ami a besorozott, halálba küldött katonákat hősként ünnepli, mert „Európát védték a bolsevik hordáktól” – ami a hitleri propaganda folytatása és normalizálása, nettó történelem-hamisítás, de a rendezvény maga pedig gyanútlan (vagy nemtörődöm) emberek pénzét irányíthatja a nemzetközi újfasiszta mozgalom felé, amellett, hogy bátorítást is ad nekik, hiszen azt látják: senki nem támadja őket, sőt, az erdőben még úgy is tűnik, mennyire sok támogatójuk van.

Ez világraszóló botrány. Az ember azt hinné, hogy az ostrom 75. évfordulóján, egy olyan közhangulatban, ahol a kormány épp a romák szegregációjának helyeslése miatt (amit először a magyar szélsőjobb követelt) tiporná meg a jogállamot, ez talán itthon is hír lenne.

Kiváltképp, mert szerveződik ellene két ellendemonstráció – egy olyan, aminek még nincs fix helyszíne, mert a nácikat akarja közvetlenül zavarni, meg egy másik a Bécsi kapunál, amit Donáth Ferenc jelentett be, és csatlakozik hozzá az Európai Baloldal – és van egy petíció, amiben a Teljesítménytúrázók társasága van felkérdezve, hogy mégis hogy gondolják ennek az eseménynek a hirdetését.

De nem az.

Dermedt csend.

Az évek során elég sok beszélgetést folytattam arról, hogy miért nem fontos az embereknek ez a nap. Az érveket körülbelül egy csokorba tudom szedni, melyek valahogy így szólnak:

„Ez nem érdekli az embereket. Van ennél nagyobb bajunk is, vannak felháborítóbb ügyek. Ez csak pár idióta, akik ellen demonstrál pár másik idióta, okos ember ilyenekkel nem foglalkozik. Amúgy is, az ellentüntetéseket kommunisták szervezik, akik szintén egy gyilkos eszmét propagálnak, csak más irányból. Csak még balfaszok is.”

Ezt az érvrendszert olyan gyakran hallottam, hogy kezdett gyanús lenni, mintha valami központi helyen gyártották volna le. És amikor médiában dolgozó emberekkel beszélgettem, mit ad isten, sokszor hangzottak el ugyanezen érvek, mint legitimáció arra, hogy miért nem foglalkoznak a témával – ami azt a bevett gyakorlatot támasztja alá, hogy „nem akarunk nekik reklámot adni”, ergo, a Becsület napjáról és a Kitörés túráról (…és az ellenük történő szervezkedésről) semmilyen hírt nem adnak ki, csak akkor, miután megtörtént a rendezvény.

Ez pedig abszurd.

Abszurd azért, mert olyan ország nincs a világon, ahol ne a kommunisták és az anarchisták lennének az antifasiszta szerveződés frontvonala – ennek jól ismert történelmi okai vannak. Abszurd azért, mert olyan ország is kevés van, ahol a mértékadó sajtó ne számolna be arról, hogy a nácik menetelni készülnének, és hogy emberek ellenük szerveződnek. De abszurd azért is, mert a magyar fősodrú média mélyen félreérti az egész újfasiszta mozgalmat, egyáltalán nem tematizálja azt, az erről készült információkat, kutatásokat, megmozdulásokat nem adja tovább.

Pedig még abban a politikai klímában, ami a miénk, ahol minden kérdés láthatólag az „Orbán vagy nem Orbán” kérdésre lapul ki is talán fontos lenne, hogy a Fideszt támogató szélsőjobb épp mire készül – pláne azért is, mert korábban ez a szélsőjobb a cigányok megfenyítéséért harcolt (amit el is értek), most pedig a fő célpontjuk az ellenzéki szavazók és újságírók (és mindenféle árukapcsolt szerveződéseik, szervezeteik, kultúrájuk és intézményeik).

Végső soron pedig abszurd azért, mert a szélsőjobb maga is a legrosszabb periódusnak azt élte meg, amikor a média folyamatosan figyelte és stigmatizálta őket – mert ettől komoly tétje lett annak, hogy az ember beálljon a mozgalomba. A társadalmi megvetés elég erős visszatartó erő, de azzal, hogy az elhallgatás lett a fő stratégia, mára már semmi rizikója nincsen annak, hogy valaki újfasiszta legyen.

Sőt: újabban aggasztó fordulat, hogy az önmagukat antifasisztaként azonosítók, vagy az antifákkal közösséget vállalóknak kell magyarázkodniuk a saját közegüknek – „nekem is van pár faskó haverom, nincs azzal semmi baj, különben is, ki dönti el, hogy ki a fasiszta – tán nem ő az igazi fasiszta, aki felkiált, hogy itt egy fasiszta?!”

A szélsőjobb tematizációja valahogy így néz ki: vannak koncertjeik és szubkultúrájuk, ami röhejesen buta, van irodalmuk, ami giccses, vannak felvonulásaik, amik szánalmasak, és amúgy is, a hajuk is milyen.

A valóság pedig az, hogy vannak igehirdető- és toborzó rendezvényeik (a koncertek), vannak az erőszakot legitimáló írásaik (az irodalmuk), és vannak erődemonstrációik, ahol a saját elszántságukat és szervezettségüket mérik (ezek a felvonulásaik), és a hajuk meg pont olyan, hogy minél többen elfogadják őket normálisnak és vállalhatónak.

Elvégre abból sem lett semmiféle botrány, hogy tavaly az a Blue Eyed Devils lépett föl a Kék Lyukban, akiknek a korábbi énekese szétlőtt egy szikh templomot, lemészárolva hat embert.

Mindezt egy olyan országban, ahol a cigánygyilkosságokat olyan emberek követték el, akik aktív szereplői voltak a nemzeti rock színtérnek, ott ismerkedtek meg, majd mivel nem találták a Magyar Gárdát elég radikálisnak – ártatlan embereket gyilkoltak, hogy kirobbantsanak egy faji háborút.

Most is ez lesz, ha felbátorodnak. Ha azt érzik, hogy nincs ellenük senki, aki kiálljon, ha nem konfrontálódunk velük, ha nem próbálunk rájuk parancsolni, hogy eddig és ne tovább: függetlenül attól, hogy a Légió Hungária mennyire tervez valami veszélyeset, lesz olyan csoport, aki még őket is tetézni akarja. A napokban van Stanislav Markelov antifasiszta jogvédő meggyilkolásának 11. évfordulója – Oroszországban is az állam megpróbálta behúzni a szélsőjobbot, és tomboló terror lett a vége.

Talán azt ne várjuk meg, mielőtt kapcsolunk.

Ha pedig a magyar fősodrú, független, ellenzéki média nem kapcsol, mert egy cikktől biztos nem fog, akkor nekünk kell világgá kürtölni, hogy miféle gyalázat készül itt, és hogy nem fogjuk hagyni.

Vagy azt akarjátok nekem beadni, hogy az a Budapest, amit az ellenzék még a Jobbik nélkül is simán behúzott, leszarná ezt a témát, és nem mozdulna meg miatta, ha tudna róla?

Ne vicceljünk. Addig kérdezd meg a szüleid és a nagyszüleid, hogy ők hogyan élték meg az ostromot és a háborút, és írj és beszélj arról.

Azt pedig vésd jól az eszedbe, hogy az antifasizmus nem egy szolgáltatás, hanem egy önkéntes szerep, amibe alkalom adtán sokan belebújunk, hogy mindenki tegye azt, ami tőle telhető – mert a népírtó ideológiákat a szervezettség csírájában kell megállítani.

Később ugyanis nem lehet.