Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rosszá tesznek minket az előítéleteink?

Ez a cikk több mint 1 éves.

Mindenki előítéletesen gondolkodik. Legbelül nem olyanok vagyunk, mint amilyenek a társadalmi elvárások szerint kellene lennünk. Mindez nem jó, vagy rossz, egyszerűen csak természetes. Bár előítéletes gondolatai mindenkinek vannak, azért már felelősek vagyunk, hogy azonosulunk-e előítéleteinkkel.

Bár általában nem tartjuk magunkat előítéletesnek, a gyakorlatban átmegyünk az utca másik oldalára, amikor romák jönnek szembe velünk, munkánk során lebecsüljük és sokszor gyerekként kezeljük az időseket, és kevesebb fizetést ajánlunk teljesen ugyanazon önéletrajzzal beadott álláspályázatra, ha női név szerepel rajta. Kutatások szerint nemcsak tudatosan, de még tudat alatt is képesek vagyunk előítéletesek lenni.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika- és gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.


Nem véletlenül irányítják ennyire átfogóan az előítéletek az emberi viselkedést: az előítéletesség megismerési rendszerünkbe van kódolva. Előítéletesnek lenni nem jellemhiba, egyszerűen természetes működésünk része. Míg a jogegyenlőség sajnos nem érvényesül maradéktalanul, a psziché törvényei előtt bizony mindenki egyenlő.

Ez nem azt jelenti, hogy előítéletesen viselkedni is jó – azért már mindenki maga felelős, hogy ne azonosuljon a benne lévő előítéletekkel és romboló tendenciákkal. Ebben az írásban mégis azt hangsúlyozom, hogy előítéletes gondolataink még nem jelentik erkölcsi romlottságunkat.

A bennünk lévő gonosz vágyak elismerése csökkenti annak az esélyét, hogy kiéljük azokat, és valódi választást ad a kezünkbe.

Ellenben ha álszent módon viselkedünk egymással, mindenkinek ártunk. Az alábbiakban először bemutatom, miért gondolkodunk szükségszerűen előítéletesen, és milyen pszichológiai mechanizmusokon keresztül jönnek létre az előítéletek. Ezután bemutatom az előítéletesség egyik veszélyes terepét, a jogi eljárások világát.

A kezeletlen előítéletek ugyanis különösen problémásak a jogi eljárások során. Vannak bizonyos tényezők, amiknek nemhogy nem kellene meghatároznia a jogi döntéshozatalt, de figyelembe vételük egyenesen tiltott. A törvény előtt mindenki egyenlő: ez a modern jogrendszer egyik legalapvetőbb tétele. Tulajdonképpen e jogelv érvényesülése az egyik legfontosabb határvonal, ami elválaszt egy archaikus, feudális jogi rendszert egy jogállamtól.

Egy ember származása, neme, osztályhelyzete, iskolázottsága és a jogi bánásmód között nem szabadna, hogy oksági kapcsolat legyen. A jog érzékeny terület, nem engedhetjük meg, hogy az előítéleteink érvényre jussanak.

Mit tudunk tenni azért, hogy ebben az érzékeny társadalmi kontextusban egyenlően bánjunk mindenkivel?

Kivétel vagy főszabály az előítéletesség?

Az előítéletek a II. világháború után kerültek a pszichológiai kutatások középpontjába. Senki sem értette, miféle őrület lehetett úrrá az embereken, ráadásul Európa szívében? Hogyan lehetséges az, hogy a világ egyik „legcivilizáltabb” nemzete, a német, az ismert történelem egyik legbarbárabb bűncselekményét hajtsa végre? A náci máig az abszolút erkölcsi rossz szinonimája. De kik voltak ezek az emberek, és hogyan lehettek ennyire gonoszak?

A korai elméletek az egyes egyének mintegy személyiséghibájának tartották az előítéletességet. Létrehoztak egy kvázi-patológiát, a tekintélyelvű személyiséget, ahogy ma valakit nárcisztikusnak vagy kényszeresnek tartunk. Az autoriter személyiségnek félresiklott a gyermekkora, előítéletessége pedig belső konfliktusának és bizonytalanságának a kivetülése.[1] Ez a magyarázat, ha továbbgondoljuk, kényelmesen pár aberrált személyre helyezi rá a nemzetiszocializmus bűneit. A rendszerszintű előítéletek motorjai e potenciálisan fasiszta egyéniségek lesznek, akik néha ravaszul foglyul ejtenek egész társadalmakat, míg a civilizált többség tisztára moshatja kezeit.

Mára kimondhatjuk, hogy ezt az elgondolást tudományos értelemben meghaladták.

Az előítéletesség gondolkodásunkban nem a kivétel, hanem a főszabály. Ha ezt nem fogadjuk el, beleesünk abba a fajta „mi” és „ők” gondolkodásba, amiben a „mi” a toleráns, értelmes, racionális emberek állunk szemben „velük”, a sztereotipizálásra hajlamos, irracionális fanatikusokkal és a gyáva konformistákkal.

Ez a világnézet megakadályozza, hogy a megfelelő következtetéseket vonjunk le és tényleg tanuljunk az idegengyűlöletre épülő, huszadik század során oly sikeres totalitárius rendszerekből.[2] Ezek a rendszerek nem azért voltak sikeresek, mert egy különutas, erőszakos kisebbség átvette az irányítást a társadalmak józan ésszel gondolkodó lakosai felett, hanem mert a józan eszű civilizált emberek gondolkodásának gyökerében ugyanazok a hibák és torzítások találhatók, amelyek mindenkinél, és amelyek sajnos hajlamosítanak az előítéletes viselkedésre. Az egész legjobban azzal fogható meg, amit úgy hívunk, kognitív gazdaságosság. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk a kognitív pszichológia alapjaihoz.

A modern kognitív pszichológia az érthetőség kedvéért az ember mentális folyamatait két nagyobb rendszerbe gyűjti. Az egyik a gyors gondolkodás, azaz az első rendszer: ez az automatikus, tudat alatti, intuitív és asszociatív részünk. A másik pedig a lassú gondolkodás, azaz a második rendszer. Ez a racionális, logikus problémamegoldó énünk.

Mivel a második rendszerrel azonosítjuk magunkat, azt hisszük, hogy a megfontolt elemző gondolkodásból származnak meggyőződéseink és döntéseink, amiben egy lineáris gondolkodási folyamat során egyik gondolatból logikusan bontakozik ki a másik.

A valóságban azonban az ember gondolati világát leginkább az automatikus és tudat alatti információfeldolgozás, azaz a gyors gondolkodás csapongó benyomásai és asszociációi határozzák meg.

Ezeket utólag a lassú gondolkodás magáévá teszi és racionalizálja.[3] De miért a kaotikus, irracionális információfeldolgozás a meghatározó, ha képesek vagyunk a lassú gondolkodásra is? Egyszerűen nem megy másképp, így gazdaságos. Az agyunk másodpercenként 11 millió bit információt fogad be az öt érzékszerven keresztül, miközben mindössze 40-et, tehát a 0,0004%-át tudjuk tudatosan feldolgozni.[4]

A világ egy nagy, virágzó, zsibongó zűrzavar, miközben az elénk kerülő helyzeteket jellemzően hihetetlen gyorsan kell kiértékelnünk, csekély számú bizonyíték alapján. Sípolást hallok, jön a hév, de: merről, milyen messze vagyok, milyen gyorsan futok, késésben vagyok-e? Ezeket nem gondolom végig tudatosan, csak automatikusan futni kezdek vagy nem. Beérek, bejön a főnök, hirtelen lemonitorozom, ellenséges hangulatban van-e, viccelhetek-e vele, emlékeket hívok elő, tegnap milyennek tűnt?

Ez evolúciós környezetünkben sem volt másképp. A szavannán sincs időd leülni egy kockás füzettel pro és kontra érveket gyűjteni, hogy eldöntsd, vajon a szembe jövő homo sapiens barát vagy ellenség-e? Azonnal éreznünk kell, hogy támadó vagy barátságos magatartást tanúsítsunk-e. Egy ilyen pillanatban például csak olyan információkból tudunk kiindulni, mint az arcvonások keltette gyors, tudattalan benyomások, amik nem tükrözik egy ember belső tulajdonságait.[5]

Az ítélet tehát gazdaságos lesz, gyors, de könnyen téves is, mert felületes információkból, tudattalan folyamatokon keresztül alkottuk meg. A emberi elme közben kategorizálja a számára elérhető szociális és fizikai ingereket, hogy így egyszerűsítse le a külvilágban jelenlévő végtelen számú információ interpretációját, kódolását és előhívását.[6]

A Carl Jungnak tulajdonított híres idézet, miszerint „gondolkodni bonyolult folyamat, ezért a legtöbben csak ítélkezni képesek”, annyiban hibás, hogy a gondolkodást azonosítja a lassú mentális folyamatokkal. A gondolkodás nagyrésze azonban nem a reflexív, tudatos gondolkodásból (második rendszer) származik, hanem az elsőből, ami kategorikus, így tulajdonképpen magának a gondolkodásnak a természete az „ítélkezés”.

Ezekkel a gyors mentális kategorizációs folyamatokkal tudjuk hatékonyan uralni a környezetünket és gyorsan kiigazodni a társas világban. Ennek azonban ára van. A kategorizáción keresztül például túlbecsüljük a csoporttagok hasonlóságát és alábecsüljük sokféleségüket.

A kategóriákat pedig gyorsan megtöltik a társadalomban uralkodó, általában történelmi és társadalmi okokból kialakult, tehát sokszor véletlenszerű és igazságtalan sztereotípiák. Ezeket a kultúra hordozza és adja át hihetetlen hatékonysággal és sokszor láthatatlanul. Egy ötéves gyereknek például már egyértelmű attitűdjei vannak a rasszokkal kapcsolatban – erre senkit nem kell tanítani, megfigyelés és utánzás révén pillanatok alatt kiszűrjük szüleink beszédéből és viselkedéséből.

Mindez egy önmagát fenntartó rendszert hoz létre. Amerikában például a rabszolgatartás miatt a fekete kisebbséget áltudományos magyarázatokkal alsóbbrendűnek, kevésbé okosnak és szorgalmasnak kezdték el sztereotipizálni. A sztereotípiák leginkább a társadalmi helyzet, tehát a fekete kisebbség alávetettségének és kizsákmányolásának igazolására, az ebből fakadó kognitív disszonancia oldásának voltak az eszközei.

A rabszolgafelszabadítás után azonban a fekete kisebbség borzasztó szegény és iskolázatlan volt, pontosan a rabszolgaság intézményéből fakadóan, a sztereotípia így önmaga igazolására talált.

Ezután pedig a sztereotípia maga gondoskodik róla, hogy a helyzet fenn is maradjon: az egyéneket gúzsba kötő önbeteljesítő jóslattá válik, és meghatározza a valóság szereplőinek a viselkedését.[7]

Így kötődik össze a múlt a jelennel, és jön létre a jövő a sztereotípia által.

Az előítéletek egyébként a tudományos világban is intenzíven jelen vannak. Nem arról van szó, hogy az akadémikusok, oktatók és kutatók semleges pozícióból bírálják a társadalmat. Amikor egy kutatói állásra jelentkező hallgató pályázatát leadták véletlenszerűen Jennifer és John névvel ellátva, a munkáltatók teljesen máshogy értékelték azokat. A bírálók a férfi jelentkezőt lényegesen kompetensebbnek és „felvehetőbbnek” érzékelték, mint az utolsó részletig teljesen azonos anyaggal jelentkező, csak éppen női névvel ellátott jelöltet.[8] Ráadásul, Jennifernek 3700 dollárral kevesebb fizetést ajánlottak fel, mint Johnnak – annak ellenére, hogy teljesen azonos pályázatokról volt szó.

A Jung-idézet azonban annyiban pontos, hogy a másodlagos, elemző gondolkodás valóban ellent tud tartani a sztereotipizáló gyors gondolkodásnak, ha akar. Sokszor valóban csak lusták vagyunk ezt alkalmazni. Érzékeny társadalmi kontextusban, illetve jogi környezetben például egyáltalán nem engedhetjük meg, hogy a csoport vélt vagy valós statisztikájából téves következtetést vonjunk le az egyénekre.

A jogi szereplők alkalmassági vizsgálatában ezért is kellene helyet kapjon például az előítéleteinket feltáró implicit asszociációs teszt, mert az adott előítélet ismeretében a személyek képesek lehetnek tudatosan kompenzálni azokat.

Az előítéletesség nem valamiféle morális rossz tulajdonság, ami miatt bűntudatot kellene éreznünk, hanem gondolkodásunk természetéből fakadó torzítás, amire meg kell tanulnunk figyelni és korrigálni azt.

Példák a jog világából – amikor mindennél fontosabb, hogy ellentartsunk

Az előítéletek hatalma akkor a legfájdalmasabb, amikor megnézzük, a büntetőeljárásokban a kiszabott büntetés hosszára mekkora hatással van a rassz, a nem, az oktatás, a jövedelem vagy az állampolgárság. Ezek az eltérések annak ellenére mindenhol fennállnak, hogy a legtöbb nyugati típusú rendszer, így a magyar is, tiltja e tényezők figyelembevételét az ítéletek kiszabásánál.

Az etnikai származás például erőteljesen befolyásolja az óvadék szintjét: az afro- és latinamerikai férfiak átlagos óvadékösszege 35, illetve 19 százalékkal magasabb, mint az angloamerikai férfiaké.[9] A latin-amerikaiak és az afrikai amerikaiak emellett átlagosan is súlyosabb büntetéseket kapnak.[10]

Egy közel 78 ezer ítéletet vizsgáló amerikai kutatás például azt találta, hogy a bűnügyi előélet és a bűncselekmény súlyosságának azonossága esetén is, az afroamerikaiak, a latinamerikaik és mások az angloamerikaiaknál 5,5, 4,5 és 2,3 hónappal hosszabb büntetést kaptak, a nők a férfiaknál pedig 5,5 hónappal kevesebbet.[11]

Azok az elkövetők, akik nem fejezték be a középiskolát, hosszabb ítéletet kaptak, a főiskolai végzettséggel rendelkezők pedig rövidebbeket.[12] A középiskolai oklevél hiánya önmagában 1,2 hónapos többletbüntetést jelent.

Azok pedig, akik 5000 dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkeztek, abszolút a legrosszabb ítéletekre számíthattak. Ez a csoport átlagosan 6,2 hónappal hosszabb büntetést kapott, mint akiknek jövedelme 25 000 és 35 000 dollár között volt.[13]

Úgy tűnik, a legkiszolgáltatottabb rétegeket büntetjük a legszigorúbban.

A különbségek megléte tényszerű. Nagy része pedig valószínűleg kognitív működésünkből, leginkább a világ kategorizálásából és az azt követő sztereotip információfeldolgozásból fakad. Kognitív torzításaink tehát meghajlítják a törvény előtti egyenlőség alapelvét. A diszkriminatív viselkedés forrásául szolgáló előítélet lehet explicit vagy implicit természetű.

Előbbi a különböző kutatások alapján visszaszorulóban van, az előítéletes attitűdök tudatos meglétét és akár nyílt felvállalását is jelenti.[14] Az implicit előítéletesség azonban ennél jóval keményebb dió, ennek ugyanis sokszor maguk az azt hordozó emberek sincsenek tudatában. Hogyan tudható akkor mégis mindez?

Nagyon jól mutatják meg az implicit előítéleteket az automatikus reakcióinkba kódolt előítéletességet mérő rendőrségi kutatások. Az derült ki ugyanis, hogy a rendőrök gyorsabban és magabiztosabban lőnek színesekre, mint fehér amerikaiakra.[15] Egy egyszerű videójáték segítségével ki lehet mutatni a vélt rasszhovatartozás automatikus befolyását a lövési döntésekre.

A játékban afroamerikai vagy fehér amerikai célpontok fegyvereket vagy más tárgyakat tartva jelentek meg, összetett háttérrel. A résztvevők azt a parancsot kapták, hogy „lőjenek” fegyveres célpontok esetén, és hogy „ne lőjenek” fegyvertelen célpontok esetén. A résztvevők többek között gyorsabban nyomták le a lőj gombot, amikor fegyveres fekete célpontot láttak, nagy időnyomás alatt pedig nagyobb eséllyel lőttek le fegyvertelen afroamerikaikat, mint fegyvertelen fehéreket.[16]

A kutatók továbbá egy közismert, implicit asszociációs tesztnek nevezett módszert alkalmazva megállapították, hogy a legtöbb angloamerikai implicit elfogultságot mutat az afroamerikaiakkal szemben.[17]

Sőt, még azoknál is találnak implicit előítéleteket, akik egyébként támogatják az antidiszkriminációs törvényeket.[18]

Ez meglepő, ugyanis arra utal, hogy magunk számára is ismeretlen, a megismerésünkbe kódolt torzításról van szó, nem pedig kidolgozott, rosszhiszemű rasszista nézetrendszerről. Ilyenkor persze mindig felmerül a kérdés, tényleg tudatalattiak, vagy csak hazudnak az emberek előítéleteikről, hogy jobb színben tűnjenek fel?

Egy bírókat vizsgáló kutatás megállapítja, hogy a bírók is, mint mi mindannyian, implicit előítéletekkel rendelkeznek. Ráadásul ezek az implicit torzítások befolyásolhatják a bírák ítéletét. Viszont arra is rámutat, amikor a bírók ennek tudatában vannak és motiváltak, képesek elnyomni saját előítéleteiket.[19]

A kutatás tehát végeredményben pozitív kicsengésű, arra mutat, hogy megfelelő képzéssel és motivációval az igazságszolgáltatás szereplői felül tudnak emelkedni kognitív torzításaikon. Ahogy erre mindannyian képesek lehetünk.

Nem szabad azonban elbíznunk magunkat. Egyrészt tény, hogy a csuklyás öltözetet és horogkeresztes karszalagot büszkén hordó, forró rasszizmus visszaszorult, az előítéletesség más, burkolt formái azonban ugyanolyan károsak tudnak lenni. Ingatlanügynökök például láthatatlanul is kárt tudnak okozni azzal, ha bizonyos csoportból származó ügyfeleknek csak meghatározott területen ajánlanak lakhatási lehetőségeket. Másrészt, bár az explicit előítéletesség csökken, Jolls és Sunstein arra hívja fel a figyelmet, hogy

az implicit előítéletesség különös kihívást jelent a diszkriminációellenes törvények számára, mivel annak a lehetőségét veti fel, hogy az emberek kifejezetten tudtuk nélkül viselkednek máshogy bizonyos embercsoportokkal.[20]

A bírók továbbá másoktól függnek abban, hogy megismerjék a döntésük alapjául szolgáló tényeket. Joggal vethetjük fel a kérdést a téma vizsgálatánál, ha például a rendőrök, ügyészek, tanúk, áldozatok is rendelkeznek kognitív torzításokkal a rassz, nem, kor vagy épp iskolázottság tekintetében, akkor az általuk előkészített és rájuk alapozott anyagok is már eleve tartalmazzák ezeket az elfogultságokat. Hát még, ha a bíró is alkalmazza saját előítéleteit.

Mindenki előítéletes – akkor mi a teendő?

Az edukáción túl felvetődhetnek egyéb óvintézkedések is az előítéletesség okozta kognitív torzításokkal szemben. Ez nem más, mint a különböző előítéleteket előhívó csoporttényezők egyszerű összekeverése. Ezt mutatták ki például nemileg kódolt bűncselekmények vizsgálatánál:

egy női bíró felvétele a bírói testületbe több mint kétszeresére növelte annak valószínűségét, hogy egy férfi bíró szexuális zaklatási ügyekben a felperes mellett döntsön (16%-ról 35%-ra növeli a valószínűséget), és ezt a valószínűséget majdnem megháromszorozta nemi alapú diszkrimináció esetén (11%-ról 30%-ra növelve).[21]

Ennek több oka is lehet. A női bíró hathat direkt módon, például egyszerűen vitában meggyőzi a férfi bírákat, és ezzel csökkenti a nemi előítéleteiket.[22] És indirekt módon is. Tehát a női bíró puszta jelenlétével arra motiválhatja az ellentétes nemű bírákat, hogy visszafogják saját férfipreferenciáikat.[23]

Ugyanez igazolt a rassz tekintetében is: fehér amerikaiak például kevésbé előítéletesek egy fekete kísérleti személy jelenlétében.[24] És ugyanilyen hatása van valószínűleg, ha egy roma származású bíró kerül egy bírósági tanácsba.

Ennek gyakorivá válásához azonban el kellene érni a társadalmi mobilitási azon szintjét, hogy a roma származású emberek megfelelő mennyiségben jussanak el jogi egyetemre és a bíróságokra. Nem is beszélve az ilyen pozíciószerzések egyéb pozitív társadalmi hatásairól. Egy 1993-as Indiai jogszabály nemi kvótát vezetett be a falusi tanácsokban és ezzel megváltoztatta a nemi arányokat a helyi önkormányzatokban.

Azokban a falvakban, ahol nők kerültek pozícióba, a tizenéves lányoknak megnőtt az érdeklődése az oktatás iránt, ambiciózusabbak lettek karrier-elképzeléseik és kevesebb házimunkát végeztek.[25]

Mivel az egyes csoporttagokról kialakított pozitív példa – vagy akár csak egy ilyen pozitív példa – felidézése bizonyítottan enyhíti az előítéleteinket[26], a sokféleség elérése mindig céljaink között kell hogy legyen.

A mi a teendő? kérdésére – és írásom elejére – utalnék vissza. Fontos olyan morális légkört teremtenünk, amelyben nem tekintélyelvű, fasiszta személyek állnak szemben a toleráns többséggel. Az előítéletes gondolkodás, a kategorizáció és a kognitív gazdaságosság pszichés természetünk kikapcsolhatatlan része. Meg kell bocsátanunk magunknak és egymásnak azért, hogy pusztán csak emberek vagyunk.

Előítéletesen viselkedni azonban már nem szükségszerű. Ahhoz azonban, hogy egy előítéletes gondolat ne váltson ki előítéletes viselkedést, előbb el kell fogadni a gondolat létezését. Szembe kell néznünk saját árnyékunkkal is, integrálni azt magunkba, hogy egy egyenlőbb társadalomban élhessünk. Mert a bennünk lévő jó és rossz határai nagyon is átjárhatóak.

Emellett a szociálpszichológia egyik komoly tanulsága, hogy a viselkedésváltozás gyakran megelőzi az attitűdök és érzések változását.[27] Ha úgy viselkedünk, amilyenek szeretnénk lenni, elképzeléseink a világról követni fogják azt. Ha tudatosan közeledünk más csoportokhoz, ha figyelünk arra, hogy ne viselkedjünk előítéletesen, az a háttérben olvasztja az előítéleteket is. Minél többet gyakoroljuk, annál jobbá válunk benne.

[1] – Adorno, T. W., Frenkel-Brunswik, E., Levinson, D. J., & Sanford, R. N. (1950): The Authoritarian Personality. New York: Harper.

[2] – Kieft, E. (2021): A tiltott könyv: A Mein Kampf és a nácizmus vonzereje. Budapest: 444.hu–Cser Kiadó.

[3] – Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. Budapest: HVG Kiadó, 28—29.

[4] – Wilson, T. D. (2004): Strangers to Ourselves. Harvard University Press.

[5] – Czabán S. (2020): A spontán emberismeret jogpszichológiai vonatkozásai, a veszélyes döntések elmélete és a demokratikus döntéshozatal kognitív kihívásai. Bibó Jogi és Politikatudományi Szemle, (2).

[6] – Li, P. (2014): Physical Attractiveness and Femininity: Helpful or Hurtful for Female Attorneys. Akron L. Rev., (47): 997–999.

[7] – Rosenfield, D., & Stephan, W. G. (1981): Intergroup Relations among Children. Developmental Social Psychology, 271–297.

[8] – Moss-Racusin, C. A., Dovidio, J. F., Brescoll, V. L., Graham, M. J., & Handelsman, J. (2012): Science Faculty’s Subtle Gender Biases Favor Male Students. Proceedings of the National Academy of Sciences, 109 (41): 16474–16479.

[9] – Ayres, I., & Waldfogel, J. (1994): A Market Test for Race Discrimination in Bail Setting. Stanford Law Review, 987–1047. 1010.

[10] – Steffensmeier, D., & Demuth, S. (2000): Ethnicity and Sentencing Outcomes in US Federal Courts: Who is Punished More Harshly? American Sociological Review, 705–729.; Bushway, S. D., & Piehl, A. M. (2001): Judging Judicial Discretion: Legal Factors and Racial Discrimination in Sentencing. Law and Society Review, 733–764.

[11] – Mustard, D. B. (2001): Racial, Ethnic, and Gnder Disparities in Sentencing: Evidence from the US Federal Courts. The Journal of Law and Economics, 44 (1): 285–314, 300.

[12] – Mustard, D. B. (2001): 301.

[13] – Mustard, D. B. (2001): 301

[14] – Rachlinski, J. J., Johnson, S. L., Wistrich, A. J., & Guthrie, C. (2008): Does Unconscious Rracial Bias Affect Trial Judges. Notre Dame L. Rev., (84): 1195–1996.

[15] – Correll, J., Park, B., Judd, C. M., Wittenbrink, B., Sadler, M. S., & Keesee, T. (2007): Across the Thin Blue Line: Police Officers and Racial Bias in the Decision to Shoot. Journal of Personality and Social Psychology, 92 (6): 1006.

[16] – Correll, J., Park, B., Judd, C. M., & Wittenbrink, B. (2002): The Police Officer’s Dilemma: Using Ethnicity to Disambiguate Potentially Threatening Individuals. Journal of Personality and Social Psychology, 83 (6): 1314.

[17] – Rachlinski, J. J., Johnson, S. L., Wistrich, A. J., & Guthrie, C. (2008): 1195.

[18] – Rachlinski, J. J., Johnson, S. L., Wistrich, A. J., & Guthrie, C. (2008): 1195–1997.

[19] – Rachlinski, J. J., Johnson, S. L., Wistrich, A. J., & Guthrie, C. (2008): 1195–1221.

[20] – Jolls, C., & Sunstein, C. R. (2006): The Law of Implicit Bias. Calif. L. Rev., 94: 969.

[21] – Peresie, J. L. (2004): Female Judges Matter: Gender and Collegial Decisionmaking in the Federal Appellate Courts. Yale LJ, 114: 1759–1778.

[22] – Peresie, J. L. (2004): 1781–1782.

[23] – Peresie, J. L. (2004): 1786.

[24] – Lowery, B. S., Hardin, C. D., & Sinclair, S. (2001): Social Influence Effects on Automatic Racial Prejudice. Journal of Personality and Social Psychology, 81 (5): 842.

[25] – Beaman, L., Duflo, E., Pande, R., & Topalova, P. (2012): Female Leadership Raises Aspirations and Educational Attainment for Girls: A Policy Experiment in India. Science, 335 (6068): 582–586.

[26] – Smith, E. R., & Zarate, M. A. (1992): Exemplar-Based Model of Social Judgment. Psychological Review, 99 (1): 3.

[27] – Aronson, E. (ed.) (2003): Readings About The Social Animal. Macmillan.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd