Három hete újra Szegeden. Szombat éjjel sokáig kimaradok, és hétfőn reggel, míg érdes lebegésben ébredezem, a feleségem és a lányaim már a nappaliban sürögnek-forognak. Félálomban, a félhomályos szobában a jánosházi disznóvágások pálinkaszagú hajnali misztériuma jut eszembe. Föl kéne kelnem, akció van.

Nagyapám nem bírta a pálinkát, már a szagától öklendezni kezdett. Lehetett valami szörnyű fiatalkori élménye, gondolom. Míg a többiek a konyhában megitták a féldecit, ő már kinn tüsténkedett az udvaron vagy a kamrában. Rászerelte a gázpalackra a pörzsölőt. Becsatlakoztatta a kamra nyitott ablakán át a zománcos kályhacsövet a kotli alá. Látom magam előtt, ahogy villámgyors mozdulatokkal borotvaélesre feni fanyelű henteskését, amelynek nyelébe egy M és egy I betű volt vésve. A penge profilja már egészen elvékonyodott, oldalról nézve olyannak tűnt a sötétbarna szénacél, akár egy bő arasznyira fölnagyított tűhegy. Kizárólag disznóvágások alkalmával volt használatban ez a kés. Tizenkét éves koromban zajlott az utolsó disznóvágás a jánosházi ház udvarán. A tél végén, a papa szélütését követően költöztek Zalaegerszegre nagyanyámmal. Egy belvárosi lakásba. A kést mintha még láttam volna valahol (vettek egy dombredőben megbújó hétvégi telket is, talán ott láthattam), aztán nyoma veszett.

Utánfutón, katrocban hozták meg a disznót. Nagyanyám vette föl a vért, egy lavórt tartva a szúrt seb alá, amelyet a tűhegyű penge ejtett az állat torkánál. Kicsiny koromtól fogva számos alkalommal láttam, ahogy nagyapám leszúrja a hozzá hasonlóan erős testfelépítésű férfiak által lefogott hízót. Dől a vér. Sejtelmem sincs, kitől tanulhatta meg, hogy pontosan hová kell szúrni. A disznó disznóként visított, nem óhajtanék itt bármiféle inverz hasonlatot vagy érzékeny jelzőt megkockáztatni. Folyamatosan kevergetni kellett a meleg vért, kézzel, a csomós részeket kihajítva belőle. Látom nagyanyám precíz kézmozdulatait, a vért is látom a hókásás füvön.

Egész délelőtt kopog az eső a tetőablakon, ami egy félórára, egy fél novella lassú olvasásának erejéig tökéletesen elzsilipel a külvilágtól – még csak nem is Rómában, hanem a Caffé Grecóban vagyok, egy tizenkilencedik század végi időkapszulában vagyok könnyező csésze.

Volt rendfánk is, nagyapám gyerekesen büszke volt rá, talán kettővel vagy hárommal az utolsó jánosházi disznóvágás előtt került a birtokába egy saját rendfa, előtte mindig úgy kérte kölcsön valakitől. A rendfa egy masszív és magas, egygerendás állványzat, erre lógatták föl a disznót a pörzsölés után, fejjel lefelé. Kemény henteskampókkal, a bokáknál átszúrva. Pörzsölés után tisztára suvickolták az állat csupasz fekete bőrét, ehhez kellett az a majdnem-forró víz, amit ugyanabban a zománcos lavórban hoztak ki az asszonyok, amibe korábban a vér lett fölvéve. A mosás után a rendfát igazították a földön fekvő állathoz, így állították föl a négylábú alkotmányt disznóstul a férfiak. A bontást nagyapám a tűhegyű késsel kezdte, majd egy erre a célra rendszeresített fejszével folytatta a disznó faránál, aztán jött a csontfűrész, meg-megállva, a gerincoszlop tengelye mellett haladva, párhuzamosan a hasaljánál dolgozó késsel. Láthattam a szúrás helyét a szíven. Láttam a fateknőbe omló tüdőt, májat és beleket. A fakóbíbor vesét. Az én feladatom volt a gerincből kifejteni a velőt kicsiny ujjaimmal. Az elfűrészelt csont pereme éles volt. Disznóvágáskor a reggeli mindig resztelt máj volt. Felénk a májas hurka nemigen dívott. A velőt eltettük másnapra a pirítóshoz.

Disznótor: ezt így nálunk sose mondták. Disznóvágás vagy disznóölés.

Az alkohol persze örök probléma volt. Színjózan asszonyok problémáztak rajta. Ami nem jelenti azt, hogy a probléma (vagy legalábbis a gyökere, mint a tőből kivágott bodzáé) ne lett volna nagyon is valós. Mint az amazonasi indiánok, olyannak tűnnek számomra folyamatosan távolodó halott fölmenőim. Integetnek, bár lehet, hogy csak a szél mozgatja a láthatatlan égi huzalokon fölfüggesztett jobbjukat. Mosolyognak rám apró zanza-fejükkel.

A végtelen az a pálca, amit mindennap a felével megrövidítünk.

Nagyapám gyerekként őrzőgyerek volt, vagyis tehénpásztor, környékbeli, idegen gazdáknál. Sokat mesélt nekem a tehénpásztorkodásról. A kerékjászolban, zörgős szénán aludt a parasztnál. Ekkor utálta meg egy életre a tökfőzeléket, mert folyton azt kapta, habarás nélkül, vizesen. Az év java részében nem hordott cipőt, így aztán ha hűvösebb volt az idő, figyelte, melyik tehén pottyantott épp, aztán beleállt mezítlábasan a meleg, gőzölgő tehénszarba. Az iskolából korán kimaradt. Élete java részében a jánosházi Tüzéptelep volt a munkahelye, és emlékszem, hogy remekül számolt, ácsceruzával, papíron. Minden nap kiolvasta a Népszabadságot. Félárvaként nőtt föl a Horthy-korszakban és a háború alatt; az apja egészen korán meghalt. Elaludt a lovaskocsi bakján, lefordult róla a hóba, és megfagyott. Nyilván nem színjózanon.

Estére, mire be lett töltve az összes hurka, kolbász, disznósajt, és lassacskán a töpörtyű is kisült, a papa is már jócskán kapatos volt (ha a pálinkát nem is, a fröccsöt és a sört azért megitta) – hiszen a disznóvágás ünnep. Évi egyet vágtunk, többre nemigen volt szükség, mert nagyapám volt a nagyközség félhivatalos böllére, így a hazahozott kóstolókból is jutott telente a vasárnapi asztalra friss hús és hurka-kolbász. Mire a töpörtyű is kisült a kotliban, amikor a papa elkezdte a fateknőben előkészíteni a pácot a füstölnivalóhoz, már csak én voltam vele a kamrában, mert rajta kívül én voltam az egyetlen a családban, aki minden következményével átérezte, hogy a disznóölés ünnep.

Hazamegyünk, anyukám mindig így mondta, ha Jánosházára utaztunk Szombathelyről. Lényegében minden hétvégén hazamentünk. A nyarakat is Jánosházán töltöttem. Nyaranta a kisebbik szobában aludtam, ahol a nagyszüleim. Itt volt a tévé. Emlékszem péntek és szombat esti filmekre. Kés a vízben, Polanski filmjére határozottan emlékszem, a nagyapám hívta föl rá a figyelmemet, hogy ez jó lesz.

Azt kell hinnem, hogy minőségi sertéshústermékeket fogyasztva töltöttem a gyerekkoromat. Fogyasztva – van a szó visszamenőleges hatályában valami egyetemes ipari szomorúság. És kétségkívül van valami undorító lehetőség az élettelen húsban; egy lemetszett növény másként, sokkal kevésbé harsányan bomlik, a gombákról nem is beszélve. Talán nem véletlen, hogy Adolf Hitler, az emberhús mérnöki fölszámolásának antikrisztusa vegetáriánus volt. Baudelaire pedig, aki az Egy dög című versében oly emlékezetesen hozta közös nevezőre az állati és az emberi húst – magától értetődő, perverz eleganciával – nyilvánvalóan nem volt vegetáriánus. Egy rothadó állati tetem az út mellett és az imádott, szép nő a költő oldalán: zabálj, zabálj, kannibál! A feleségem a színházban próbál, a lányok már alszanak, és belealszom én is a halkan zizegő estébe, amint egy kéthetes őzlábgomba tér meg a földalatti fonalrengetegbe.

 

 

A disznó behelyettesítése

(1)

Híg alföldi fényben ébredezem hét és fél hét között, amikor egy Madonna-szobor jut eszembe, az a festett-kopott, középkori faszobor, amit a felirat tanúsága szerint Ferenc pápa ajándékozott címtemplomának, a lateráni Szent János bazilikának.

(2)

Idén júniusban Rómában töltöttem másfél hetet, és nem számoltam itt be róla; mintha csak szellemtestben jártam volna ott. A szellemem mint test – valóban jártam idén júniusban a Lateránban, és most itt forog elmémben ez a Madonna-szobor, mintha egy űrhajóról lökték volna bele az univerzumba.

(3)

Gertrude Steinnél az első rózsára a végtelen igézetében rímel a rózsa (A rose is a rose is a rose is a rose). A mi Kosztolányink útirajz-versében a város nevének mantráját egyrészt a tapasztalás minősége hívja elő (az illat), másrészt belülről konduló asszonáncként ugyancsak az első rózsa (ó égi rózsa, lágy aróma, / ó Róma, Róma, Róma, Róma).

(4)

A mi Pilinszkynk lábnyoma Rómában szimbolikus, mint az utolsó rózsa. Jelképes karbonlábnyom a kősivatagban, halott fehér férfié. A Bar Amore, ami Pilinszky János törzshelye volt római hónapjai alatt (közvetlenül a második világháború után), ma is létezik. Kényelmetlen kávézó egy zajos út mellett, amelynek még járdája is van; székekkel és asztalokkal kijelölt kávézóterasz egy közlekedési lámpánál. Szemközt romok, a hajdani középület romjai, ahol Julius Caesart meggyilkolták.

(5)

Mintha csak hajszálvékonyra szelt prosciutto crudo lett volna a köztes időhártya az utolsó jánosházi parasztsonkaszeletek vaskos-omlós füstössége és a megsemmisülés igézete között. Amikor utoljára beszéltem a nagyapámmal, már ott volt a szemében. Egyetemista voltam, ösztöndíjasként érkeztem szeptemberben Rómába.

(6)

Egy kevésbé kompromisszumos őszért jártam a Forum Romanumra. Égmagas hársak állnak a romterület északkeleti oldalánál, a kerítésen belül. Ide jártam a rozsdaarany kupolasor alá, amelybe nem karcol bele keménylomb, semmiféle szálkásan száradó pálmalomb nem karcol bele. Közpark volt a Forum, be lehetett menni az északkeleti kapun is, ahol ma csak kijárat van.

(7)

Nyíllövésnyire áll a hársaktól a Lenyakazott Szent János nevét viselő templom. Zárva volt most júniusban a Covid miatt, amúgy előzetes bejelentkezéssel lett volna látogatható. A mi Máraink besurranóként látta belülről kerek ötven évvel ezelőtt. DOMINE CVM VENERIS IVDICARE NOLI NOS CONDEMNARE, a kerengőben ez a felirat áll egy márványlapon a tömegsír fölött. A Campo de’ Fiorin élve elégetettek hamvait földelték itt el. Uram ha ítélni jössz ne ítélj el minket. Éghető könyvek, éghető házak, rókák lángvörös farkai, éghető városok, éghető tűz.

(8)

Dróthálós ketrecben lógtak a jánosházi padlás félhomályában a szalonnák, kolbászok és a sonka, mint egy hajnali állatkert füstmérgezett növényei.

 

 

Címlapkép: Disznóvágás. Készítette: Korenchy László, 1925. Fortepan, Wikimedia Commons.