!NYOMJUK KI!-ex digitália aktion

Ez a cikk több mint 1 éves.

„Kikhez tartozunk és kik vagyunk? Az elmúlt két év csak fölerősített egy folyamatot, egy olyan folyamatot, amely előtte sem volt különösebben üdvözítő. Az történt ugyanis velünk – és egyikünk sem vétlen, félreértés ne essék -, hogy beléptünk egy olyan világba, ahol véleményekhez, pártokhoz, izékhez kezdtünk el csatlakozni, és nem emberekhez. Magyarán, nem hoztunk létre valóságos közösségeket. Lehet, hogy neked van 63422 követőd, és naponta begyűjtesz 16000 lájkot. Ki fogja borogatni a fejed, ha fáj? Ennyi. Visz át neked a frissen sült sütiből? Lófaszt! Lefotózza és fölrakja a világhálóra. A közösségek tehát átmentek egy másfajta világba. Online létezni azt jelenti, hogy nincs semmiféle felelősséged. Kiraksz amit akarsz, ha akarod, leveszed. Ha utálod azt a szemétládát, aki odapofátlankodott és olyasmit mond, ami nem tetszik – má’ itt se vagy, haver. Ezeket valóságos kapcsolatoknak tekinteni nem lehet! Nem virtuális, de nem valóságos. Tehát, amikor az elmúlt két évben valaki fölvetette azt, hogy hogyan lehetne átrendezni a közösségeket oly módon, hogy online létezzenek, akkor azt mondtam, hogy kikérem magamnak. Ugyanis, ha elfogadod, hogy van online létezés, hogy Digitália polgára vagy, akkor egy ponton túl nem emelsz szót Digitália és Kovidvörld ellen. Hát így is lehet élni, nem? Túl fogod élni… Csakhogy mindaz, ami fölszámolódott, az a közösségé volt. És amikor az elején azt mondtam nektek, hogy kocsma, azt nem rosszallóan mondtam, hanem épp ellenkezőleg, hogy az egy olyan tér, ahol hús-vér emberek olyan kérdésekről beszélgetnek, amelyek az ő lelküket nyomják. Kergesd föl a kocsmázókat a világhálóra és egyszer csak azzal találkozol, hogy már rég nem arról beszélgetnek, ami az ő ügyük – nem a saját életükről. Hol van a saját életünk, hol vannak a saját ügyeink? Van-e közünk még a saját életünkhöz ebben az összefüggésrendszerben, vagy folyamatosan témákat és topikokat tolnak elénk, és mi kizárólag lájkolók és szurkolók vagyunk ebben a rendszerben, akik nem döntéseket hoznak meg, nem a saját életükön gondolkodnak, hanem kizárólag a választásuk lesz információ ebben az egészben. A közösségek végleges felszámolódása rejlik ebben az eljárásban. Eltűnik az életünkből annak a fajta közösségnek a vágya amelyik nem fog nagy dolgokat művelni, nem lesz világhírű előadó, még talán gigaminőség sem, de az emberek ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz, megbeszélhetik a saját életüket. Digitália előtt volt egy közös tudásunk, hivatkozási alap. Ez azt jelentette, hogy generációk voltak képesek kommunikálni egymással. A jelenlegi médiafogyasztásunknak az a természete, hogy mindenki a maga eszközén a maga tartalmát fogyasztja. A közös tudás az nem úgy működik, hogy mindannyian egyénenként vagyunk birtokában a tudásnak, hanem közösen és egyidejűleg, és tudjuk a másikról, hogy ő is tudja.” (Réz András – Digitáliába deportálva)

Minden indok adott egy forradalomhoz. Egyik sem hiányzik. De a forradalomhoz testek kellenek: a testek pedig képernyők előtt ülnek.

Ezekkel a sorokkal kezdődik a Láthatatlan Bizottság 2017-es „Most” című könyve, ami a mai napig nem jelent meg magyarul. A felismerés maga és annak igazsága viszont mindannyiunkban már megérett, sőt, mára alighanem banális igazság bárki számára, akit az ember az utcán megkérdez.

A vita legfeljebb abban van, hogy a forradalomnak mi legyen a célja, és mi legyen – mi lehet – a módja.

Ez a két kérdés a legfontosabb, a legégetőbb, ami a mi rövid életünk alatt felmerül, és ennek alátámasztására ott van az a tény, hogy eme két kérdés az, amelyet mindenki úgy kerül, mint ördög a tömjénfüstöt.

Az úgynevezett hivatásos vagy hivatalos politika természetesen úgy adja elő magát, mint egy folyamatos lázadást a fennállóval szemben. A hazai ellenzék folyamatosan lázadozik az Orbán-rendszer ellen, az Orbán-rendszer és a tágabb jobboldal pedig lázadozik az európai unió ellen. A lényeget tekintve mindkét jelenség pontosan annyira lényegtelen, mint amennyire aránytalan méretet öltenek nem csak a magyar nyelvű nyilvánosságban, hanem az úgynevezett radikális vagy underground közegek fantáziájában is.

Ebben a tekintetben az angol, francia vagy német nyelvű nyilvánosság sem áll jobban: amerre az ember néz, mindenhol sürgető katasztrófák hívnak minket cselekvésre. Ezen előírt cselekvések, melyek megrázó képsorokkal és híradásokkal érkeznek hozzánk a látszólagos tömegek éljenzése vagy elítélése közepette szinte észrevétlenül alakulnak át céges marketing-stratégiákká vagy a hivatalos politika szlogenjeivé.

A tegnap „radikális” akciója a holnap kispolgári etikettje – és szembe kell néznünk azzal, hogy az általunk szentként kezelt szövegek, a forradalmi irodalom is olyan lett, mint egy cukros üdítő, amit levehetünk a polcról, hogy a fogyasztás aktusával adjunk valami értelmet az értelmetlen életünknek.

KI NYOMKOD KIT?

„szemükre ujságokat tettek, 

hogy e papirszemüvegen át lássák, 

víg a világ…”

A spektákulum társadalmában élni azt jelenti, hogy a képzeletünket gyarmatosította a tőke: ezzel biztosítva azt, hogy a forradalmi kérdésekre adott válaszaink a tőke által kezelhető tartományban maradjanak. Másképp szólva: az elénk táruló, kézenfekvő harci eszközök is az életmód-áruk formájában jelennek meg.

Vagy komolyan azt hitte bárki, hogy az Igazán Igazi Forradalom tanait, tervét és megvalósulását majd pont gigantikus tech cégek által üzemeltetett platformok, ne adj isten a Tőke kezében lévő hírportálok fogják oly könnyedén szállítani, mint ahogy egy kajarendelés működik?

Hogy az így létrejövő viszonyaink nincsenek már eleve aláaknázva a tőkésosztály tervei szerint?

A spektákulum társadalma nem más, mint a tőkésosztály legfejlettebb eszköze a munkásosztály felett. Valamikor a 20. század közepére tarthatatlanná vált a kapitalizmus abban az értelemben, hogy a nemzetállamok nem tudtak elég rendőrt alkalmazni a forradalom elkerülésére.

A tőkésosztály válasza erre kettős volt:

  • Az egyik a globalizáció, a munkásosztály lefegyverzése azáltal, hogy a termelési láncokat szétterítik, a dolgozókat szétszórják, identitásukat, hangjukat és közös tereiket megsemmisítsék;
  • A másik pedig a fogyasztói társadalom megteremtése, amelyben a tőke minden olyan tudatot megsemmisít, amit nem tart a direkt irányítása alatt, miközben a maga elleni lázadásra is késztermékként nyújt recepteket.

A kapitalizmus azonban nem egy statikus rendszer. Amit az elmúlt években láttunk, az voltaképpen egy válasz volt a Láthatatlan Bizottság felvetésére. Ha a forradalmi felismerésük abban volt igaz, hogy a testek a képernyők előtt ülnek, akkor erre a tőke válasza az volt, hogy rakjunk minden egyes ember közé egy vagy több képernyőt. Ennek eszköze pedig részben volt csak a rendőrterror, másik része pedig a fantázia átprogramozása a kívánt cselekvések elérése érdekében.

A hivatalos politika és a hivatalos nyilvánosság pedig pont ott árulta el magát, hogy a mindennapi valóságról, a katasztrófa alatt bekövetkezett életváltozásokról nem mondott – mert nem mondhatott semmit. A bárgyú pozitív hozzáállás és a szánalmas önsajnálat spektrumán takarták el azt a horrort, amit az emberek akkor éreztek, amikor úgy választották el őket, hogy csak a gépeiken keresztül maradhattak összeköttetésben.

A COVID-válságot valóban nem az oltások vagy a lezárások oldották fel, hanem az, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. A spektákulumban élni azt jelenti, hogy egy fertőző vírust tüzérséggel győzünk le, mert a megélt életet behelyettesítettük a címlapokkal.

A rendszer természetesen nem egy titokzatos francia alkotói közösség pamfletjeire reagált, hanem azokra a folyamatokra, amelyeket a Láthatatlan Bizottság megfogalmazott. A kétezres évek alterglobalizációs mozgalmai, majd a 2008-as válság után kibontakozó populista mozgalmak mind aláásták a globális kapitalizmus elfogadottságát – nem pusztán elméleti, hanem gyakorlati szinteken is. Ezekben megtalálhatóak számunkra szimpatikus és számunkra ellenszenves vonások egyaránt, de a globális kapitalizmus hatalma abban rejlik, hogy embert és embert egymás ellen játszik ki. Az ideológia, az aktuális botrány ebben csak egy eszköz, aminek az ereje azon nyugszik, hogy az emberek nem közvetlenül vannak egymásban viszonyban, hanem elválasztva: a képernyők hatalma nem ér véget ott, amikor lekapcsoljuk őket, hanem árnyékként követnek minket mindenhova.

A céljuk ugyanaz: eltakarni a valóságot, vagy az elénk tárulót más színben feltüntetni.

A NYOMTALAN MI

Ujságpapír az asztalon kenyérrel

s az ujságban, hogy szabadok vagyunk…”

Nem tudom, hogy ránéztél-e az utóbbi két évben, de a Kint kurvára rémisztő lett. Az ajtajaink a szorongás légzsilipjei lettek. Nem arról van szó, hogy az űrben senki sem hallja a sikolyodat, hanem arról, hogy az alvási bénulás szakaszába lettünk bezárva.

Mert Odakint mostanság kibaszottul félelmetes. De az élet izgalma éppen abban rejlik, hogy félelmetes: az emlékek akkor születnek, amikor vannak olyan pillanatok, amelyekre emlékezhetünk, amikor kockára tesszük, hogy zavarba hozzanak vagy elutasítsanak, vagy amikor valami szörnyűségen megyünk keresztül, csak azért, hogy úgy élvezzünk valami hétköznapi dolgot mintha az különösen csodálatos lenne. 

A Kint soha nem volt és soha nem is lesz olyan, mint ahogyan hirdetik, és mindig erősen korlátozott lesz abban, hogy mit lehet belőle kihozni. A Kint a kockázat világa. A rendszer jelenlegi ajánlata pedig az, hogy megszünteti ezt a kiszámíthatatlanságot: nem az örök boldogság üres ígéretének beteljesítésével, hanem azzal, hogy kiüríti azt, egy kiszámítható semmivé teszi, amiben nekünk más dolgunk sem lesz, mint dolgozni, vakulásig.

A kérdés tehát az, hogy a tőke ezen ajánlatára – amely úgy hangzik, hogy ők lemenedzselnek egy világégést is, amit nekünk végig kell majd dolgoznunk – mi hogyan reagálunk?

Mi a teendő? Ez ma az az unalomig ismételt kérdés, ami nem is a rá adott válaszok miatt izgalmas, hanem mert e kérdés ismételgetése épp az arra a helyzetre adott kétségbeesett reakció, hogy bazmeg, nem történik semmi. Hogy a sok-sok dolog, tennivalók, megmondások, ilyen-olyan ügyek, a végeláthatatlan és izzadtságszagú csinálások ellenére, és egyben azok végett is, megrekedt a mindennapi valóság, megtorpant a történelem, és beszorult a politikai képzelőerő horizontja a jelen sivársága és a jövő reménytelensége közé. 

Azok, akik még egyáltalán reménykednek valamiben, hisztérikusan kérdezgetik egymástól, hogy „Mi a teendő?”, másképp mondva: valaki mondja már meg mi a fasz legyen ebben a nagy semerrében.

Számunkra, ebben a lázas semmittevésben, már nem az az elsődleges kérdés, hogy „Mi a teendő?”, hanem az, hogy egyáltalán mi az, hogy „teendő”, hogy egyáltalán mit jelent csinálni valamit ­– és számunkra bizony ez ma sem jelenthet mást mint felkelni

Felébredni a rendszerszínű kábulatból, feltápászkodni a seggünkről és felkúrni előbb magunkat, aztán ezt a rohadt kócerájt, amit életként akarnak ránksózni, leértékelve, lehúzva, lelakva. Felkelésben lenni, ez volna a történelmi Párt feladata, a permanens forradalom. 

„Nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia, hanem a valóságos mozgalom, amely a mai állapotot megszünteti.”

Szóval a legnagyobb nehézségünk nem is az, hogy kilépjünk az ajtón, hanem, hogy felkeljünk a kibaszott kanapéról. A másik legnagyobb probléma pedig az, hogy úgy tűnik, mintha elfelejtettük volna, hogy mégis mi a faszt csináljunk Kint, ha már egyszer nem vagyunk otthon, és  ha nem egy tömeget vagy egy filmforgatókönyv valamelyik változatát akarjuk bénultan követni.

Mi a teendő, elvtársak? Sőt, ki a cselekvő? Ma odáig jutottunk a szivárványkoalíció globális és röhejes hasra esése után, hogy megint illuzórikus virágokba borult a „forradalmi ágencia” kibányászásának akadémiai ipara. Annak ellenére, hogy a radikális kritika újra és újra letépte e képzelt virágokat. 

A forradalom szerelmére! Még a poszt-marxista elméletekből is az következik – ha tényleg, alaposan végigviszi az ember -, hogy a proletariátus a forradalmi cselekvő. Mert nem a szexualitás, az etnicitás, a kultúra és a többi van elsősorban elködösítve, kisatírozva, kimaszkolva, hanem a kizsigerelő, elidegenítő, embertelen termelőmunka – végsősoron.

A válasz arra, hogy mi a tennivaló, ebben a ködben van. Ha ködben vagyunk akkor a forradalmi vita is meddő. Talán az lenne forradalmi, ha végre dűlőre jutnánk abban, hogy mihez kezdjünk a köddel.

A zsigeri válasz erre a helyzetre azok között, akik a kapitalizmus természetét már felismerték, de a ködét még nem, az az, hogy a forradalmai tanainkat meg kell ismertetnünk a tömegekkel, ráébresztenünk őket a valódi, forradalmi érdekeikre és benne a szerepükre. 

Mint mindannyian tudjuk, ez a vállalkozás kudarcra van ítélve, hiszen a forradalom gondolatának a tömegek felismeréséből kellene fakadnia. A köd azonban nem első sorban egy hamis felismerés a kapitalizmus természetét és benne az emberek érdekeit illetően, hanem a megismerésnek és a viszonyulásnak egy olyan módja, ami csak hamis felismerésekhez vezethet. Nem kivétel ez alól az a forradalmi tévképzet sem, amely saját céljának a saját maga sokszorosítását jelöli ki, anélkül, hogy a megismerést és viszonyulást bírálatnak vetné alá.

 És mihez kezdünk akkor, amikor ez a köd már nem csak képzeletünk fátyla, ami tudatunkat nyomja, borítja és kábítja el? A világméretű poszt-szocialista állapot ködfátyla immár valóságosabb, anyagibb, mint a virágzó kapitalizmus korszaka ködképzeteinek hipnózisa. A látszat korunkra annyira jellemző anyagivá válása, megtestesülése, számunkra azt jelenti, hogy a kései kapitalizmusban már nem elég „tudni” mi van a dolgok alján, ha közben maguknak a dolgoknak meg mintha elfelejtettek volna szólni erről

A facebook bejegyzésbe kikiáltott rendszerellenes tudáson épp maga a „bejegyzés” mint örök emlékezet végzi el a felejtés munkáját, ugyanúgy, ahogy választófülkében hozott választást maga a „választás” aktusa teszi nem eldöntötté, vagy ahogy a tüntetésen érzett „láthatóvá válást” maga a tüntetés mint koreográfia és digitalizációs eljárás tünteti el. 

A látszat azonban nemcsak testre tett szert, hanem ezzel úgymond magára a valóságra és valamiféle igazságra is. Bár az igazsághoz keresztülhazudni magunkat nem lehet, a kapitalista realizmus megtalálta módját, hogy keresztül igazmondja magát a hazugságig. A látszatvalóság ebben a minőségben már nem is ködfátyol, hanem délibáb, hiszen voltaképpen a létező valóságról látunk bizonyos képeket, viszont nem azok valódi helyén, nem azok valódi helyzetében. A rendszer öntömjénező monológja tulajdonképpen délibábokat hallucinál számunkra, káprázatos tájakat varázsol a szemünk elé és így fokozza a valóság sivatagában megtett erőfeszítéseinket, hogy minden szenvedésünk ellenére elérjünk a következő aprócska oázisig – ami ismét nem más, mint délibáb. 

Ahogy Kovidvörldben – hogy a korlátozások következő feloldásáig túléljünk – kovászolgattunk, otthon maradtunk, csak a szükségeset vettük, ugyanígy a válság globális hiánygazdaságában is kovászolgatunk, otthon maradunk, csak a szükségeset vesszük – „Csak kikeveredünk ebből is, egyszer!” 

A délibábok termelésének korában a „képernyő” nem elsősorban Digitália ablaka és tükre, hanem a valóság megalkotásának módja. Innen nézve nem csak az a feladat vár ránk, hogy lemásszunk Digitália „kijelzőiröl”; ha a képernyő mint logika a mindennapi viszonyaink megalkotásának módja, akkor magáról a létező valóságról is le kell másznunk, az igazságkollázsok hazugsága és a káprázatos délibábok helyébe a saját életünket állítva, ami itt és most, mirólunk, miáltalunk, és minekünk szól.

Az egyéni kivonulás vagy lázadás stratégiáit tálcán kínálja a rendszer, a kiegyezés vagy a börtön opcióival, menüben. Amiről nem szól senki, semmit, ott a válasz: a kollektíva, és a halottnak hitt osztály.

Te és én.

 

Ők és mi.

 

 A rendszer lényege, hogy a mi szó értelmét veszítse, vagy hamis tartalommal töltse fel.

Mesterséges mik képződnek nap mint nap, botrányról botrányra, hírről hírre, pletykáról pletykára – de az igazi szembenállás, az igazi mi, akik dolgozunk az életünkért, és az ők, akik minket dolgoztatnak a javaikért, nem egyszerűen rejtve marad, hanem kimondhatatlanná válik.

Pedig ha valaminek, hát ennek a tudásnak mindenki a földön birtokában van. Csak nincs eszközünk, ahol ez kimondható lenne, és nincs tervünk arra, hogy ezzel mit is kellene vagy lehetne kezdeni.

Mozgalmi eleink, akik még a Gutenberg-galaxisban dolgoztak, erre azt találták ki, hogy könyvtárakat tartottak fenn, folyóiratokat, lapokat írtak, az elméletet kiadták és tanítátották is. Ami a mából már nem látszik, az az, hogy ezek a szövegek nem csak papírra vetett gondolatok voltak – sőt, az is ritka volt, hogy a gondolatot az írta le, aki gondolta: a gépírónőnek való diktálás, a dolgozói réteg, mint célközönség kényszerítette a gondolkodót arra, hogy érthetően fogalmazzon. Ezek a gondolatok dialógusok eredményei voltak, amelyet az éppen harcoló munkásosztály és annak szervezetei folytattak maguk között.

Így az elméleti szövegeknek is anyagi tétjük volt, hiszen az anyagi viszonyok radikális átrendezéséről szóló viták közepette jelentek meg. A mai analfabétává tett népességet tehát nem lehet „megnevelni” a helyes forradalmi elméletre, hiszen pontosan az az anyagi viszonyainkról való, magunk között folytatott dialógus hiányzik, ami az elméletet egyáltalán értelmezhetővé, kézzelfoghatóvá teszi.

Sokan vannak ezért, akik azt gondolják, hogy a mozgalmi élet pedagógiai munka is. Csakhogy úgy nem lehet forradalmi a mozgalom, ha a pedagógiája rendies, tankönyvszagú, iskolás. 

Vannak olyanok, akik szerint maga a forradalmi „szövegvilága” iskolás, obskúros, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhelt, nyelvezete elidegenítő, nem beszélve az absztrakt metaforákról, amiktől aztán még nehezebben olvasható az egész, szóval elég ha „mi tudjuk” a dolgot, a munkásosztálynak meg majd megírjuk rövidítettben a Tőkét. 

Már elnézést, de a forradalmi gondolat ilyen – nem igazán rövidíthető, vagy egyszerűsíthető dolog a lényegénél fogva.

Nem az a baj, hogy a szöveg nehéz, a gondolat meg nyakatekert, hanem az, hogy ezzel mindenki a saját doboza előtt ülve egyedül kell, hogy boldoguljon. Hát kinek van ehhez türelme, ideje? Nem teljesen abszurd, hogy eleve abból indulunk ki, hogy majd mindenki megküzd a maga módján a szöveggel? Pedig a munkásmozgalmi olvasókörök és tanulócsoportok hagyományáért nem kell a szomszédba menni.

Ha ez a rendszer képernyőket rak közénk, hogy az instant kapcsolat illúziója árnyékában válasszon el minket egymástól, arra nem lehet csupán annyi a válasz, hogy akkor álljunk pőrén egymással szemben. Nem baj az, ha vannak közöttünk dolgok, amiken keresztül valós, tapintható, „érzéki” viszonyaink lehetnek egymással és a világgal. A szöveg éppen ilyen, s erre való.

Vannak, akik bőszen helyeselnek erre és azt mondják: bizony, a mozgalom és a munkásság közötti kapcsolat alapja a Forradalmi Tanok Gyűjteményének véget nem érő átnyálazása, csak rá kell ébreszteni a népet, hogy ő valójában ezt akarja, erre vágyik. Hogy hogyan kéne ráébreszteni, arra nem igazán született válasz az utóbbi időben azon kívül, hogy melyik „húzó névvel” bővüljön maga a Gyűjtemény. Csakhogy ez így nem fog menni.

Egyszerűen nem indulhatunk ki abból a kérdésből, hogy hogyan veszed rá a munkást, hogy olvassa a spektákulum társadalmát, ha nem tesszük fel több lépéssel korábban azt a másik kérdést, hogy hogyan veszed rá a spektákulum társadalmát, hogy „olvassa” a munkást. 

Az a bizonyos szakadék mozgalom és munkásosztály között ugyanis elsősorban nem elméleti jellegű hasadás. Nem az az elsődleges pedagógiai munka, hogy a forradalmi elméletet házhozszállítsuk, tolmácsoljuk, kissé lebutított formában elmagyarázzuk csekély értelmű osztályunknak – hanem, hogy ezt a forradalmi elméletet élhetővé tegyük és éljük

Ha a mozgalom újra az Utcán akar magára lelni, akkor az kell, hogy legyen a pedagógiai felismerése, hogy életközösség nélkül nem lesz kollektíva. Egyszóval nem folytathatjuk azt tovább, hogy kamuprofilokról tukmáljuk a Forradalmi Tanokat, úgy hogy közben a másik nevét se tudjuk, arcról pedig föl sem ismernénk. Semmire nem megyünk azzal, hogy elvtársak vagyunk, ha nem vagyunk közben bajtársak is, ha nem ismerjük egymást és ha nem beszélünk arról, hogy mi van a másikkal, és főleg, hogy mi van a melóban.

Aki a 2000-es évek elején játszott a Sims nevű életszimulátor videójátékkal, az talán még emlékszik, hogy miképp festett a munka a szimulációban: reggel elvitte egy autó a Sim-edet, és a játék kb. 4-szeres sebességgel átpörgette a munkaidőt úgy, hogy abból nem láttál, nem hallottál semmit, de persze vásárolgathattál, építkezgethettél, miközben súlytalan elrepült az a 8 óra.

 

A Sims „életszimulátor” viszonya a bérmunkához ugyanolyan, mint a médiáé és általában a politikáé: az csak akkor nincsen átpörgetve, átlapozva, átugorva, ha a reprezentációja kiárusítható, értékesíthető.

Sőt, a mi viszonyunk amikor magunk között vagyunk, ugyanilyen. Az csak végigpörög, ide kikapcsolódni járunk, másról beszélni, másról gondolkodni, mert még azt a nyelvet is elvették tőlünk, amivel egyáltalán ezekről beszélni tudnánk.

A lidércnyomás az, hogy könnyebb elképzelni azt, hogy a parlamentnek nekimegyünk és majd valami lesz, minthogy átvesszük a munkahelyeken az irányítást, pedig ez utóbbi hatvan éve olyannyira megtörtént, hogy a föld legerősebb hadserege kellett, hogy leverje.

VAGY KINYOMJUK, VAGY LENYOMNAK

Még nem gépfegyver-züm-züm e betű.”

A program tehát a fennálló tagadása és elutasítása. A spektákulum által kínált álvalósággal szembe állítani a saját megélt valóságunkat. A spektákulum által kínált cselekvésekkel szembe állítani a saját cselekvésünket. A spektákulum által kínált felosztásokkal szemben felhúzni a mi frontvonalainkat. 

A spektákulum által kínált viszonyok helyett odarakni a mi viszonyulási módjainkat.

A forradalmi proletariátus táborába fejest (vagy szaltót, vagy seggest) ugrani, az „ismeretlenbe”, a szakadék túloldalára, ahol a mindennapi élet rögvalóságának gazdasági, reálpolitikai, osztályharcos kérdései kísértenek: a lidérces felismerés, hogy a forradalom vagy a munkahelyek elfoglalásával és a tőkés magántulajdon társadalmasításával kezdődik, vagy sehogy. 

Ez a forradalom olyan hogyanja, ami egyben meghatározza a forradalom célját: az ellenség teljes lefegyverzését, stratégiai állásainak megsemmisítését.

Mindennek mennie kell. Mindannyiunknak mennünk kell.

Ha a spektákulum nem más, mint a fennálló rend öntömjénező monológja, akkor az ellenállás nem lehet más, mint az ebbe a monológba való szüntelen belepofázás, a hallgatói – szemlélői szerep elutasítása.

Ez pedig nem egyszerűen a rendszer által kínált eszközök visszaélés szerű alkalmazását jelenti, hanem azt is, hogy a rendszer szemétdombjai felől indítjuk az ellentámadást.

Mert, ha a kapitalizmus gyarmatosítja, bekebelezi, és áruvá változtatja magát a társadalmi harcot is, akkor mi a francot csináljunk? Ez a kérdés lehet, nem a „mit”-tel kezdődik, hanem a „hol”-lal: sáncaink ott fognak húzódni, ahol a rendszer sötét foltjai tátonganak, azokban a repedésekben, amiket a tőke vagy minden erejével a feledés homályában akar tartani (munka), vagy ahova minden áron be akarna törni, de nem tudhat (szerelem, forradalmi költészet, mozgalom, a kölcsönös segítség ezer formája, stb.).

Az elméletnek le kell másznia a képernyőkről, és kézzel foghatóvá kell válnia. 

El kell merülni a rögvalóság leidegenedett bugyraiba, és jelen lenni, élővé, lélegzővé, kézzelfoghatóvá tenni a mozgalmat, és nem csak úgy odaböfögni a semmibe, hogy „Előre!”

Könnyen lehet e sorokat úgy értelmezni, mint valami luddita kiáltványt, ami a gépek és az internet elvetésére szólít fel. A probléma ennél árnyaltabb: a helyzet most az, hogy a valóságunkat egyre inkább kizárólagosan az internet keretezi. Ebben a helyzetben az online kommunikáció a végtelen elérés illúzióját nyújtja, miközben az emberek közötti valóságos elválasztást mélyíti. A feladat az, hogy a valósággal keretezzük a digitális világot.

Egy egyszerű példánál maradva: ha a mozgalomnak a valóságban kell léteznie, akkor az embernek egy adott üzem, lakhely vagy kocsma közönségével kell dialógust alkotnia. Fejlett digitális eszközeink erre önmagukban képtelenek. Analóg eszközökhez kell nyúlnunk akkor, ha egy fizikai térben felhalmozott figyelmet valami digitális térben létezőre akarjuk irányítani. A digitális világ azonban a végtelen elérés illúziójával arra csalogat, hogy távoli, egymással összeköttetésben nem lévő emberekhez szóljunk, hogy a digitális térben felbukkanó jelenségekre reagáljunk: hogy a távoli fontosabb, mint a közelebbi. Ebből a működésből fakad az, hogy a „közeli” már abban sem bízik, hogy a saját problémái megvitatásra érdemesek, ha csak nem kap elismerést és megerősítést valami külsőtől és távolitól: azaz ha hagyja magát keretezni az internet által.

Az elmélet nem feleselhet többé az ál-élet jelenségeivel, hanem az ezen kívül létezőről és létezőből kell beszélnie.

A gyakorlat nem lehet megfelelési kényszeres, nem követheti az ellenség programját. A gyakorlat cselekedet azzal a céllal, hogy teret szerezzen vissza a tőkétől. Az elmélet célja, hogy fantáziát raboljon vissza a tőkétől.

Egy olyan forradalmi elmélet és cselekvés kell, ami ismét az Utcán találja meg önmagát szellemi, gyakorlati és esztétikai értelemben egyaránt. Önmagunkra (az igazságra) találni „odaát” azzal, hogy nem „hangot adni” akarunk az osztályunknak, hanem kollektíven visszaszerezni a hangunkat, a szavainkat, esztétikánkat. És ez bizony nem a telefonodon fog futni, hanem a flaszteren. 

Korunk egyik legagyzsibbasztóbb problémája az, hogy a munkásosztályt hiába keressük, még műholdas teleszkóppal sem találjuk. A munkásosztály mindenütt ott van, amikor elméletben beszélünk róla, és sehol, amikor gyakorlatban lenne rá szükségünk. Az osztályokban való gondolkodást nem egyszerűen kiírtották a köztudatból, hanem el is lehetetlenítették azzal, hogy ez az osztály, mint osztály, sehol sem reprezentálódik.

A munkás, mint munkás, sehol nem szerepel, nem beszél: még filmben, dalban vagy sorozatban sem, legfeljebb a reklámok világában, mint önmaga karikatúrája

Enélkül a reprezentáció nélkül pedig nem lehetséges fölismernünk a bennünk lévő hasonlóságot, sem pedig az ellenféllel szembeni különbséget: az osztály gondolata megragad az absztrakció szintjén, hiszen anyagi létezése sehol sem jelenik meg.

Nem véletlen hát, hogy a vizuális médiumok és az internet egyre csak tobzódik a felvehető identitásokban, amelyek az osztálytudat fogyasztóbaráttá tett csökevényei. S bár kétségtelen, hogy a munkásosztály tagjai maguk is fent vannak az interneten, de nem mint csoport, hanem mint ezerféle fogyasztási szokás, hobbi vagy foglalkozás. A világ proletárjai egyesültek a képernyők előtt, de ennek az volt az ára, hogy fel kellett adniuk azt, ami forradalmivá tette őket: maguk, erejük és érdekeik ismeretét és kifejezését.

A forradalmat nem fogja élőzni senki. És ezért nemcsak a hangunkat és a szavainkat kell megragadni, hanem magát a betűt és nem akármilyen betűt, hanem a nyomtatott betűt. A röpirat, a manifesztó, levél, poszter, plakát, brosúra és a pamflet, – a politikai militantizmus kapudrogjai, a helyben beágyazott élő hagyományt teremtik újra és a megélt utcai cselekvést alapozzák meg: szórólapok terjesztése, agitáció a gyárak és iskolák előtt, tömeges (és illegális) plakátragasztások éjszaka, stencilek és lisztragasztó nagyvolumenű közösségi legyártása, orrvérzésig graffitizés. 

Nem a facebook-ot kell kinyomtatni, hanem elsősorban a rögvalóságot kell tintába mártani, és aztán nyomni neki, amit csak a nyomdafesték elbír addig, amíg nem gépfegyver-züm-züm a betű.

Mert bár elviekben ember az emberrel ilyen sebességgel és mértékkel még kommunikálni nem tudott mint ma, szervezettségben és kommunikációban szarabbul állunk, mint az eleink. A nyilvánvaló megfejtés az, hogy az eszközeink használnak minket, és ezt a viszonyt kell a feje tetejére állítani a saját érdekünkben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a facebook viták meddők, hanem hogy azok szó szerint a kapitalizmus szolgálatában állnak.

Mind csak annyi a dolgunk, hogy felismerjük: az ellenség a zsebünkben lapul, ha nem a lelkünkben. 

Hiszen a technológiai fejlesztések nemcsak az anyagi körülményeinken változtatnak, hanem a gondolkodásunkon is. Ahogy a lokomotív megváltoztatja a távolságról alkotott elképzeléseinket, és tönkrevágta a helyi ipart a tömegáruk mozgatásával, úgy az írás a memóriádat roncsolja, az Excel a matematikai ismereteidet, a Facebook elfeledteti veled az arcokat, az Instagram pedig darabjaira cincálja az emlékeidet. Úgy tűnik, hogy az ember és viszonyainak leépítése a gazdasági rendszerünk hajtóereje.

Az ellenségünk az elválasztás, az eszközünk a viszonyok teremtése – de nem vaktában térítve, hanem sereget toborozva.

Katona pedig még nem állt olyan cél mögé, amit nem érzett volna magának.

Minden adott a forradalomhoz. A gyakorlatunk kell legyen a forradalom.

A nulladik lépés pedig az, hogy az eszközeinket visszarendeljük az akaratunk alá. A tér legyen újra fizikai tér, ahol emberek hasonló gondolatokat fogyasztanak és ezért hasonló következtetésekre jutnak, és ezek a gondolatok a körülöttük lévő világról szóljanak, ne pedig arról, amit valakik fentről beinjekcióznak.

Ha ez megvan, akkor magunkra ismerünk egymásban. 

Ha ez nincs meg, akkor semmink sem lesz soha sem.

Avanti! 

Nyomás!

A végére pedig kézzelfogható tézislista // ANTI FACEBOOK AKTION

  • El kell engedni képernyők etette fantáziálgatást, a múltba-révedő flesselgetést és az életmód-forradalmiságot
  • Újra meg kell tanulnunk írni és olvasni PAPÍRRA, és a gondolatot helyekhez kötni (azzal, hogy hol találod meg azt a papírt), a gondolatok megvitatását, élettelivé tételét pedig valódi arcokhoz kötni
  • A munka / mozgalom mesterséges elválasztását meg kell szüntetni: vagy a munkánkról, az osztályunkról is szól a mozgalom, vagy nem szól semmiről!
  • A mozgalmárok monológja helyett az osztály párbeszédét – minden létező eszközzel és médiumon
  • Az itt és most valóságát kell megismernünk és az azzal kapcsolatos praktikus teendőket megvitatnunk
  • A laza társulások káosza helyett materiális mozgalmat kell építenünk, ami munkából és anyagi hozzájárulásokból jön létre
  • Nem az a kérdés, hogy hogyan „szólítunk meg” vagy „győzünk meg” több embert, hanem az, hogy hogyan tudjuk a hangunkat hallatni, az igazságunkat a fennállóval szembeállítani, mint osztály