Holnap lesz a kivégzésem. Tegnap este érkezett meg az értesítő az online Ügyfélkapun keresztül. Éppen mutattam Pankának, hogyan tudja megmosni a saját fogát, amikor zölden villant a telefonom. Már egészen jól megy neki a fogmosás egyébként, mégis szereti, amikor mi csináljuk, nevet az idétlen, surrogó hangon, amelyet közben kiadok, hogy szórakoztassam. Egy pillantást vetettem a telefonra, aztán rögtön kizárta a tudatom az üzenetet, jött az esti rutin, mese, D-vitamin, hálózsák. Csak altatás után bukkant fel bennem újra. Jó, hát akkor én is sorra kerülök. Igazából furcsa is lett volna kimaradni, már gyakorlatilag az összes ismerősünket behívták. Jön a komolykodó és hivatalos behívó, a vészjósló kivégzés, aztán az ünnepélyes-áhítatos nagy Amnesztia. Mindig az utolsó pillanatban, de ilyen sok eset után mindenki tudja a forgatókönyvet. Egy újabb bürokratikus kör, hogy hálálkodhassunk a szaros életünkért, ennyiről van szó.
Próbáltam viszonylag lazán elmondani a hírt Zolinak. Kaptam egy kivégzés-értesítőt, mondtam, aztán nagyot kortyoltam az altatás utáni levezető vörösborból, milyen jó, hogy már nem szoptatok. A legfontosabb kérdés, hogy ki tudna aznap Pankára vigyázni, te dolgozol, anyáék ugye külföldön, nem tudom, visszajönnek-e addig (vagy valaha), a te szüleidnek meg éppen aznap verik szét a lakását. Szerinted ki tudsz venni egy szabadnapot? Bár ezt nem tartom túl valószínűnek, Panka kétoldali tüdőgyulladásánál sem írathattad ki magad. Arra gondoltam, hogy megkérem Enikőt, aki aznap éjjeli műszakot tol, vagy legrosszabb esetben Kesey nénit, vele csak az a baj, hogy mindig teletömi Pilóta keksszel meg csokival.
Zoli várt egy percet, és átkarolt, megkérdezte, jól vagyok-e. Nekem annak idején nagyon rossz érzés volt megkapni az üzenetet, tette hozzá. Idegesen le akartam söpörni a kezét, hogy persze, hogyne lennék jól, az egész csak formaság. Kívülről láttam magam, ahogy vedelem a bort és maszatolódik az arcom, mint aznap délután a homokozóban egy kisgyereknek kék lapáttal. Pont úgy torzult le a szám is majdnem-sírásba. Dühös voltam, dühös magamra, most nem borulhatsz ki, jó? Most éppen tartanod kellene magad, bár mikor nem, ugye. De most különösen. A bordáim, mint egy merev falú edény oldalai, kitámasztották a mozgást, és gipszfalként nyelték el a sírásom. Valami fura hangot adtam ki, nem tudom, Zoli azt gondolta-e, hogy nevetek. Támogatóan fogta meg a kezem, amelybe belehasított a kisgyerekes léttel állandósult ínhüvelygyulladás, mintha villám csapna belé. Felszisszentem, megpuszilta az ujjaim. Próbáltam derűs-dacos arckifejezést ölteni magamra.
Valahol persze büszke vagyok, hogy én is megkaptam, ez bizonyítja, hogy még mindig kikhez tartozom, hogy én is ellenálló vagyok, és nem csak egy unalmas kismama a pelenkás gyerekével. Mondjuk amióta megkaptam, képtelen vagyok enni. Az evés megtagadása nálam egyértelműen a kontroll érzéséhez kapcsolódik, ezt négy év terápia során elég pontosan sikerült megállapítanom. Próbálok jógázni, hogy engedjen egy kicsit a gyomrom, de unom az online programot, képtelen vagyok törökülésben maradni, beletekerek, hogy milyen pózok lesznek, aztán hirtelen maró éhséget érzek, belemarok a Panka tányérjában maradt maradékba, és fél kézzel enni kezdem, közben elkezdek nézni egy YouTube-videót. Panka közben észrevétlenül mellém térdel, tapsol, örül a hirtelen jött, nem várt képernyőidőnek. A vállamhoz dönti a fejét.
Ezekért a pillanatokért jó lenne életben maradni, jut eszembe, aztán rögtön elkezdem javítani magam, mi ez a drámai hangnem, eddig senkit – de tényleg senkit – nem végeztek ki a behívottak közül. Kicsit fel kell majd készítenem magam, hogy látok majd egy rám célzott fegyvert, ilyen sem volt még, persze, akkor biztos magasabban lesz kicsit a pulzusom, de ennyi az egész. Panka Kesey néninél kekszet eszik majd, meg tévézhet, ő az egyik utolsó tévéző néni, akit ismerek. Panka imádja a köztévés reklámokat, hetekkel később is emlékszik a fülbemászó dalocskákra, és addig énekli őket, amíg mindhárman folyamatosan ezeket dúdoljuk. Bitcoin-albérlet, izgalmasan szép az élet. Ingyenes hagyatékszállítás, nem csalás, nem ámítás. Nem tudom, mennyit ért belőlük, azt már elengedtem, hogy Kesey néni majd cenzúrázza vagy magyarázza neki őket.
Bal kézzel még mindig tömöm magamba a Panka ebédjéből maradt bulgurt, most leállítom magam, és elkezdem bepakolni a mosogatógépet. Olyan hangos, hogy amikor beindítom, mindig hajósat kell játszanunk. „És most hánykolódunk a déltengeren!” sikít fel Panka, akinek valószínűleg túl sokat olvastuk a Harisnyás Pippit.
Esőfelhők gyülekeznek az égen, párától súlyosodik a levegő, eszeveszetten csiripelnek a madarak. Ilyenkor jó itthon lenni, tenni-venni. Most nem érzem azt, mint a forradalom kitörése óta rengetegszer, hogy kimaradok valamiből. Hogy nem ott és nem azt teszem, amit tennem kellene. Zoli erre mindig azt mondja, hogy idealizálom a forradalmat, amelynek a legnagyobb része puszta adminisztráció. Dolgozom egész nap, pakolok, takarítok, főzök és öltöztetek, de mindent úgy, mintha álmodnék. Vajon mennyi bürokrácia lesz a kivégzés körül? Valamilyen papírokat biztosan ki kell majd tölteni. Lehet, hogy az intézésbe belefér majd egy kis én-idő. Pár hete rendeltem egy önsegítő könyvet, bedobom majd a táskámba, mielőtt indulok. A váróban majd talán tudok olvasni pár oldalt, hónapok óta nem volt olyan, hogy csöndben, egy helyben ülhettem huzamosabb ideig. A kezem folyamatosan remeg a kimerültségtől.
Panka kitúr az orrából egy darab száraz taknyot, és gyorsan megeszi. Lopott kis mozdulat, nagyon szeretem érte. Bár már nem szoptatom, a kezei napközben többször és éjszaka is megkeresik valamelyik mellem, ahogy hozzám ér, rögtön ellazul, mint egész kicsiként, elalvás előtt. Van benne valami sóhajszerű. Talán emiatt, de még mindig nem érzem azt, hogy újra a sajátom a testem. Ő még mindig benne van egy kicsit, kismajomként csimpaszkodik rá, magától értetődően hasal végig rajtam, az ujja köré tekeri a hajam. Ezt a testet, a mi közös testünket viszem holnap a volt statisztikai hivatalba, ahol most a kivégzések zajlanak? Altatás után kiveszem a fürdőkádból a játékokat, a betakargatott plüssállatokat. Próbálok korán lefeküdni, mert tudom, hogy másnap hosszú napom lesz. A formális kivégzés és az amnesztia-ceremónia után meg kell írnom az ilyenkor kötelező hálálkodó levelet, aztán rohanok a Kesey nénihez, ahol az üveges bejárati ajtón mindig a tévé kék fénye villog. Amióta leépítették az óvodákat, a bölcsődéket, és tilos a nem rokonokra való gyerekvigyázás, csak kissé lökött és nagyon szegény öregasszonyok vállalják be a gyerekeket egy-egy napra. Úgy hívják őket, hogy a Moirák, talán azért, mert az illegális ügynökség, amely kiszervezi őket, három idősebb nő vállalkozása. Nincs vesztenivalójuk, meg hát kivégzés esetén is mindig ott az amnesztia. Mindig?
Lehet, hogy ez a májusi nap volt az utolsó teljes napom. Zoli teste az enyémnek döntve a kanapén, fél kézzel pötyög a nyitott laptopon, még mindig nem ért véget a munkaideje. Elég súlyos és azonnali következményekkel jár, ha bizonyos időközönként nem jelentkezik be a munkafelületre. Az elvégzett feladatok számát is monitorozzák. A lábával az enyémhez ér. Hirtelen nagyon szeretnék lefeküdni vele és aztán kiülni a négysávos autóútra néző erkélyre, a szemerkélő esőbe. A bőrébe akarom vájni az ujjaim, amikor elélvezek. A nap során – már másodszor – megint eggyé válok egy másik testtel. Mikor lesz az enyém? Ha én már nem vagyok benne, akkor kié ez a test? Kapargatom az apró ráncokat a hasamon. Állandósultak, de már épp kezdtem megszeretni őket. Holnap a villamoson minden egyes ember arcát külön-külön megnézem majd, és a megállóban beszívom az éppen elvirágzó fák illatát, nehezedik körülöttük a levegő.
Címlapkép: Senate House, University of London. Copyleft: Bastique.
