Mint az közismert, 85 évvel ezelőtt, 1936. július 17-én és az azt követő néhány napban tört ki az a közel 1000 napig tartó véres eseménysorozat, amelyet spanyol polgárháborúként szokás emlegetni. Kiegészítésként azonban nem árt mindjárt leszögezni, hogy ennek

a polgárháborús konfliktusnak a feltételei már hosszú évek óta érlelődtek Spanyolországban, előjelei pedig nagyon is szembetűnőek voltak az akkori közvélemény számára.

Érdemes továbbá utalni arra is, hogy magának a „polgárháború” kifejezésnek a használata nem kielégítő. Amennyiben ugyanis a polgárháborút – a Wikipédia polgárháború szócikkének értelmében – az „egyazon kultúrához, társadalomhoz vagy nemzethez tartozó csoportok, pártok közötti” fegyveres konfliktusként, kvázi „testvérharcként” definiáljuk, úgy ez ellen a meghatározás ellen a „polgárháborúban” egymással összecsapó két oldal megannyi képviselője és szervezete ma hevesen tiltakozna.

A korabeli spanyolországi (szélső)jobboldal reprezentánsai számára – írásaik és beszédeik tanúsága szerint – a nemzet élesen megosztott volt: egy valódi – tradicionális, vallásos, monarchikus és katonai értékeken nyugvó – Spanyolországra és egy anti-Spanyolországra hasadt (lásd pl. José María Pemán spanyol költő írásait), mely lényegében gyűjtőfogalomként szolgált mindazon hatások, eszmék, kulturális és politikai irányzatok számára, amelyek – a szabadkőművességtől a modernista művészeten át az anarchizmusig – nem fértek bele az előző kategóriába^[1] Emellett a „valódi Spanyolország” „természetesen” a kasztíliai spanyolság dominanciáját, mi több, hegemóniáját tartotta üdvözítőnek, ilyen alapon pedig számos ponton szembekerült az ország nemzeti kisebbségeivel (katalánok, baszkok, gallegók), valamint történelmi régióinak sajátos fejlődési pályáival.

A jobboldal körében – a földbirtokos elittől a katonatiszteken át az újságírókig – elterjedt volt egyfajta rasszista attitűd az ország elmaradottabb térségeinek vidéki szegény lakosságával kapcsolatosan.

A ’30-as évek elején például Extremadura földnélküli parasztjairól legalább olyan lenéző, mint torz leírásokat olvashatunk a jobboldal sajtóorgánumaiban: „barbárságuk” és „kegyetlenségük” miatt a marokkóiakhoz hasonlították őket, nem hagyva kétséget afelől, hogy ennek fényében szerintük a marokkói gyarmati lakossággal szemben bevett módszereknek számító praktikák itteni alkalmazásának is megvan mindenfajta létjogosultsága.^[2]

Vallási téren a „valódi Spanyolország” képviselőinek bizonyos értelemben szerencséjük volt, mivel – a sajátjuktól eltérő nézőpontokat hozzájuk hasonlóan nem tűrő – elődeik már évszázadokkal korábban elfojtották a katolikus felekezetiségen belüli eretnekmozgalmakat, gátat szabtak a reformáció spanyolországi terjedésének, valamint a felvilágosodás és a francia forradalom hatására Európa-szerte kibontakozó szekularizációnak. Kiűzték továbbá a félszigetről a nem keresztény irányzatok képviselőit, a mórokat és a zsidókat egyaránt, bár mindez persze korántsem gátolta meg az antiszemita ideológia elterjedését és meggyökeresedését a spanyol (szélső)jobboldali közgondolkodásban a 20. század első harmadában.

Ez a fajta monolit katolicizmus azonban másfelől hosszú távon nagyban hozzájárult ahhoz – az egyház nagyfokú gazdasági, politikai és kulturális befolyásával egyetemben –, hogy a 20. századra Spanyolországban felerősödött az egyház- és valláskritika, mely a polgárháborúhoz közeledve mindinkább radikális és erőszakos kifejeződési formákat talált magának (például templomrombolások formájában).

A polgárháború mint „testvérharc” terminus használatát ugyanakkor nem csupán a (szélső)jobboldal jelentős része utasította vissza, sokan elvetették a radikális baloldalról is.

Semmiképpen sem tekintették ugyanis testvérüknek azokat, akik ezt a katonai konfliktust kirobbantották és levezényelték, sem pedig azokat a társadalmi rétegeket, csoportokat, intézményeket, amelyek hallgatólagosan vagy aktívan hozzájárultak előbbiek térnyeréséhez, végső soron későbbi győzelméhez. (Az egyszerű közkatonákkal általában megengedőbbek voltak, és nem egyszer kísérletek is történtek megnyerésükre, átállításukra a harcok szüneteiben.)

A radikális baloldal számára a konfliktus egyszerre jelentette a fasizmus embertelenségének fenyegető rémét, valamint olyan osztályharcos szituációt is, amely lehetőséget teremthet rég várt forradalmi céljaik realizálására. Hogy melyik értelmezés váljon hangsúlyosabbá, az az egyes politikai irányzatok között, sőt azokon belül is vitákat generált. Abban mindenesetre egyetértettek, hogy a velük szemben egy táborba tömörülő erők nem „testvéreik”, hanem a leghalálosabb ellenségeik, akikkel muszáj szembeszállniuk és a végsőkig elszántan küzdeniük.

A radikális baloldalnak nem voltak illúziói a (szélső)jobboldali katonatisztek győzelmét illetően: a korábbi évtizedekben számtalanszor láthatták már tevékenykedni Marokkóban a hadsereget a harcias helyi törzsekkel és a gyarmati lakossággal szemben. Anélkül, hogy meg kívánnánk állapítani, vajon a marokkói spanyol gyarmati uralom kegyetlenebb volt-e a kolonializmus más korabeli megnyilvánulási formáinál, csak rögzítenénk: az úgynevezett spanyol protektorátus („védnökség”) történetének immanens része volt a gyarmatosítók által a helyiekkel szemben alkalmazott terror, amely falvak felgyújtásában, a civil lakosság legéppuskázásában, harci gázok bevetésében éppúgy kifejeződést nyert, mint az áldozatok megerőszakolásában, megcsonkításában, sőt levágott testrészeik győzelmi relikviákként való mutogatásában (ezzel kapcsolatban lásd pl. Jensen könyvének Marokkóra vonatkozó fejezeteit^[3]).

Ez a fajta – eredendően gyarmati – hadviselés azonban nem korlátozódott kizárólag „idegen” népekre: alkalmazására éppúgy sor került az Ibériai-félszigeten is, ahol a kormányzat a csendőrök mellett nem ritkán a katonákat léptette fel rendfenntartó erőként, akiknek brutalitása gyakran nem ismert határokat. Hogy csak néhány példát említsünk: az Afrikában edződött hadsereg az 1909-es antimilitarista lázadás („Tragikus Hét”) elfojtásában éppúgy élen járt, mint az asztúriai bányászsztrájkok véres leverésében.

Ezen a ponton illőnek tartjuk megemlékezni Francisco Franco tábornok személyes szerepvállalásáról is e munkásmegmozdulások könyörtelen elfojtásában: 1917 nyarán, a szükségállapot bevezetését követően az általa vezetett katonai hadoszlop a hadműveletek során mintegy 80 asztúriai sztrájkolót mészárolt le, és vagy 150-et sebesített meg, további kétezer embert tartóztatva le, akik közül sokakat bizonyíthatóan bestiális módon meg is kínoztak.^[4] Ne legyenek kétségeink felőle: nem puszta túlkapásokról volt szó, mindez a katonatisztek asszisztálásával történt.

A társadalom polarizálódását és ezzel a szociális háború fokozódását jól jelzi, hogy az 1934-es, szintén Asztúriában kirobbant bányászfelkelés és forradalom vérbe fojtásához Franco csapatainak már két hétre volt szükségük, az akció és az azt követő megtorlás áldozatainak száma pedig jócskán meghaladta a másfél évtizeddel korábbi, egyébként nem jelentéktelen értéket: nagyjából ezer forradalmár vesztette életét a konfliktusban^[5], a sebesültek, illetve letartóztatottak száma pedig értelemszerűen még ennél is magasabbra rúgott.

A harcok során a hadsereg elfogott baloldali militánsokat használt emberi pajzsként saját csapatainak védelmére, miközben a katonák számos ártatlan férfit, nőt és gyermeket lőttek agyon felsőbb utasításra.

A helyi lakosság otthonainak kifosztása éppúgy bevett gyakorlatnak számított, mint az áldozatok megerőszakolása, holttesteinek felgyújtása vagy épp megcsonkítása (kezek, lábak, fülek, nyelvek, genitália levágása). Mindez többnyire teljesen nyíltan zajlott, s a katonák előszeretettel büszkélkedtek meggyilkolt áldozataik bajonettjeikre tűzött fejével vagy épp a levágott fülekből készült nyakláncaikkal. Összességében a gyarmati hadviselés legbrutálisabb hagyományait hozták magukkal és honosították meg Spanyolországban, saját civil lakosságukkal szemben is^[6].

A történeti kontinuitást példázza, hogy ezek a véres és inhumánus gyakorlatok a polgárháború kirobbanásával, a (szélső)jobboldali katonatisztek vezénylete alatt újra felbukkannak majd, és minden korábbinál több áldozatot fognak követelni, mindenekelőtt a lázadó hadsereg által elsők között elfoglalt dél-spanyolországi területeken.

Ugyanígy az is közismert volt akkoriban, hogy a katonatisztek döntő többsége ellenszenvvel viseltetett az 1931-ben kikiáltott II. Spanyol Köztársaság iránt, amely – egyébként nem kellően erélyes, s többek között a jócskán túlméretezett katonatiszti kar megkurtítását célzó – hadügyi reformjaival csak még inkább hozzájárult az indulatok felszításához. Attól kezdve, hogy Sanjurjo tábornok vezetésével a monarchista beállítottságú katonatisztek egy része – mintegy a 19. századi pronunciamientók gyakorlatát követve – 1932-ben (sikertelen) államcsínyt kísérelt meg, teljesen egyértelmű volt, hogy a hadsereg (szélső)jobboldali vezetői meddig képesek elmenni, hogy elégedetlenségüket kifejezésre juttassák, és hogy saját elképzeléseiknek megfelelően megváltoztassák a fennálló helyzetet.

Hasonlóképp nem árult zsákbamacskát a José Antonio Primo de Rivera, a ’20-as évek spanyol diktátorának fia által 1933-ban megalapított Falange Española nevű fasisztoid szervezet sem: nyíltan síkra szállt a demokratikus köztársaság megdöntése mellett, és „szent polgárháborút” hirdetett „a haza megmentése” érdekében^[7]. Noha összességében a Falange támogatottsága közel sem állítható párhuzamba a hasonszőrű olasz vagy német szélsőjobboldali pártokéval, a baloldal képviselőivel szemben alkalmazott utcai erőszakcselekedetei így is hírhedté tették, helyét pedig egyértelműen kijelölték a közeledő közel hároméves konfliktus szövetségi koordinátarendszerében.

A (szélső)jobboldallal szembeni önvédelem és ellentámadás szükségessége (röviden és némiképp leegyszerűsítően: az „antifasiszta ellenállás”) tehát a radikális baloldal számára magától értetődő volt már a katonatisztek 1936. júliusi lázadását megelőzően is.

Ez jól magyarázza azt is, miképp voltak képesek egyes városokban (mindenekelőtt Barcelonában) az anarchisták és az anarchoszindikalisták azonnal és határozottan fellépni a kibontakozó puccsal szemben, s a következő napokban sok helyütt élére állni a harcoknak. (Mindezt dacára annak a ténynek, hogy a megzavarodott és egymás után többször is lemondó kabinet sokáig nem volt hajlandó fegyvert osztani a munkásoknak, tartva tőle, hogy azokat ők saját forradalmi céljaik megvalósítására fordítanák.)

Ami az érem másik – de az előzőtől nem teljesen elválasztható – oldalát, az osztályharcot illeti, kijelenthető, hogy a 20. század első harmadának Spanyolországban a polarizáció nem csak politikai, hanem szociális téren is erőteljesen megnyilvánult. Spanyolország Európa relatíve lassan modernizálódó félperifériájához tartozott, ahol a gazdasági fejlődés javarészt külföldi tőkéből valósult meg, ennek hatásai pedig mind földrajzi, mind társadalmi értelemben jelentős egyenlőtlenségeket mutattak. A fokozatosan háttérbe szoruló tradicionális társadalomszerkezet és a hozzá kötődő ideológiák és konfliktusok mellett mind inkább kibontakozott a modern polgári társadalom a maga sajátosságaival. A csak döcögve és igen ellentmondásosan megvalósuló gazdasági fejlődés folyamatosan felszínen tartotta a szociális kérdéseket, s az egymást követő kormányzatok számára mind sürgetőbb feladatot jelentett az ezekkel való szembenézés. (Ennek ellenére e kormányok jellemzően nem jeleskedtek a kérdés megfelelő megoldására irányuló buzgólkodásban).

Az égbekiáltó vagyoni és jövedelmi különbségek és a társadalmi egyenlőtlenségek megannyi más formája erjesztőleg hatott a spanyol munkásmozgalomra, melynek szervezetei (a szociáldemokrata párttól az anarchoszindikalista szakszervezetekig) a gazdasági emancipáció szükségességének megfogalmazása mellett átfogó politikai és társadalmi követeléseket és programokat is kidolgoztak.

A hatalmon lévő elit erős ellenállása az alsóbb társadalmi rétegek helyzetének érdemi javítására csak megacélozta és radikalizálta e szervezeteket, a világgazdasági válság begyűrűzésével rohamosan növekvő munkanélküliség – mely a republikánusok számára szerencsétlen módon egybeesett a köztársaság születésének időszakával – pedig legalább annyira erősítette ezeket a tendenciákat, mint amennyire megnövelte a munkásszervezetek taglétszámát is.

Mindez értelemszerűen az osztályharc fokozódásához vezetett, mely jelenség az ország számos pontján jutott kifejeződésre tüntetések, sztrájkok, mi több forradalmi felkelések formájában (pl. 1931-1932 fordulóján Castiblancóban vagy 1933-ban Casas Viejasban). Ezek résztvevőin persze a hatalom (a mérsékelt republikánus kormányzat is, nem csak a jobboldali!) mindenütt kíméletlenül bosszút állt, nem megoldva, csupán időlegesen elnyomva a társadalmi elégedetlenségeket, késleltetve ezzel egy újabb és még az előzőeknél is nagyobb robbanást. Míg a városi proletariátus sztrájkakciói, mint osztályharcos tapasztalatok fontos szerepet játszottak a szakszervezetek gyors júliusi mozgósítási akcióinak sikerességében, az említett vidéki felkelések bizonyos értelemben már előfutárai voltak azoknak a forradalmi gazdasági és társadalomátalakító változásoknak, amelyek 1936-tól sokkal szervezettebben és kiterjedtebb méretekben zajlottak le a köztársasági zóna egyes területein (telekkönyvek és adójegyzékek elégetése, földfoglalások, a termelés kollektív megszervezése stb.). A Népfront választási győzelme nyomán előállt kedvezőbb politikai klíma (függetlenül attól, hogy az anarchisták nem voltak tagjai neki), majd a központi hatalom megrendülése a katonatisztek lázadásának következtében egyaránt hozzájárultak a forradalmi események kibontakozásához, akárcsak a – főképp külföldi – tőke elmenekülése az országból a munkások felfegyverzését követően, mely jelentősen megkönnyítette a termelési eszközök kisajátítását és a termelőegységek kollektivizálását.

A korabeli spanyol munkásmozgalomban kezdettől fogva a liberter mozgalom volt az, amely nem csak, hogy nyíltan síkra szállt a társadalmi forradalom szükségessége mellett, de azt egyúttal nem is volt hajlandó maradéktalanul alárendelni a háború szükségleteinek – szemben más munkáspártokkal és -szervezetekkel –, mondván: a fegyveres önvédelem és ellenállás elsőbbséget élvez, ezért forradalomra csak a győzelmet követően kerülhet sor. Ily módon a külső ellenséggel folytatott fegyveres harc („polgárháború” és „antifasiszta ellenállás”) szorosan összefonódott a kontroll alatt tartott területek viszonyainak mélyreható átalakításával („osztályharc” és „társadalmi forradalom”). De míg előbbi végső soron mint szükséges rossz és kényszer jelent meg, addig utóbbi ténylegesen célként értelmezhető. A polgárháború és az antifasiszta ellenállás terminusok mindenekelőtt a „valami ellen” témaköréhez kapcsolhatók, s tisztán radikális elutasításai valaminek, nem fogalmazva meg egyértelműen semmit arra vonatkozóan, hogy mi történjen a „fasizmussal” azonosított ellenség legyőzését követően. Ezzel szemben az osztályharc fogalmában a „valami ellen” már kiegészül a hozzá szervesen kötődő társadalmi forradalom „valamiért” való pozitív állításával. Ez persze érthetőbbé is teszi azt, hogy miért tudott az antifasiszta egység, mint egy közös ellenséggel szembeni szövetség népszerűbbé és tartósabbá válni annak idején, mint az anarchisták a jövő egy konkrét víziójának megvalósítására irányuló megosztóbb, ám természeténél fogva radikálisabb és progresszívebb társadalomátalakító törekvései.

A fasizmus barbarizmusának határozott elutasítása mellett a spanyol anarchisták elviekben – a CNT 1936. májusi zaragozai kongresszusán elfogadott határozatok értelmében – elvetették általában véve az államot és a magántulajdon bázisán nyugvó osztálytársadalmat, konkrétan pedig a fennálló kapitalista gazdasági-társadalmi rendszert és annak (jelzőtől független) politikai leképeződéseit.

Hitet tettek a termelők szabad (autonóm) szervezetei által irányított új, liberter kommunista társadalmi modell mellett, amelynek kommunái – a burzsoázia kisajátítását követően – magukra vállalnák az élet különféle területeinek működtetését az egyes közösségek érdekeinek megfelelően a közszükségleti cikkek és a lakhatás biztosításától az egészségügyön át az oktatásig.

Az új rendszer alapjának a termelő egyént tekintették, aki fizikai és szellemi erőfeszítéseivel éppúgy, mint egyéniségével és kreativitásával aktív formálója lehet saját és közössége, tágabb értelemben pedig az egész társadalom ügyeinek, melyek ily módon valóban közügyekké válnának. Részesedését az immáron közkinccsé vált javakból termelői és fogyasztó kártyák szabályoznák, felváltva ezzel a hagyományos pénzgazdálkodást vagy árucserét. Az egyének munkájuk jellege szerint tartoznának különféle termelői társulásokhoz, melyek lokális, regionális és országos szinten (szerencsés esetben, a forradalom tovább terjedése esetén nemzetközi szinten is), föderatív módon kapcsolódnának egymáshoz. Ezek gyűlésein az alsóbb szintek közvetlenül választott, elszámoltatható és visszahívható delegáltjai képviselnék saját szűkebb közösségük érdekeit. A jövő liberter kommunista társadalmával kapcsolatos program nem mehetett el szó nélkül a jelen társadalmában meglévő egyéb alá-fölérendeltségi viszonyok kérdése mellett sem. Ennek megfelelően deklarálták a nemek közötti jogok és kötelezettségek egyenlőségét, s elfogadottnak nyilvánították az egyenlő felek közötti szabad szerelmet.

Óriási szerepet szántak az oktatásnak, amelyet döntőnek tekintettek a társadalmi igazságosság biztosítása és a bűnmegelőzés szempontjából éppúgy, mint az emberi sokoldalúságnak, önmegvalósításnak és kiteljesedésnek a kibontakoztatása szempontjából. Biztosítani kívánták a tudományokhoz, művészetekhez és a kutatásokhoz való egyenlőbb hozzáférést, célul tűzve ki a sokoldalúan képzett egyént, ennek révén remélve meghaladni a túlzott specifikációt, amely a fennálló osztálytársadalom hierarchizáltságának egyszerre oka és következménye is volt.^[8]

A zaragozai kongresszus elvi kinyilatkoztatásai nem pusztán ábrándos széplelkek vágyálmai voltak, hanem olyan orientációs programpontok, amelyek megvalósítására a polgárháború kirobbanásával párhuzamosan kibontakozó forradalom minden korábbinál szélesebb lehetőségeket teremtett. Mindazonáltal a rivális politikai pártok és munkásszervezetek partikuláris érdekei, az ország és a forradalom nagyfokú nemzetközi elszigeteltsége, valamint a fegyveres ellenállás megszervezése által megkövetelt, s idővel egyre több kompromisszummal járó együttműködések eleve kérdésessé tették e forradalom vegytiszta formában történő megvalósíthatóságát.

A fentiekből következően remélhetőleg érthetővé válik, hogy – bár semmiféle szimpátiával, sem megértéssel nem viseltetünk/viseltethetünk a Franco-féle oldal eszmeisége, valamint polgárháború előtti, alatti és utáni szerepvállalása iránt –

számunkra a spanyol polgárháború nem pusztán és nem elsősorban „polgárháborút” vagy „antifasiszta ellenállást” jelent, hanem a 20. századi európai történelem egyik leginspirálóbb forradalmi kísérletét,

amely minden hiányossága, következetlensége, ellentmondása és tévedése ellenére is érdemessé teszi arra, hogy megemlékezzünk, elmélkedjünk és vitatkozzunk róla, tanulságait – erényeit éppúgy, mint hibáit – felhasználjuk korunk szellemi, politikai és társadalmi küzdelmeinek megvívásához.