A CNT tagjainak és más spanyol antifasisztáknak a története, akik a spanyol polgárháborút követően a Szovjetunióban rekedtek.
Absztrakt: 1939 márciusában republikánus katonák, akik repülőgép-pilótaként gyakorlaton voltak, a spanyol kereskedelmi flotta néhány hajójának tengerészeivel együtt a Szovjetunióban rekedtek. Megakadályozták őket a hazatérésben, 1941-ben pedig letartóztatták, és a novoszibirszki[1] Átmeneti Börtönbe küldték őket. Néhány olyan civilt is fogva tartottak, akik a polgárháborúból evakuált gyerekekkel dolgoztak. 1942-ben a három csoportot egy kazahsztáni mezőgazdasági munkatáborban zárták össze, ahol spanyol és ausztriai rabok kapcsolatából nyolc gyermek született. Egészen 1948-ig itt maradtak, amikor is a száműzött spanyol anarchistákért indított erőteljes szolidaritási kampánynak köszönhetően egy Odesszához közeli táborba helyezték át őket. Tizennyolc rab aláírta a szovjet állampolgárság elfogadásáról szóló dokumentumokat, így engedélyezték számukra, hogy szabad emberként mehessenek dolgozni a Fekete-tenger körüli régióba. A többiek egészen 1954-ig vagy 1956-ig a Gulag-rendszerben maradtak. Fogságuk vége felé együtt tartották őket spanyol fasisztákkal, akiket a II. világháború alatt fogtak el, mint a Kék Hadosztály kötelékében harcolókat. Azokon a spanyol antifasisztákon kívül, akik ott-tartózkodási idejük első éveiben eltűntek vagy meghaltak, 66 antifasisztáról tudunk, akik 1943. január 1-jén Kazahsztánban voltak, s közülük 11-en szovjet táborokban haltak meg. Az, hogy a többségük túlélte a fogságot, részben az összetartásnak és a szolidaritásnak tudható be, amelyet a rabság idején is fenntartottak, amint arról a munkabeszüntetések és az éhségsztrájkok is tanúskodnak.[2]
A szövegben a következő rövidítéseket használtam:
CNT (Confederación Nacional del Trabajo) – Anarchista befolyású forradalmi szindikalista szakszervezeti szövetség Spanyolországban
FAI (Federación Anarquista Ibérica) – Ibériai Anarchista Szövetség
FEDIP (Federación Española de Deportados e Internados Políticos) – A II. világháború végén Franciaországban létrejött csoport, amely a spanyol politikai foglyok és menekültek érdekében kampányolt
IzR (Izquierda Republicana) – Köztársasági Baloldal, 1934-ben alakult
JCI (Juventud Comunista Ibérica) – A POUM (lásd lejjebb) ifjúsági szervezete
JSU (Juventudes Socialistas Unificadas) – Egyesült Szocialisták és Kommunisták ifjúsági mozgalma
LIC – Dr. Luiza Iordache Cârstea „La historia de los republicanos españoles en los campos de concentración soviéticos”, Barcelonai Autonóm Egyetem, 2007. június (486 oldal) disszertációjából merített információk
MLE (Movimiento Libertario Español) – A Spanyol Liberter Mozgalom, amely a CNT-t, a FAI-t és a Federación Ibérica de Juventudes Libertarias-t (az anarchista ifjúságot) fogja össze
MVD (Minisztersztvo Vnutrennyih Gyel) – Szovjet Belügyminisztérium
NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel) – Szovjet titkosrendőrség az 1930–1940-es években[3]
OUN (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztov) – Ukrajnai nacionalisták, akik a II. világháború alatt és után a Vörös Hadsereg ellen harcoltak
PCE (Partido Comunista Español) – Spanyol Kommunista Párt
PNV (Partido Nacionalista Vasco) – Baszk Nacionalista Párt
POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) – Disszidens Trockista Kommunisták
PSUC (Partit Socialista Unificat de Catalunya) – Katalónia Egyesült Szocialista és Kommunista Pártjai
UGT (Unión General de Trabajadores) – Reformista szocialista szakszervezeti szövetség
1. rész – Kronológiai jegyzék a spanyol polgárháború végén a Szovjetunióban fogságba esett CNT-tagokról és más spanyol antifasisztákról
1.1. A háttér
A történelem kevés epizódját tárgyalták olyan kimerítően, mint a spanyol polgárháborút, mégis feltűnő hallgatás övezi azoknak a militánsoknak a sorsát, akik túlélték Franco győzelmét.
Miközben a háborút követő azonnali megtorlások során tízezreket gyilkoltak meg, és még többeket kényszerítettek munkazászlóaljakba, másoknak sikerült elkerülniük az elfogatást, s folytatták a gerillaharcot Spanyolországban, Dél-Amerikába szöktek, vagy – mint megközelítőleg kétezer kommunista esetében – a Szovjetunióba emigráltak, ahol azután sokan szenvedtek attól a sztálinista igazságszolgáltatástól, amelyet Spanyolországban még maguk is támogattak.[4]
A legtöbb köztársaságpárti azonban Franciaországban kötött ki: voltak, akik a katalán határt átlépve, mások észak-afrikai kikötőkön keresztül. Mint az közismert, a franciák azzal jutalmaztak meg mintegy 350 ezer spanyol antifasisztát, hogy koncentrációs táborokba internálták őket, ahol nem volt tiszta ivóvíz és csatornázás, ahol a kommunisták továbbra is feljelentették az anarchistákat, és ahol körülbelül 4700 rab vesztette életét (Thomas, 922. o.). Az internáltak közül néhányan később csatlakoztak a Francia Idegenlégióhoz, és olyan egységekben tűntek ki, mint Leclerc II. Páncélos Hadosztályának 9. százada. Ezt csaknem kizárólag CNT/FAI-tagok alkották, akik tankjaiknak olyan neveket adtak, mint „Durruti” és „Ascaso”, Párizs felszabadítása előtt pedig Észak-Afrikában harcoltak, majd ezt követően Strasbourgtól Berchtesgadenig hatoltak előre (lásd Fernández). Sok spanyol harcolt a francia ellenállásban is, Toulouse felszabadításában hatezren, a párizsi Maquis-felkelésben pedig négyezren vettek részt. Másokat a Gestapo ejtett foglyul, s adott át Francónak (ez lett Juan Peiró sorsa is), vagy internált koncentrációs táborokba – egyedül Malthausenben több mint ötezren haltak meg. Tekintve a spanyol köztársaságpártiak tömeges szétrajzását és a nagyszámú eltűntet, a harcok során megölt embereket, vagy azt az elnyomást, amely a koncentrációs táborokban jelen volt, vagy az elvtársak elvesztését a távoli száműzetésben, könnyen megérthető, hogy miképp lehetett megfeledkezni egy Oroszországban rekedt kis csoportról.
A brit ihletésű „benemavatkozási egyezmény” ellenére Hugh Thomas a spanyol polgárháború alatti külföldi katonai segélyt 1425 millió és 1900 millió dollár közötti értékűre becsülte (Thomas, 977. o.). Miközben a nacionalisták támaszkodni tudtak az Olaszországból és Németországból (hitelre fizetett), valamint a Portugáliából és Írországból jövő, jóval kisebb mértékű segélyre, addig a republikánus erők lényegében csak a Mexikóból érkező gyenge minőségű fegyverekre, illetve a Szovjetunióból érkező túlárazott hajószállítmányokra támaszkodhattak. A Sztálinnal való kereskedelemnek súlyos ára volt – a kommunisták hatalmában és spanyol aranyban mérve egyaránt. A háború kezdetén a spanyol aranytartalék volt a világon a 4. legnagyobb, értékét 788 millió dollárra becsülték (Thomas, 974. o.); ha ez nem mind a köztársasági kormány kezében lett volna, akkor a háború nyilvánvalóan sokkal hamarabb befejeződik. Összesen 500 millió dollár értékű aranyat szállították Oroszországba (Thomas, 488. o.); ennek nagy részét a Spanyol Kereskedelmi Flotta az ukrajnai Odessza kikötőjébe vitte. Ezeknek a hajóknak a tengerészei, mint a spanyol munkásosztály többsége, szakszervezetekbe tömörültek, elsősorban a CNT-be és az UGT-be.
Mit kapott a köztársaság az óriási mennyiségű exportált aranyért cserébe? A Szovjetunió T-26-os tankokat, légvédelmi ágyúkat, gépfegyvereket, lőszert, teherautókat és olajat küldött. Természetesen ezeket a hadianyagokat nem Barcelonában rakodták ki, hanem Alicantéban vagy Cartagénában, ahol nem kerülhettek az anarchista hadoszlopok kezére (Peirats, 206. o.). A szovjetek ezenkívül eladtak a köztársaságnak mintegy 1000 repülőgépet, köztük I-15-ös és I-16-os harci gépeket, valamint SB-2-es, Natasa és Rasante bombázókat (Thomas, 980-981. o.). Küldtek néhány pilótát, hogy vezessék ezeket a gépeket, emellett felajánlották, hogy spanyolokat képeznek ki a Bakuval szomszédos kirovabadi[5] pilótaképző iskolában. Azok között a spanyolok között, akik 1937 januárja és 1939 márciusa között érkeztek ebbe a táborba, a PCE tagjai mellett más csoportok – az UGT, a PSUC és a CNT – tagjai is megtalálhatóak voltak.[6] Természetesen a legtöbb kadét orosz volt, és érdemes megjegyezni, hogy az iskola jóval több diákot vett fel, mint amennyi repülőgép rendelkezésre állt a gyakorláshoz. Ebből kifolyólag sok gyakornok sohasem repült. A tábor valódi értéke abban állt, hogy fiatalokból álló állandó utánpótlást biztosított a Kommunista Párt számára: „A fő szempont nem az volt, hogy pilótákat képezzenek, hanem hogy kommunistákat, vagy pedig mindkettőt egy időben” (MLE-CNT, 95. o.).
1939-ben a spanyol jelenlétnek Oroszországban volt egy további forrása is: egy gyerekcsoport, akiket kommunista szüleik Spanyolországból evakuáltak egy elhibázott humanitárius kísérlet keretében, hogy megmentsék őket a háború következményeitől. 1939 márciusában a polgárháború véget ért, és a gyerekek – akárcsak az őket kísérő felnőttek, a pilótatanoncok, illetve néhány szerencsétlen tengerész – a Szovjetunióban rekedtek, s nem volt lehetőségük visszatérni Spanyolországba.
1.2. 1939-1941: Letartóztatás és bebörtönzés
Franco küszöbön álló győzelmekor – azért, hogy megelőzhessék szökésüket – a spanyol pilótákat eltiltották a repüléstől. A polgárháború befejeződését követően pedig Moszkvába szállították, és egy szeretetotthonban helyezték el őket, ahol ugyanabban a jó bánásmódban részesültek, mint amit a repülős iskolában megtapasztalhattak (MLE-CNT, 100. o.). A spanyol polgárháború végén mintegy 300 spanyol tengerész tartózkodott a Szovjetunióban. Ezeknek a matrózoknak megközelítőleg 30%-át 1939 augusztusa és 1941 júniusa között hazatelepítették, mások pedig csatlakoztak a száműzetésben élő spanyol közösséghez (LIC). Ennek ellenére számos szerencsétlent letartóztatásba helyeztek 1940 áprilisában, 1941. június 27-én vagy egy későbbi időpontban (LIC). A fogva tartottak nagy hányada a Cabo San Agustín (a továbbiakban CSA) legénységéhez tartozott.[7] A tengerészek úgy döntöttek, Mexikóba mennek, de amíg a hajóik le voltak foglalva, Odesszában kellett várakozniuk szigorú felügyelet alatt. 1941-ben a Szovjetunió belépett a II. világháborúba, és ezzel párhuzamosan a spanyol antifasisztákhoz való viszonyulása is baljósabbá vált. A pilótákat és a tengerészeket a GPU[8] kihallgatta, és megkérdezte tőlük, hogy a Szovjetunióban akarnak-e maradni. Azok többségét (ha nem mindegyiküket), akik elfogadták, hogy felveszik a szovjet állampolgárságot, elengedték; ők szabadon dolgozhattak, néhányan pedig a Szovjet Hadseregben harcoltak. E csoport legalább egy tagja, Eugenio Porras Caballero számára apja közbenjárása nyomán engedélyezték, hogy 1947-ben Franciaországba mehessen (FEDIP, 102. o.). A másik csoportnak (amely a CNT tagjait foglalta magában) biztonságos Mexikóba jutást ígértek; ők várakoztak, s biztosak voltak benne, hogy sor kerül az utazásra, ehelyett azonban 1940 és 1941 során letartóztatták őket.[9] Ebben az időszakban fogva tartottak néhány civilt is, akik az evakuált spanyol gyerekekkel foglalkoztak. Ennek a csoportnak volt a tagja Juan Bote García doktor, aki a Santa Isabel Laboratórium és a spanyol guineai San Carlos Kórház igazgatója volt (1948. április 9-ére keltezett jegyzet, FEDIP, 103. o.). Ő Barcelonából hajózott a Szovjetunióba 1939 novemberében (LIC), csatlakozva a spanyol evakuáltak egyik csoportjához, akik között tanárként tevékenykedett egészen addig, míg fogságba nem vetették, mert visszautasította, hogy a gyerekeket szektás módon nevelje. A kívánsága az volt: „kevesebb marxizmust és több matematikát” (MLE-CNT, 103. o.). Luis Serrano Organero (az Inocencio Figaredo legénységének egyik tagja [LIC]) családját szintén fogságba vetették: feleségét (aki 1942 novemberében halt meg), valamint négy és fél éves leányát. Számos gyermek, a spanyol kommunisták fiai és lányai, akiket humanitárius okokból evakuáltak, gyakran bekerült a Gulag-rendszerbe, „társadalmilag veszélyes elemként”, vagy „Amerika számára kémkedőként” elítélve (Solzhenitsyn, 1974, 86. o.[10]).
1.3. 1941-1942: Átmeneti Börtön és munkatáborok
Ezt a három csoportot hozták 1942 végén Karagandába, de erre az időszakra ők már rengeteg megpróbáltatáson voltak túl. A pilótákat 1941. július 22-én tartóztatták le, és szállították a novoszibirszki Átmeneti Börtönbe. Az ott szerzett tapasztalataik egybecsengenek a rendszer kegyetlenségéről szóló más beszámolókkal.[11]
Olyan hőmérsékleten tartották fogva őket, ami elérte a –50 °C-ot; híján voltak téli ruházatnak, minden személyes tárgyukat elvették, továbbá gyakran arra kényszerítették őket, hogy a börtönőrök szórakoztatására levetkőzzenek (MLE-CNT, 101. o.).
Tapasztalataikat a börtönfalakon rögzítették, és ezeknek a jeleknek a segítségével a matrózok első ízben olvashattak arról, hogy rajtuk kívül vannak más spanyol foglyok is. Öt hónap után a pilótákat egy fűrészmalomba küldték dolgozni Krasznodar régióba[12] ahol veszélyes munkakörülményekkel szembesültek. Sokan közülük komoly sérüléseket szenvedtek, például Vicente Montejano Moreno, a CNT 22 éves tagja, aki elveszítette jobb keze néhány ujját.[13]
A matrózokat szintén munkába állították, egy vasútvonalat építettek a barátságtalan és távoli Jakutföld régióban, Északkelet-Szibériában. A MLE-CNT szerint az éghajlat és a munka következtében sok rab lelte itt halálát (MLE-CNT, 103. o.).[14] A rabok számára nem volt szokatlan, ha gyakran óriási távolságokra és extrém körülmények között, bármiféle értelmes ok nélkül elszállították őket. Így jártak azok a spanyol matrózok, akiket visszaküldtek Novoszibirszken át Karagandába, ahol találkoztak a pilótákkal és a civilek csoportjával, köztük a doktorral és a Serrano családdal. 1942 végén bizonyítottan 66 spanyol antifasiszta tartózkodott Karagandában, és azok, akik túlélték a viszontagságokat, egészen 1948 nyaráig maradtak itt. Ebből kifolyólag érdemes pár szót ejteni a Karaganda-komplexumról.
1.4. 1942–1948: Karaganda
Karaganda városa Kazahsztán ipari központja. Lakossága 1939-ben 156 000 fő volt (Shapovalov, 164. o. n.4.). 1931 óta munkatáborok kiterjedt hálózata (melyet gyakran csak „Karlag”-ként emlegettek) fejlődött ki a város körüli száraz területen. 1941. január 1-jén 33 747 rabja volt a komplexumnak (Khlevniuk, 359. o.). Ez a táborcsoport 1959-ig működött, s rabjait bányákban, üzemekben, valamint fakitermelésben, főképp pedig mezőgazdasági munkák keretében foglalkoztatták. Karaganda és a környező térség ezenfelül a száműzetés gyakori célállomása volt, ahol nagyszámú volgai németet és egykori Gulag-lakót telepítettek le (köztük rövid időre Alekszandr Szolzsenyicint is).[15] A rabok is és a száműzöttek is általában földből épített kunyhókban éltek. A spanyol antifasisztákat a Karaganda és Szpasszk városa[16] (melyet száma és irányítószáma alapján a szovjet hatóságok „99/22 Szpasszként” emlegettek) között található egyik táborban helyezték el. Mintegy 900 másik fogollyal együtt egy 300 méter hosszú és 200 méter széles, három sor drótkerítéssel körbevett, valamint fegyveres őrökkel és vérebekkel őrzött területen tartották őket fogva (MLE-CNT, 105. o.).
Nem volt sem fűtés, sem elektromos áram (MLE-CNT, 105. o.), a háború alatt pedig a napi fejadag pedig mindössze 100 gramm kenyér és egy tál „leves” volt.
A háború után ez 600 gramm kenyérre, 10 gramm margarinra, 17 gramm cukorra, illetve két tál avas zöldséglevesre (amely gyakran egy rohadt káposztából és répából készült vizes zabkása volt) emelkedett (MLE-CNT, 104. o.). A rabokat mezőgazdasági munkásokként dolgoztatták; a munkanap hosszú volt és könyörtelen,[17] a rossz egészségi állapot után nem jártak engedmények, és minden lázadást keményen elfojtottak magánzárkába vetéssel és élelmiszer-megvonással (csak háromnaponta kaptak élelmet) (MLE-CNT, 104. o.). Tekintve ezeket a körülményeket, aligha meglepő, hogy a foglyok egészsége súlyosan károsodott, a tuberkulózis sokakat kínzott – Jurado Manuel Vasquezről például azt írták, hogy ez a betegség teljesen legyengítette.[18] 1942 és 1948 között a csoportból nyolcan meghaltak, beleértve legalább egy CNT tagot.[19]
Abban az időben, amikor a spanyolok megérkeztek, Karaganda egy vegyes tábor volt, férfiak, nők és fiatalok egyaránt voltak itt. A fiatalok közé tartoztak a felnőtt rabok gyermekei, akik közül néhányan – mint azt majd látni fogjuk – a táborban születtek. Rajtuk kívül lehettek olyan gyerekek is, akiket szüleiktől függetlenül ítéltek el.[20] 1946 és 1948 között a férfiakat és a nőket az egész Gulag-rendszerben szétválasztották, de 1946 előtt nem ment ritkaságszámba, hogy együtt tartották őket fogva. Bár a vegyes táborokról szóló egyes feljegyzések gyakori nemi erőszakról számolnak be, mások a románcokat, a tartós kapcsolatokat és a házasságokat hangsúlyozzák. Sőt, egy beszámoló arról tudósít, hogy a nők a spanyol táborban éhségsztrájkba kezdtek, miután elkülönítették őket férjeiktől. Néhány nappal később már újra együtt lehettek (BEIPI, 7. o.).
A spanyol antifasisztákkal együtt internáltak sokféle nemzetiségűek voltak, de a többséget ausztriai zsidók alkották (MLE-CNT, 105. o.). Ők feltételezhetően menekültek voltak, akik az 1938-as Anschluss előtt és után eszkalálódó antiszemitizmus miatt hagyták el Ausztriát. Voltak köztük ausztriai szociáldemokraták – „schutzbundisták” – is, akik 1934-ben, a februári felkelés leverését követően menekültek a Szovjetunióba. A spanyol antifasiszták közül jó páran komoly kapcsolatokat alakítottak ki Karagandában az osztrák nőkkel, és tőlük nyolc gyermek született a táborban. Tudomásom szerint mind a nyolc nő gyermekével együtt jó egészségben el tudta hagyni a tábort (legalább öten Bécsben telepedtek le). Reméljük, hogy ezek a gyerekek ma is élnek és jó egészségnek örvendenek.[21]
1.5. A szolidaritási kampány
Ezekben a hosszú években a spanyolok el voltak zárva a külvilágtól, sorsuk a táborokon kívül ismeretlen volt. Politikai elvtársaik közül sokan még mindig harcoltak a fasizmus ellen, vagy internálták őket – Spanyolországban, Észak-Afrikában, Franciaországban vagy Németországban. Habár a raboknak hivatalosan engedélyezték, hogy leveleket írjanak, úgy tűnik, ezeket csak ritkán kézbesítették (vagy a szovjet cenzúra, vagy a háborús körülmények miatt). Valószínűleg ők maguk sohasem kaptak választ, és ezért nagyon kevesen írtak haza leveleket, mert meg voltak győződve arról, hogy az időpocsékolás (MLE-CNT, 105. o.). Helyzetük csak 1947-ben vált ismertté, miután más foglyokat szabadon engedtek. Elsőként Fransisque Bornet, egy 60 éves francia vallomása jelent meg, aki 1946-ban térhetett haza, miután öt évet töltött Karagandában (MLE-CNT, 120. o.). Bornet Je Reviens de Russie című könyvében visszaemlékezett a spanyol köztársaságiakkal való találkozásra, és ezt egy névtelen republikánus pilótától[22] származó kétségbeesett üzenet is megerősítette, amely egy Karagandából szabadult osztrák nő ingében volt elrejtve. Az ügyet a száműzetésben levő MLE vizsgálta ki, a rabokat támogató csoportján (FEDIP) keresztül. Ellenőrizték a jelentést, és megállapították, hogy a foglyok között valóban vannak republikánus harcosok, s hogy többségük a CNT vagy az UGT tagja. 1948-ban 59 fogságban tartózkodó spanyol antifasiszta túlélőről (25 pilótatanonc, 34 tengerész) és a doktor, Juan Bote Garcíáról szóló listát tettek közzé.[23] A tengerészek egyike, Secondino Rodríguez de la Fuente (CNT) már meghalt, mire a listát publikálták. Volt legalább két további fogoly, aki nem szerepel a listán – Agustín Llona Menchaca (a baszk nacionalista PNV tagja), illetve Pedro Llompart Bennassar (egy gépész a Ciudad de Ibizáról [LIC], a Köztársasági Baloldal, az IzR egyik tagja).
1. adatsor
Spanyol antifasiszták Karagandában 1948. január 1-jén, foglalkozás szerint:
Pilóták: 25
Tengerészek: 34
Civilek: 1
Összesen: 60
2. adatsor
Spanyol antifasiszták Karagandában 1948. január 1-jén, politikai/szakszervezeti tagság szerint:[24]
CNT: 28
UGT: 9
PSUC: 1
PNV: 1
IzR: 1
JSU: 1
PCE: 1
JCI: 1
Ismeretlen: 17
Összesen: 60
A FEDIP szolidaritási munkája (általában véve és különös tekintettel a Karagandában internáltakra vonatkozóan) alapos, odaadással végzett és politikai dogmatizmustól mentes munka volt, és követendő példát jelentett mindazoknak, akik foglyokat támogató kampánnyal kísérleteztek. A fogvatartott spanyolokról részleteket tettek közzé a liberter sajtóban, köztük a Le Libertaire, a Solidaridad Obrera és a Freedom című lapokban éppúgy, mint liberális kiadványokban, például a L’Espagne Républicaine és a Le Populaire címűekben (MLE-CNT, 121. o.). Számos felhívást nyomtattak ki, tartottak egy sajtókonferenciát és egy nyilvános találkozót Párizsban, amelyen Federica Montseny és mások is felszólaltak (FEDIP, 93. o.). Képeslapokat nyomtattak, szélükön a rabokról – még fogságba kerülésük előtt – készült fényképekkel. Mindenkinek írtak, akiről úgy vélték, képes segíteni – az ENSZ-nek, a Vöröskeresztnek, a New York-i Workers Defence League-nek, a Zsidó Világkongresszusnak, a Brit–Szovjet Társaságnak, a francia, a brit és az amerikai kormánynak, továbbá számos figyelmen kívül hagyott levelet küldtek Moszkvába is –, illetve kapcsolatot kerestek hírességek egész sorával, hogy adják arcukat a kampányaikhoz. Egy címjegyzék tartalmazta Eleanor Roosevelt, Pablo Picasso, Charlie Chaplin és számos potenciális szimpatizáns író, művész és értelmiségi elérhetőségeit, akiket meghívtak, hogy csatlakozzanak egy „Comité d’Honneur et de Patronage”-hoz, melynek jeles tagjai között szerepelt Albert Camus, Jean-Paul Sartre, François Mauriac, René Char, Ignacio Silone, Carlo Levi és André Breton is – ez a lista egy José Domenech által André Gide-nek írt levélből származik (Ester Borrás, 15. o.).[25] Sartre szereplése ezen a listán különösen figyelemreméltó, tekintve, hogy néhány mai író (Amis 2002., Applebaum, 6. o.) „megbotránkozott” Sartre Gulag-éra alatti kommunista álláspontján, párhuzamba állítva ezt Heidegger náci kötődésével. Sartre politikája bizarr és védhetetlen volt, de említést érdemel, hogy tagja volt ennek a bizottságnak, s nagy szerepet játszott a Gulag foglyainak kiszabadítását célzó kampányban, valamint hogy egy José Domenech által (a FEDIP nevében) neki írt levél említést tesz Sartre 30 000 frankos adományáról (Ester Borrás, 15. o., a levél 1951. január 12-én kelt). A fogvatartottak nehéz helyzetének nyilvánosságra hozására szolgáló kampány vitákhoz vezetett a száműzetésben tartózkodó francia és spanyol parlamentben (lásd FEDIP, 127-128. o.). Szükségtelen mondanunk, hogy a PCE dühös volt, amiért az általuk támogatott rezsim barbár természetéről lehullt a lepel. Felix Villanueva Flores – a JSU kötelékéhez tartozó pilóta, Julio testvére –, aki maga is PCE-tag volt, megkísérelte az ügyet előterjeszteni a pártvezetőség párizsi kongresszusán. Még Enrique Lísterrel is beszélt, akiről tudvalevő, hogy a PCE Moszkva által támogatott parancsnoka volt, és aki 1937-ben az aragóniai kollektívák elleni inváziót, illetve az anarchista militánsok gyorsított őrizetbe vételét és kivégzését felügyelte. Líster azt mondta Villanuevának, „nem számít, hogy kinek a bátyja, ők árulók, és fizetniük kell”,[26] s ez a fajta attitűd jellemző volt a PCE vezetőire, akik azt állították, hogy minden rab falangista kém volt, akiket jobb lett volna agyonlőni – olyan válasz volt ez, amely „arcátlanságban minden rekordot túlszárnyalt!” (MLE-CNT, 122. o.).
1.6. A szovjet válasz
A PCE reakciója ellenére a szolidaritási kampány moraja elért Moszkvába, és kikényszerítette a választ a rossz színben feltűnő PCE-ből. Először 1948 júniusában az 59 túlélőt (az UGT egyik tengerésze, José Pollán Ozaento egy évvel korábban meghalt) egy másik táborba helyezték át Odessza külvárosában, s ezt úgy tálalták, mint Spanyolországba való hazatelepítésük kezdetét. Emellett némiképp javultak a rabok körülményei, például engedélyezték számukra, hogy levelet küldjenek a Vöröskereszten keresztül. Egy különleges bizottságot is küldtek azonban Moszkvából, amely azt mondta a raboknak, hogy hamarosan kiszabadulhatnak, ha aláírnak egy levelet, amelyben kinyilvánítják, hogy fel akarják venni a szovjet állampolgárságot (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 1. o., FEDIP, 104. o.). Ez csak propaganda volt, és arra szolgált, hogy bizonyítsa, a spanyolok saját akaratukból tartózkodnak a Szovjetunióban, és hogy a fogva tartásukról szóló történetek csak trockista-buharinista-fasiszta cselszövések. Szükségtelen mondani, a foglyokat igencsak bátorították, hogy aláríják, és azok, akik ezt visszautasították, elvesztették a jogot, hogy írhassanak a családjuknak (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 3. o., FEDIP, 104. o.). Az aláírásokat 1948. augusztus 19-én a „Trud” című szovjet újságban hozták nyilvánosságra. Összesen 49-en írták alá, köztük a Karagandában fogva tartott csoport 18 tagja is.[27] Azokat, akik aláírták, mint szabad munkásokat elengedték, s többségüket a fekete-tengeri régióban található kolhozokba szállították. Azt illetően bizonytalan vagyok, hogy közülük hányan tértek haza a Szovjetunióból. A többiek az Odesszához közeli 7159-es táborban maradtak, „ragaszkodva méltóságteljes és bátor magatartásukhoz” (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 2. o., FEDIP, 104. o.). Azok, akik visszautasították az aláírást, kétségkívül bátrak voltak, de nekünk nem szabad kételkednünk azoknak a bátorságában és lelki erejében sem, akik elfogadták a szovjet állampolgárságot – addigra már egy évtizede a Szovjetunióban éltek, és ezt az időt szinte teljes egészében kényszermunkatáborokban töltötték. Sokuknak személyes kényszerítő oka volt arra, hogy azonnal elhagyják a Gulagot – Manuel Jurado elgyengült tuberkulózisban, Luis Serrano elvesztette a feleségét, továbbá elválasztották a lányától, Tomás Rodríguez Tenedor pedig nem sokkal korábban lett apa; fia – aki Bécsben élt – lassan háromévessé cseperedett.
A tanulmány forrása: https://libcom.org/library/the-tragedy-karaganda
Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter.
A cikk második részét a jövő héten közöljük.
[1] – A szövegben előforduló és az egykori Szovjetunió területén található települések nevei közti eligazodást egy mellékelt térkép segíti – P.P.
[2] – Ez a fejezet egy folyamatban levő munka, és örömmel fogadok adalékokat és javításokat. Az archív anyagokkal töltött idő Amszterdamban beteges egészségi állapotom miatt rövidre sikerült, és sok olyan releváns dokumentum akad még, amelyet nem láttam, vagy csak sietve néztem meg. Nem vagyok történész, és nem rendelkezem szaktudással a szovjet vagy a spanyol történelmet illetően, ezért elnézést kérek azokért a hibákért, amelyeket vétettem, miközben megkíséreltem elmondani ezt a történetet. Ráadásul sok minden, amit leírtam, a FEDIP archívumaira és egy 1948-as publikációra (Karaganda! La Tragedia del Antifascismo Español) támaszkodik. Ezeket a forrásokat aktivisták állították össze azokból az információtöredékekből, amelyek a táborokból kiszivárogtak. Ezekben érthető módon előfordulnak ellentmondások, és néhány név helyesírása is bizonytalan – Arturo vagy Agustín Puig? Ricardo Gallego vagy Ricardo Allego? Manuel Dávila anyai vezetékneve többféle formában is szerepel: Arias, Eivaz és Eiras. Mégis, ezen számos hiba ellenére szerettem volna készíteni egy angol nyelvű beszámolót, mivel úgy gondoltam, hogy megéri a fáradságot, már csak azért is, hogy mások kijavíthassanak.
[3] – Valójában Belügyi Népbiztosság, az MVD elődje, melynek feladatköre szélesebb volt, mint egy titkosrendőrségé – P.P.
[4] – A legfigyelemreméltóbb történet „El Campesinóval” (Valentín González) kapcsolatos, aki 1949-ben Franciaországba szökött, miután – így a történet – arra használta fel az aşgabati földrengést, hogy egy rabcsoportot a hegyeken át Iránba vezessen (lásd Solzhenitsyn, 1975. 186. 4. lj.)
[5] – Ma Gandzsa – P.P.
[6] – Tudomásom szerint a CNT pilótái a következő személyek voltak: José Calvo Muedra (Valencia), Vicente Montejano Moreno (Madrid), Tomás Rodríguez Tenedor (Jaén), Hermógenes Rodríguez (Madrid), Francisco Llopis Crespo és Miguel Velasco Pérez (Casa-Rubias del Monte) (FEDIP, 103. o.; a helységnevek innen származnak: MLE-CNT, 134. o.)
[7] – A többi hajó, amely a spanyol polgárháború befejeződésekor a Szovjetunióban tartózkodott a következő neveket viselte: Isla de Gran Canaria, Ciudad de Ibiza, Ciudad de Tarragona, Juan Sebastián Elcano, Mar Blanco, Inocencio Figaredo, Marzo, Cabo Quilates és Sebastian Elcano (LIC).
[8] – Ekkor már NKVD – P.P.
[9] – Számos rab még a fogság első éveiben eltűnt, meghalt vagy el lett különítve a rabok fő csoportjától. Mivel az olyan elvtársak, akik keresték a foglyokat, nem voltak abban a helyzetben, hogy segíthessenek (Ester Borrás például maga is Mauthausenben raboskodott), a fogság korai éveiről szóló FEDIP-jelentések minden bizonnyal hiányosak. Az akták tartalmaznak egy részben olvashatatlan listát az „eltűnt, feltételezhetően lelőtt” pilótákról (FEDIP, 103. o.), de Luiza Iordache Cârstea tisztázta a következő nyolc „kivégzett” pilóta sorsát: Vicente Monclús Guallar (1956-ban szabadult), Juan Sala Pala (1943-ban halt meg a Gulagon), José Goixart Llovera (kiszabadult és 1957 májusában hazatért Spanyolországba), Francisco Pac Morata (kiszabadult és a Szovjetunióban telepedett le), José Gironés Llop (kiszabadult és 1957. január 22-én hazatért Spanyolországba), Luís Milla Pastor (kiszabadult és a Krímben halt meg 1948-1949-ben), Juan Navarro Seco és Francisco Tarés Carreras (mindketten a Gulagon haltak meg az 1940-es évek első felében).
Az elhunyt spanyolokról szóló lista (FEDIP, 101. o.) négy tengerészt nevez meg, akiket vélhetően kivégeztek. Hárman közülük – José Fernández Serrano, egy doktor asszisztense (practicante) a CSA-on, Salvador Guimenez a Sebastian Elcanóról és Domingo García – 1939-ben tűntek el Odesszából. A negyedikről, Jacinto González Guileráról, a Ciudad de Ibiza kapitányáról 1941-ben hallottak utoljára. Hálás lennék bárkinek, aki felvilágosítana ezeknek az embereknek a sorsáról.
Talán voltak még mások is, akik a fogságba kerülésük előtt tűntek el, miközben a halottnak hittek közül néhányan talán előkerültek. A szibériai fogság első hónapjai alatt meghalt spanyolokról szóló néhány utalás ellenére nincsenek pontos számaim, és az áldozatok neveit sem ismerem. Nagy örömömre szolgálna, ha valakitől, aki pontosabb információval rendelkezik, hallhatnék ilyet.
[10] – Szolzsenyicin háromkötetes munkája magyarul „A GULAG szigetvilág” címmel 1993-ban jelent meg, de a hivatkozott oldalszámok az angol nyelvű kiadásra vonatkoznak, az idézőjeles részek pedig saját fordítás eredményei – P.P.
[11] – Például a korábbi Cseka-ügynök, P.A. Jegorov így számol be a négy évvel a spanyolok érkezése előtti novoszibirszki rendszerről:
az NKVD harmadik ügyosztálya, melyet Ivanov alhadnagy vezetett az állambiztonságiaktól, nagy, vastag, régi albumokat használt súlyos kötésekkel, acélvonalzókkal stb. Ezeket a tárgyakat úgy kategorizálták, mint „első fokozat”, „második fokozat” és „harmadik fokozat”. Ezeket az eszközöket használták a letartóztatottak brutális bántalmazására. Széles körben alkalmazták azt a technikát, hogy a letartóztatottnak több napig állnia kellett, gyakran páncélszekrényekhez és ajtókhoz kikötve, hogy ne tudjon összeesni, amíg alá nem írta a jegyzőkönyvet (…) (A jelentés másolata megtalálható itt: Khlevniuk, 153–157. o., idézve a 156. oldalról). Szolzsenyicin a következő ezzel összefüggő történetről számol be Novoszibirszkből: 1945-ben a rabokat egy ilyesfajta névsorolvasással köszöntötték: „XY! 58-1a cikkely, huszonöt év”. A konvoj őreinek parancsnoka megkérdezte: „Miért kaptál ennyit?” „A semmiért.” „Hazudsz. A semmiért tíz év jár.” (Solzhenitsyn, 1974, 293. o.).
[12] – Az eredeti szövegben a Klasndiark földrajzi név szerepel, ami azonban teljességgel értelmezhetetlen, ezért feltételezhetően a Krasznodari határterületről van szó – P.P.
[13] – Nagyon hálás vagyok Luis Montejanónak, Vicente fiának, hogy tisztázta apja sérülésének részleteit. Vicente elvesztette jobb mutatóujjának két ujjpercét, valamint középső, gyűrűs- és kisujját teljesen. Boldogan jelenthetem, hogy Vicente nem pusztán túlélte a Gulagot, de máig jó egészségnek örvend.
[14] – Ők úgy hitték, hogy a CSA kapitánya ekkortájt halt meg (103. o.), pedig valójában csak 1953-ban hunyt el az Odesszai területen (LIC).
[15] – Lásd Szolzsenyicinnél (Solzhenitsyn, 1978., 372-373. o.).
[16] – A Kemorovo oblasztyban található Szpasszkról van szó! – P.P.
[17] – Nincsenek konkrét részleteim erről a táborról, de más jelentések alapján egy nagyjából tizenhárom órás napi normát képzelhetünk el, nem értve bele a séta idejét a munkába és onnan vissza.
[18] – Ez az információ José Bravo Basantól származik (FEDIP, 104. o.). Itt Jurado CNT-tagként szerepel, s ez feltehetően hibás, mivel mindenhol máshol úgy jellemzik őt, mint az UGT kötelékébe tartozó személyt.
[19] – A következő részletekkel rendelkezem azokról, akik ebben az időben Karagandában meghaltak: Petra [az eredeti szövegben tévesen Petro szerepel – P.P.] Serrano (Luis Serrano Oregon felesége) 1942 novemberében hunyt el; három tengerész a CSA-ról – Francisco González, egy főpincér (mayordomo), Manuel Dopico, egy kazánfűtő és egy tengerész, akit csak Rafaelnek hívtak – 1945 telén halt meg; José Segura, egy pilótatanonc 1946 augusztusában; Antonio Echaurren, egy másik fűtő pedig két hónappal később, 1946 októberében. A fentiekről nem rendelkezem semmilyen további részlettel. Secundino Rodriguez de la Fuente politikai megbízott volt a CSA-on, és a CNT tagja. 1947 májusában halt meg. Kézírással szerepel még a listán José Pollán Ozaento neve, egy tengerészé a CSA-ról, aki az UGT tagja volt. Ő 1948-ban halt meg Karagandában, 42 évesen (FEDIP, 101. o.). A fent említett dokumentum rögzíti még két fogoly halálát az aktyubinszki táborban. A szintúgy Kazahsztánban található Aktyubinszk [1999 óta Aktöbe – P.P.] egy viszonylag kis tábor volt (1941 elején 8079-en raboskodtak itt), ahonnan 1941-ben több alkalommal is próbáltak megszökni (lásd: Khlevniuk, 258. o., 358. o.). A fő tevékenység itt az építkezés és a bányászat volt. Mindkét spanyol 1942-ben halt meg; őket csak Pablo, illetve Mateo nevű férfiként azonosították. Minden ezzel kapcsolatos további információt szívesen fogadnék.
[20] – Egy 1934-es „Jelentés a szovjet NKVD Gulagért felelős vezetőjének és helyettesének a táborban élő ifjúságról” (másolatban közli: Khlevniuk, 123–125. o.) feltárja, hogy 585 fiatal volt ebben az időben a Karlag-komplexumban. A jelentés szerint „Karlagban a fiatal rabok terrorizálják a tábort, lármáznak, és a szexuális perverziók sem szokatlanok” (Khlevniuk, 124. o.). Valószínűnek tartjuk, hogy számuk 1942 folyamán tovább emelkedett, annak köszönhetően, hogy az NKVD elkezdett fokozottan érdeklődni a hajléktalan és bűnöző gyerekek iránt – mely problémát csak fokozott a tömeges éhínség, a felnőtt lakosság bebörtönzése, illetve kivégzése. 1936-ban a rendőrség 156 000 egyedülálló fiatalt tartóztatott le, akik közül 15 031-et el is ítéltek (Khlevniuk, 127. o.).
[21] – Magánéletükre való tekintettel nem fogom nyilvánosságra hozni a nevüket. A gyereket szülő párok nevei viszont a következők voltak: Sonia Sagalowitschnak és Pedro Armesto Sacónak (UGT, CSA) született egy fiuk; Helga Blumenfeldnek és Eusebio Pons Lópeznek (egy pilótának, aki sajnos röviddel azelőtt meghalt, hogy 1953. szeptember 15-én a spanyolokat szabadon engedték) született egy lányuk; Almer Pickernek és José García Santamariának (CNT, CSA) született egy lányuk; Vera Lövynek és Ramón Sánchez Gómeznek (UGT, CSA) született egy fiuk; Emma Löffnek és Maximo Ramos Arribasnak (pilóta) született egy fiuk; Tania Loschnak és Arturo Fernández Prietónak (pilóta) született egy lányuk; Ita Rathsprechernek és Tomás Rodríguez Tenedornak (CNT, pilóta) született egy fiuk; Frieda Schneidernek és Juan Conesa Castillónak (CNT, CSA) született egy lányuk. A gyerekek többsége 1945-ben vagy 1946-ban jött világra.
[22] – A közölt biográfiai részletek alapján szinte bizonyosan José Romero Carreira volt az.
[23] – A FEDIP listáján Francisco Llopis Crespo úgy szerepel, mint a CSA legénységének tagja; ő azonban valójában pilótatanonc volt (LIC). Továbbá Vicente Márques Castell, aki pilótaként van feltüntetve, úgy tűnik, a valóságban tengerész volt (LIC), úgyhogy a számok nem módosulnak. Az MLE-CNT kiadványa megemlíti tíz civil fogva tartását is (MLE-CNT, 103. o.). Azt tudjuk, hogy Serrano felesége 1942-ben halt meg, és lehetséges, hogy a gyerekét egy fiatalkorúak számára fenntartott telepre vagy egy árvaházba vitték. Talán más fogvatartottak is voltak, akiket még 1942 előtt szabadon engedtek, vagy másutt vetettek fogságba, és nyomuk veszett, vagy valamilyen okból kifolyólag nem tartalmazza őket a FEDIP szolidaritási listája.
[24] – Quintín López Morenót csak „J.C.”-ként jegyzik a Trudban közölt levél (lásd lejjebb) aláírói között (FEDIP, 100. o.). Feltételezem, ezzel a Juventud Comunista Ibéricára utaltak. Az 1948-as listán (MLE-CNT, 134-136. o.) José García Gómez úgy szerepel, mint aki az UGT-hez tartozik, de a későbbi dokumentumokban CNT-tagként azonosítják őt, ebben az összefoglaló áttekintésben én is a CNT tagjaként írtam róla. Manuel Jurado Vásquezt az UGT oszlopába soroltam.
[25] – Albert Einstein tiszteletteljesen (de nehéz szívvel) elutasította a csatlakozást, azzal magyarázva ezt, hogy ő tanult múltbéli tapasztalataiból, és nem adja a nevét olyan bizottságoknak, amelyek fölött nem bír ellenőrzéssel (magánlevél, Ester Borrás, 15. o.).
[26] – Ez Felix Villanuevának a FEDIP-hez írt levelében szerepel, melyet az MLE-CNT is közöl (MLE-CNT, 123-125. o.). Líster egyike volt azoknak, akik a polgárháború után a Szovjetunióba emigráltak, és aki eléggé gátlástalan volt ahhoz, hogy végig Sztálin kegyeltje maradjon. Később Kubában bukkant fel ismét, mint Castro katonai tanácsadója (Peirats, 368. o.). Nyilvánvaló tehát, hogy jelentései a „fasisztákról”, „árulókról” és „a nép ellenségeiről” nem érdemelnek több hitelt, mint bármelyik másik sztálinista koholmányai, amelyek megpróbálták igazolni a Gulag éveinek óriási szenvedéseit. Memoárjaik ezzel szemben dühödt kritikákat tartalmaznak az anarchista forradalom „embertelen zsarnokságáról” Aragóniában, beleértve az olyan (nagyon is ismerős) meséket, hogy például egy közönséges feljelentés nyomán egy egész családot likvidáltak. Ez természetesen semmilyen formában nem megerősített, és nem összeegyeztethető azzal a rengeteg dokumentummal, amely demonstrálja a kollektív és az egyéni termelés egyidejű fennállását Aragóniában. Ezt olyasvalaki írta, aki egy olyan rezsimnek dolgozott, amely milliókat ölt meg, és aki személyesen is felelős volt megannyi ember eltűnéséért az aragóniai területeken. Semmi okunk rá, hogy több történelmi hitelességet tulajdonítsunk az ő anarchistákkal szembeni vádaskodásának, mint egy moszkvai kirakatpernek. Ezért is érdekes, hogy egy olyan, rendszerint körültekintő (jóllehet konzervatív) történész, mint Hugh Thomas, „minden túlzást és elfogultságot figyelembe véve” is jelentős mértékben Líster hatása alá került az aragóniai kollektívákról szóló értékelésében (lásd: Thomas, 553–565. o.).
[27] – Nem vagyok biztos benne, hogy kik voltak a további aláírók – talán spanyol kommunisták, akik a háború után költöztek oda, vagy civilek, akik az evakuált gyerekekkel álltak kapcsolatban. A karagandai antifasiszták közül a 18 aláíró: Salvador Almor Chirivella, Jaime Beltrán Talon, Arturo Fernández Prieto, Obdulio Miralles Pons, Augustín Puig Delgado (mindannyian pilóták, akiknek tagsága nem ismert); Quintín López Moreno (pilóta, JCI), Felipe Pedreny Vidal (pilóta, PSUC), Tomás Rodríguez Tenedor (pilóta, CNT), Emilio Salut Payá (pilóta, UGT); Francisco Alonso Martín, Manuel Rodríguez Teijeiro, Víctor Rodríguez Rango, José Troche Cotelo, Joaquín Trigo Sayans, José López González (mind tengerészek a CSA-on és a CNT tagjai); Manuel Jurado Vásquez (CSA, UGT); Vicente Márques Castell és Luis Serrano Organero (PCE).
