Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

1956: antikommunista felkelés vagy szocialista forradalom?

Ez a cikk több mint 2 éves.

A nemzeti emlékezet 1956-ot antikommunista felkelésnek és szabadságharcnak tartja, a miniszterelnöktől ma is olyan szövegekre számíthatunk, hogy az ’56-osok „a keresztény nemzeti kultúrát féltették”, amikor a kommunista elnyomók ellen léptek fel. 1956 antikommunista elbeszélését a liberális ellenzék is osztja: október 23-án a liberális és konzervatív szónokoknak elsősorban antikommunista szólamok jutnak eszébe, Márki-Zay Péter három évvel ezelőtti beszéde jó példa erre: a hódmezővásárhelyi győző a sztálinizmussal való állítólagos hasonlóságával kívánta befeketíteni az Orbán-rezsimet.

’56 valódi története azonban egészen mást mesél.

A munkásság és az értelmiség valóban a pártelit ellen vonult utcára, a szovjet tankok képében a nemzeti függetlenség ellenségei ellen fogott fegyvert, de az antikommunista értelmezés itt ki is merül. A tőkés rendszer pártfogói, a monarchizmus ügynökei és a klérus hatalmát visszaállítani kívánók leginkább epizodikus szerepet játszottak a történetben.

A forradalmat elsősorban az 1945-ös felszabadulás (a rendi béklyó alóli felszabadulás), és az ezt követő demokratikus újjáépítés szelleme hatotta át, a tömegek – akik Sztálin halála után néhány évig a hatalom középpontjába kerülő Nagy Imrében az ’53 utáni reformidőszak és a „valódi szocializmus” ígéreteit látták -hallani sem akartak restaurációról. Ahogyan Tamás Gáspár Miklós írja,

„mindenekfölött ez egy morális felkelés volt, a sztálinizmusnak, a nomenklatúra kiváltságainak, a militarizmusnak, és a világ többi részétől való idegengyűlölő elzárkózásnak az elutasítása. Amit külső szemlélők később nacionalizmusként aposztrofáltak, nem volt más, mint a szocialista nemzetek közötti egyenlőség elvének – mely az orosz fennhatóság elutasítását is magába foglalta – érvényesítése, vagyis másként szólva: internacionalizmus. De a lényeg a hivatalos hazugságok iránti undor, az őszinteségre, felelősségvállalásra és forradalmi tisztaságra való vágy volt.”

A forradalmi harcok hónapjaiban az országot effektíve azok a munkástanácsok igazgatták, üzemi sejtek hálózataként, amelyek a munkahelyi alapon szerveződő közvetlen demokrácia elvein szerveződtek.

1956 mára egyeduralkodó, antikommunista interpretációja persze magyarázatot követel. Lehoczki Noémi a Mércén írt arról, hogy hogyan lett a szocialista forradalomból antikommunista felkelés.

„mára elgondolni is nehéz olyan szocializmust, ami az ötvenhatosok számára még reális volt: olyan szocializmus, amely a szovjet államkapitalizmusnál szabadabb, a Nyugaton kialakult jóléti államoknál pedig igazságosabb. A demokratikus szocializmus ígérete azonban nem magától tűnt el a történelmi emlékezetünkből: az a tévhit, hogy a hidegháborúban csak a sztálinista Szovjetunió és a szabad piaci Amerika feszült egymásnak, a 90-es években kialakuló neoliberális konszenzus jegyében történt utólagos történelemhamisítás következménye, ami nem hajlandó tudomást venni a jugoszláv munkás-önigazgatásról, a chilei demokratikus szocialista forradalom amerikai vérbefojtásáról stb. 1956 történelmére is általában ezt a harminc évvel később kialakult történelmi szemléletet próbáljuk ráerőltetni, aminek a tények ellenállnak…”

Az 1956-os forradalom történetéről a linkelt szövegeken túl Tóth Csaba Tibor fotóesszéjét, és a Partizán adását ajánljuk még.