Honnan ered, és milyen társadalmi és egyéni problémákat okoz a romaellenesség? Mi tartja fenn? Lehet-e bármit tenni ellene, és hogyan, kinek lenne ebben felelőssége? Ezekre a kérdésekre kereste a választ 1 Magyarország Kezdeményezés beszélgetés-sorozatának első darabja, amelyet múlt kedden a Mérce Facebook-oldalán közvetítettünk.

A választási kampányra időzített szakpolitikai beszélgetések a romákat érintő legfontosabb politikai dilemmákat járják majd körül. Az első epizódban Hunyadi Bulcsú, a Political Capital kutatója és Márton Joci, az Ame Panzh egyik alapítója vett részt. Az eseményt Szegedi Dezső, az 1 Magyarország Kezdeményezés aktivistája moderálta.

Senki sem születik rasszistának

Velünk született tulajdonság a romaellenesség vagy az idegengyűlölet? Vagy nevelésünk, szocializációnk során sajátítjuk el? Ha a sztereotípiák, előítéletek felől vizsgáljuk a kérdést, akkor fontos kiemelni, hogy egy sztereotípia nem feltétlenül negatív tartalmú. Az előítéletek, az általánosítások a gondolkozásunk alapvető elemeit képezik, segítenek minket a társadalomban és a világban való gyors tájékozódásban, a  jelenségek értelmezésében.

Az a kérdés, hogy hogyan bánunk ezekkel, fogalmazott Hunyadi Bulcsú, akinek fő kutatási területe a szélsőjobboldal, a radikális politikai csoportosulások, a zsidó- és romaellenesség. Szerinte probléma akkor keletkezik, ha a sztereotípiákat nem vagyunk képesek  tudatosan kezelni, ha nem ismerjük fel azt, hogy ezek nagyon sokszor nem a valóságot képezik le, hanem a saját benyomásainkat, értelmezésünket, percepciónkat. A szocializáció során ránk rakódott, a média által is megerősített normákból alakulhatnak ki  az előítéletek , melyek lehetnek pozitívak vagy negatívak.

A legnagyobb probléma a nem megkérdőjelezett sztereotípiákkal az, hogy negatív „keretbe” helyezhetnek egész társadalmi csoportokat, ami a cigányság esetében elítéléshez és kirekesztéshez vezet.

A hétköznapi, búvópatakként áradó rasszizmus

Márton Joci, az Ame Panzh (‘Mi öten’) alapító tagja, polgárjogi aktivista szerint a sztereotípiák készpénznek vétele mellett a magyar társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy nagyon torz kép él az emberekben arról, hogy pontosan mi is a rasszizmus:

„A legszélsőségesebb kijelentések kivételével, a többségi társadalom nem tudja értelmezni, hogy mi is az a rasszizmus.”

Márton szerint a legtöbben úgy gondolják, hogy mind a közbeszédben, mind a politikában a rasszizmus kizárólag a szélsőséges csoportok sajátja, a fekete bakancsos, egyenruhás masírozóké: „itt kezdődik és itt végződik” a rasszizmus. Ez szerinte korántsem így van, viszont

az értelmiségi elit számos megnyilvánulás esetében nem érzékeli a rasszista jelleget, vagy nem szankcionálja azt.

Márton az ilyen relativizálás egyik példájaként hoz fel egy baloldali műsort, amiben egy baloldali művész – feltehetően Wahorn András Partizán interjújára gondolt –„nettó cigányellenes” dolgokat mondott. Később a közbeszéd nem elítélte ezeket a megnyilvánulásokat, hanem felmentette ezt a személyt, Márton Joci szavaival élve a „mi demokratikus és antirassziszta oldalunkról is”, azzal indokolva, hogy az elhallgatás kultúrája sokkal veszélyesebb, mint a rasszizmus.

„Az elnyomott csoportoknak és köztük a cigányoknak az egyetlen eszköz a kezükben, hogy a társadalom igazságérzetére, erkölcsére hassanak, és ebben eszközként a nyilvánosságot használják”, véli Márton. Ezért, amikor ezeket a rasszista kijelentéseket az emberek relativizálják, akkor az utolsó védőbástyát is lerombolják, ami a cigányságot védi a rasszizmus ellen.

A rasszizmus relativizálása, visszaigazolása és elnézése a szólásszabadságra hivatkozva Márton Joci szerint éppúgy a romaellenesség és a romaellenes retorika gyakori és begyakorolt formája Magyarországon, mint nevetség tárgyává tenni a kisebbségi aktivistákat, és túlzónak beállítani vagy az identitáspolitikai kategóriájába utalni legitim követeléseket.

A rasszizmus elsősorban nem egyéni, hanem rendszerszintű probléma

Hunyadi Bulcsú egyetértett azzal, hogy a magyarországi közbeszéd túl megengedő. Úgy vélte, hogy a hétköznapi, mindennapi beszédaktusokban, politikai vitaműsorokban, újságcikkekben vagy a kortárs irodalomban – Szegedi Dezső moderátor hasonlatával – búvópatakként jelen lévő rasszizmus, a cigányellenes beszéd szinte teljesen elfogadott a magyar társadalomban.

Hunyadi szerint

az antiszemita beszédmóddal szemben sokkal inkább fellép a politika és a jog is, míg a cigányellenes beszéddel sokkal megengedőbbek vagyunk, és ez jóval elterjedtebb is. Az adatok alapján a társadalom túlnyomó többsége „nyugodtan tekinthető cigányellenesnek”.

A politikai, kulturális és más elitek cinizmusaként értékeli, hogy csak a „másik oldal” cigányellenességét vagy antiszemitizmusát kérik számon, és amikor a saját táborában történik ilyesmi, az mintha meg sem történt volna, vagy elnézhető, megmagyarázható. Az pedig, hogy a politikusok nem értékalapon közelítenek ehhez, a társadalomra is hatással van.

Mára normává vált a cigányellenesség. Magyarázatként Hunyadi egy olyan kutatást említett, amely „fiatalok körében vizsgálta a cigányellenességet, és azt találta, hogy olyan fiatalok, akik még soha az életükben nem találkoztak romákkal és bekerülnek egy középiskolába, új osztályba, akkor még nem voltak cigányellenesek, eltelik egy év, és már azzá váltak. Azért, mert azt hitték, hogy az osztálytársaik cigányellenesek, és akkor ez kvázi egy elvárás, hogy nekik is annak kell lenniük, így adaptálódtak ehhez az elképzelt normához.”

Amíg ez a normajelleg nem változik, amíg az emberek úgy érzékelik, hogy a cigányellenesség elvárás, nem szorulhat vissza társadalmi léptékben a rasszizmus. Példaként hozta fel saját kutatását is, melyben a megkérdezettek többsége egyetértett olyan állításokban, hogy a „romák nem akarnak dolgozni”.

Márton szerint

a politikai elitnek leginkább abban van felelőssége, hogy a rasszizmust nem tematizálja mint rendszerszintű problémát és elnyomást.

Ez szerinte  a segítő szervezetek felé is megfogalmazható kritika: ők sem beszélnek rendszerszintű elnyomásról, hanem úgy jelenítik meg a helyzetet, mintha természetes adottság lenne.

„Mintha azt, hogy itt romatelepek vannak, és a város másik végén élnek a középosztálybeli emberek, a szél vagy más természeti erők alakították volna ki.”

Ezért megtévesztő, amikor a politikai elit  a romák felemeléséről beszél, hiszen  elsősorban nem a „romákat kell megsegíteni”, hanem a jelenlegi igazságtalan rendszert kell igazságossá tenni.

Nem a szomszéd nyomja el a cigányságot

Befolyásolják-e a válságok a cigányellenességet vagy ez konstans a magyar társadalomban? Sajnos frissebb adatok nem állnak rendelkezésre, de a TÁRKI korábbi kutatásai alapján – a legutolsó 2011-ben készült –, a cigányellenesség lényegében „stabil” Magyarországon Hunyadi szerint.

Az antiszemitizmus tekintetében azonban jóval árnyaltabb a helyzet. Mint említettük, az ilyen megnyilvánulásokkal szemben sokkal erőteljesebben lépnek fel a politikai és a jogi szereplők, viszont az antiszemitizmus mértéke a társadalomban nagyban függ az adott politikai légkörtől.

„A cigányellenesség szintje nagyjából stabil, vannak apró kilengések, de a tendencia állandó. Nem nagyon látszik, hogy tendenciózusan nőne vagy csökkenne, állandó szinten mozog. Az antiszemitizmus viszont politikailag motivált, mozgatott érzés.” Ennek mértéke megugrott például a Jobbik parlamentbe jutásakor 2010 körül, és az összeesküvés elméletek, a sorosozás is táplálja – tette hozzá Hunyadi.

A cigányellenesség elterjedtségével függ össze, hogy  mind a bal, mind a jobb oldalon nagy számban vannak cigányellenes voksolók – a kisebb, baloldali, liberális, zöld pártok esetében kevésbé igaz ez. Demográfia változók sem befolyásolják nagyon  a cigányellenességet: e tekintetben nincs nagy különbség nők és férfiak, a különböző korosztályok között. Az egyetlen olyan mutató, ami kivételt jelent, az iskolázottság.

Márton Joci szerint, a statisztikai adatokon túl nagyon fontos kérdés, hogy ki gyakorolja az elnyomást.

Bár nagyon szeretjük úgy elképzelni a rasszista embereket, mint iskolázatlan, vidéki tanulatlan embereket, a cigányság elnyomását nem a közemberek, hanem a hatalmi pozícióban lévők gyakorolják.

„Nem a szomszéd nyomja el a cigányságot, az elnyomást gyakorló emberek nem a szegény fehérek között keresendők. Megnehezíthetik az életemet, ha például valaki beszól – de meg kell különböztetni azt, hogy valakinek ellenérzései vannak a romákkal, vagy hogy a hatalmát arra használja, hogy kirekesszen másokat.”

Mindezt Hunyadi szerint a kutatások is visszaigazolják: nem a legszegényebbek, legkevésbé iskolázottak azok, akik a leginkább cigányellenesek. A Jobbik szavazóinak vizsgálatából kiderült – és hasonlók mondhatóak el a Mi Hazánk szavazóiról is –, hogy nem a legszegényebb rétegekből kerültek ki elsősorban, hanem a kis és közepes méretű településeken élő középosztálybeliek közül, „akiknek van már vesztenivalójuk”. A legszegényebb rétegekre ezzel szemben a szolidaritás a jellemző a hasonló helyzetben lévők felé, bőrszíntől függetlenül.

Nem véletlenül ennek a két pártnak a szavazói kerültek szóba a beszélgetésen, ugyanis a szakértők kiemelték, hogy

a nemzeti identitást középpontba helyező politikai retorika nagyban növelheti a rasszizmus mértékét egy párt szavazóinak körében, legyen szó cigányellenességről vagy antiszemitizmusról.

E retorika szerint a nemzet „felemelkedését” fenyegetik a kisebbségek: a cigányság alulról – a segélyek elveszik az állam és így a nép pénzét –, a zsidók pedig felülről: „háttérhatalomként”. A nemzeti identitást és a javak elvesztését „fenyegetik” a kisebbségek, és ezek az ideológiai és gazdasági „kockázatok” nem a legszegényebb rétegek mindennapjaiban vannak jelen. Ha van veszélyes identitáspolitikai, akkor az ez az erőltetett, másokat kirekesztő nemzeti identitás, amely ellen küzdeni kellene, jegyezte meg Márton Joci.

Kirekesztés és szegregáció

Hunyadi szerint is az intézményesített rasszizmus egyik formája a szegregáció, ami újratermeli, tovább erősíti a cigányellenességet, mert egyfajta „ismeretlen, távoli csoportot” csinál a romákból.

A szegregációnak köszönhetően – legyen szó lakhatásról, oktatásról vagy a munkaerőpiacról – nincsenek tényleges személyközi kapcsolatok a társadalomban romák és nem romák között. Illetve, ha vannak is, a többségi társadalom nem-romaként azonosítja be azokat a romákat, akik nem felelnek meg a benne élő sztereotípiáknak. A mélyebb, interaktív személyes viszony hiánya is konzerválja a cigányellenességet.

Szegedi Dezső  egy cigánytelepre született roma életútjával szemléltette ezt, aki a jelenlegi rendszernek köszönhetően élete minden egyes fázisában a szegregációnak köszönhetően le lesz választva a többségi társadalomról:

„Olyan óvodába, iskolába fog járni, ahol csak cigány osztálytársai vannak, ezt követően szakiskolába megy, ha nem morzsolódik le, majd ezt elvégezve, a helyi közmunka keretében kizárólag cigányokkal együtt fog dolgozni, és ehhez jön még egy lakóhelyi szegregáció is.”

Ugyanez elmondható a politikai térről is. Ugyanis számos olyan roma szakember van, akik segíthetnének a romák problémáin, viszont ezeket az embereket nem engedik be azokba a színterekbe – politika, média, kultúra –, amiken keresztül a szükséges változásokat végre tudnák hajtani.

Márton szerint a politikai reprezentáció terén nagyon komoly problémák vannak. Látni jelölteket a politikai pártoknál, amiket gesztusként értelmezünk, azonban ezek önmagukban „üres gesztusok”.

„De azzal sem értek egyet, hogy ezekre a jelöltekre nincsen szükség, mert ezekből a jelöltekből díszcigányok válnak. Én a két véglet között állok. Nem szeretném egy roma politikusra sem azt mondani, hogy ő csak díszcigány, és nem lesz képes arra, hogy képviselje a romákat, viszont azt is tudom, hogy ez nem elegendő.”

A politikai pártok felelőssége, hogy valódi reprezentációt nyújtsanak a cigányságnak, hogy teret engedjenek a jelöltjeiknek, arra, hogy valóban a roma közösségek javát szolgálják. Márton szerint az is lényeges, hogy egy adott közösség közös felelőssége, hogy ne egy-egy roma ember vállán legyen az a teher, hogy képviselnie kell a cigányság érdekeit, ezért kell létrehoznunk antirasszista politikai közösségeket.

Kinek van módja mindezen változtatni?

A beszélgetés során a szakértők két „felelőst” neveztek meg a cigányság elleni rasszizmus kapcsán: a mindenkori államot és a többségi társadalmat. Mint Hunyadi fogalmazott, azért állami felelősség és feladat a rasszizmus, az idegenellenesség visszaszorítása, mert az államnak vannak hosszú távon érvényesíthető alapvető eszközei az oktatás, egészségügy, lakhatás, foglalkoztatás terén, de az előítéletek kapcsán is. Hunyadi különösen az oktatást emelte ki, ahol a legnagyobb szükség lenne állami reformra, mert már korán, iskolás korban újratermelődik a cigányellenesség, és így a többségi társadalomban is folyamatos utánpótlása lesz ennek a jelenségnek.

„A társadalom minden szegmensében vagy intézményrendszerének minden tagjában közvetve olyan struktúrák állnak fent, amik újratermelik vagy megágyaznak a cigányellenességnek”.

Márton Joci szerint pedig ez „mindenkinek a felelőssége, a többség felelőssége, mert nekik vannak eszközeik ahhoz, hogy ezen változtatni tudjanak”.