Az Egyesült Államok hadserege január 2-án egy dróntámadással megölette Kászim Szulejmánit, Irán legfontosabb katonai vezetőjét. Bár az Egyesült Államok arra hivatkozik, hogy Szulejmánit terroristának nyilvánították a közelmúltban, a katonai akció egyértelműen háborús cselekménynek minősül, és súlyos provokáció Irán ellen.
Néhány nappal később Irán katonai úton válaszolt, és amerikai katonai célpontokat támadtak. A támadásokat úgy intézték, hogy ne követeljenek emberéletet, így nyitva hagyva az utat a konfliktus lecsillapodása felé. Bár a nyílt háború így sem valószínű, Szulejmáni halálával a két ország diplomáciai kapcsolata hosszú évekre ellenségeskedésbe, titkosszolgálati akciókba és proxy háborúkba betonozódik.
Hogyan fokozódott ilyen mélységig a 2015-ben megoldódni látszó konfliktus, és milyen következményei lehetnek a provokációnak? Megfelelő kompromisszum volt a 2015-ös atomalku, és mi lesz nélküle? Mi a tanulság Európának? Történeti kitekintés és az iráni helyzet elemzése.
Atomhatalom születőben
Irán az 1950-es években indította atomprogramját, akkor még az „Atoms for Peace” program keretében, az USA teljes támogatásával építették fel Irán első kísérleti atomreaktorát.
1979-ben azonban hatalomra került Ruholláh Homeini, és létrehozta az azóta is fennálló iszlám vallási diktatúrát. Az USA nem sokkal ezután megvonta a támogatását, ez azonban nem hátráltatta jelentősen az irániakat. Rövidesen francia, később pedig orosz segítséggel gyakorlatilag töretlenül folytatódott az atomprogram.
A 2000-es évekig úgy tűnt, hogy Irán atomprogramja egyértelműen polgári célokat szolgált.
2003-ban érte először Iránt a vád, mely szerint atomprogramja már atomfegyverek előállítását célozza.
A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 2003-ban kivizsgálta az esetet, a vizsgálat során pedig kiderült, hogy az iráni atomprogram jelentős része addigra titokban zajlott. Titokban importáltak uránt, valamit bejelentés nélkül urándúsító üzemeket építettek.
Későbbi vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy 2003-ig Irán atomfegyverek kifejlesztésén dolgozott – sikertelenül. Ezzel megszegték az atomsorompó-egyezményt, az ENSZ pedig az urándúsítás azonnali leállítását követelte – szintén sikertelenül.
2006 és 2010 között számtalan vizsgálat, szankció és felszólítás ellenére Irán urándúsítási kapacitása folyamatosan bővült, technológiájuk fejlődött, az atomsorompó egyezményt ebben az időszakban pedig rendszeresen megszegték.
Úgy tűnt, hogy az atomfegyver előállítása csak idő kérdése.
2011-től, az Obama-kormányzat alatt kezdett változni helyzet. Amerika és a többi nagyhatalom (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Kína, Oroszország) elérték, hogy Irán tárgyalóasztalhoz üljön, és bár a tárgyalások igen lassan zajlottak, 2015-re eredményt hoztak.
Szankciók és a tárgyalások kikényszerítése
A 80-as és 90-es évek amerikai gazdasági szankciói nem tudták megroppantani Iránt, annak ellenére, hogy ezek jelentős hatást gyakoroltak az iszlám állam gazdaságára. Irán nukleáris politikájának későbbi megváltoztatását nem a „hagyományos” amerikai eszközök érték él. A titkosszolgálati akciók, az izraeli-amerikai fejlesztésű Stuxnet számítógépes vírus (mellyel Irán urándúsítóit támadták) és a proxy háború csak mélyítették a konfliktust Iránnal. Az iszlám rezsim vezetői belföldön bátran építkezhettek az Amerika- és nyugatellenes közhangulatra. A korai amerikai szankciók emiatt nem voltak igazán hatásosak, hiszen Irán talált piacot kőolajának és más termékeinek.
Az iráni gazdaság a korai szankciók hatására sok szempontból önellátó lett, összességében pedig ellenállóbbá vált.
A szankciók az atomsorompó egyezmény sorozatos megszegése után több lépcsőben bővültek ki 2006-tól, melyek elsősorban az iráni gazdaság húzóágazatát, a kőolaj- és földgázipart célozták, de korlátozták a hadiipart, az atomipart, a pénzügyi szektort, a kereskedelmet és más ágazatokat is.
A 2006 és 2016 között érvényben lévő szankciók széleskörű nemzetközi együttműködés keretében jöttek létre, az ENSZ teljes támogatásával. Ez azt jelentette, hogy a korábbinál sokkal nagyobb piacoktól esett el Irán, és nem igazán tudta megkerülni a szankciókat, mint a 80-as és 90-es években. Az új, összehangolt szankciók pedig összességében sokkal keményebbek voltak, mint a korábbi amerikai próbálkozások.
Az Európai Unió kulcsszerepet vállalt az újabb szankciók bevezetésében és fenntartásában.
Ez minőségi különbséget jelentett a korábbi amerikai nyomásgyakorlással szemben. Például az iráni bankok feketelistára kerültek az EU-ban, és kirekesztették őket a nemzetközi banki kommunikációs rendszerből (SWIFT), mellyel ellehetetlenítették Irán nemzetközi tranzakciónak lefolytatását. Szintén az EU tiltotta meg biztosító társaságainak, hogy biztosításokat kössenek az iráni tengeri kőolaj-szállítmányokra, mellyel megadták a kegyelemdöfést az iráni kőolajexportnak.
A szankciók eredményeként 2012-re Irán kőolaj exportja a harmadára zsugorodott, az iráni valuta, a rial összeomlott, a gazdaság pedig általános recesszióba süllyedt. Irán gazdasága súlyosan elszigetelődött, az ország pedig néhány év alatt a humanitárius katasztrófa küszöbére sodródott.
Iránnak nem volt más lehetősége, mint a tárgyalás és nukleáris politikájának újragondolása.
Az atomalku
A 2012 és 2015 közötti időszak Irán gazdaságának kivéreztetéséről szólt. Minél tovább húzódtak a tárgyalások, Irán annál rosszabb pozícióba került. 2015-ben pedig az iráni vezetés kénytelen volt engedni a nemzetközi nyomásnak, és megszületett a „Joint Comprehensive Plan of Action” (Közös Átfogó Akcióterv), ismertebb nevén az iráni atomalku, melyet Irán, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Kína írt alá.
A 2015-ös atomalku történelmi lépés volt.
Az egyezmény jelentősen korlátozta Irán nukleáris aktivitását a következő 15 évre a gazdasági szankciók feloldásáért cserébe. Az egyezmény legfontosabb pontjai:
- Irán használaton kívül helyezi legfejlettebb urándúsító centrifugáit, az első generációs centrifugáinak számát pedig harmadára csökkenti. Ezzel urándúsítási képességeit drasztikusan csökkenti.
- Urándúsítást egyetlen üzemben, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által szigorúan ellenőrzött Natanzban végezhetnek. Maximum 3.67%-os szintig dúsíthatnak, mely urán így csak atomerőművekben használható (atomfegyver előállításához messze alkalmatlan).
- Irán drasztikusan leépíti urán készleteit.
- Irán aláírja az atomsorompó-egyezmény „Kiegészítő Protokollját”, mellyel a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség iráni inspektorainak száma a háromszorosára emelkedik (150 fő), és jelentős extra ellenőrzési jogokat kapnak. Az egyezmény ezen része határozatlan időre szól.
- Irán egyéb nukleáris kutatásait szigorú ellenőrzés alá vonják.
Az alku eredményeként az ún. kitörési idő („breakout time”), vagyis az az idő, ami egy atomfegyver előállításához szükséges az eddigi 2-3 hónapról kb. 1 évre növekedett Ez azt jelentette, hogy
ha Irán egy atomfegyver előállítása mellett dönt, akkor a korábbiakhoz képest 4-5-szörös ideje lenne reagálni a nemzetközi közösségnek. Ez volt az atomalku legfontosabb eredménye.
Az atomalku kritikusai szerint az egyezmény legfontosabb gyenge pontja, hogy határozott időre szólt, azaz 15 év után a „Kiegészítő Protokollon” kívül minden extra korlátozás megszűnik, és Iránt „csak” az atomsorompó-egyezmény fogja korlátozni az atomfegyverek előállításában, azaz ugyanoda jutunk, mint az egyezmény előtt.
A gazdasági szankciókat 2016-ban feloldották, és 2018-ig minden aláíró tartotta magát az egyezményhez. Irán teljes kooperációt mutatva, maradéktalanul teljesítette a kötelezettségeit.
A konfliktus megoldódni látszott.
Trump intézkedik
2018-ban azonban Donald Trump döbbenetes módon felrúgta a hosszú évek tárgyalásával elért megállapodást, és súlyos gazdasági szankciókat vezetett be Irán ellen.
A többi aláíró ország tartotta magát a megállapodáshoz, azonban az Egyesült Államok kivonulása az egyezményből világszerte dühöt és felháborodást váltott ki. Irán 2019 tavaszáig (egy évig) tartotta magát a megállapodáshoz, és diplomáciai úton próbálta elérni az új amerikai szankciók feloldását. A tárgyalások eredménytelensége miatt Irán rövidesen elkezdett 5 %-os uránt előállítani, ezzel megszegve az atomalkut.
A helyzet azonban még így is lecsillapodhatott volna, azonban Kászim Szulejmáni meggyilkolása után két nappal Irán hivatalosan is kiszállt az atomalkuból.
A Trump-kormányzat nem hagyott lehetőséget a diplomáciai megoldásra, valamint lehetetlenné tette, hogy Irán tartsa magát az atomalkuhoz. Egy mérséklődő konfliktusból Trump értelmetlen döntései a háború küszöbére sodorták a két országot. Nem tudjuk, hogy Trump milyen hatást szeretett volna elérni az atomalku felrúgásával és Irán második emberének meggyilkolásával, de az események nem a békés megoldás és az iráni atomprogram leépülése felé mutatnak.
Következmények
Mivel Irán hivatalosan is kilépett a megállapodásból, valószínűsíthetően felgyorsítják atomprogramjukat.
Soha nem volt még ilyen nagy veszélye annak, hogy Irán atomfegyvereket állítson elő, köszönhetően Donald Trumpnak.
A nyílt háború azonban továbbra sem érdeke egyik félnek sem. Így Irán valószínűleg még így sem fog atomfegyvert előállítani, azonban a kitörési idejüket a mostani 1 évről akár néhány hétre is leszoríthatják, ha nem sikerül gyors diplomáciai megoldást találni.
Az atomalkuhoz való visszatérésnek azonban nagyjából nulla a valószínűsége. Iránban háborús hangulat van. „Halál Amerikára!” – skandálta a tömeg Szulejmáni temetésén. Ilyen közhangulatban az iráni vezetésnek erőt kell mutatnia. A tárgyalásokhoz való visszatérést gyengeségnek látnák az irániak.
A legsúlyosabb hosszútávú következmény azonban az Egyesült Államok megítélése lesz. Amerikát már nem sokan látják a központi erőnek, aki biztosítja a világon a békét. Az Egyesült Államok egy foglyul ejtett állam, ahol bármikor hivatalba kerülhet egy alkalmatlan, üzleti érdekek által súlyosan befolyásolt elnök.
Az USA hezitálás nélkül felrúgta a párizsi klímaegyezményt, jelentősen csökkentve ezzel a globális klímavédelmi harc esélyeit. Most pedig hezitálás nélkül felrúgta az iráni atomalkut, csökkentve ezzel a világ nukleáris biztonságát, és megnyitva egy háború lehetőségét a Közel-Kelet legerősebb államával.
Nekünk, európaiaknak is le kell vonnunk a tanulságot.
Bízunk abban, hogy az Egyesült Államok tartja majd magát a NATO-szerződéshez, ha megtámadnak egy tagországot? Bízunk abban, hogy az Egyesült Államok figyelembe veszi majd a mi érdekeinket is a külpolitikai döntések meghozatalakor? E kérdésekre sajnos már nem egyértelmű igen a válasz.